Meg kell ölnünk Istent, hogy szabadok legyünk?
James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is..
A feltámadás evangéliuma
A Tűzfal podcast harmincadik részében az evangélium másik oldaláról, Krisztus feltámadásáról beszélgetünk, és majdnem belőlünk is kiszakad a húsvéti nevetés. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Mi a legfontosabb az evangelizációban?
„Mi a legfontosabb az evangelizációban?” – tette fel a kérdést Martyn Lloyd-Jones walesi prédikátor, a londoni Westminster Chapel lelkésze valamikor a huszadik század közepén. Saját kérdésére így felelt: „A legelső és legnyilvánvalóbb dolog ez: tudatában kell lennünk a hatalmunknak és tekintélyünknek!” Ez az a válasz, amire ma nemigen gondolna a hite relevanciájában elbizonytalanodott keresztény, aki végignézte azt a civilizációs pusztítást, amit a modernitás az elmúlt két évszázadban a kereszténység társadalmi szerepében véghezvitt. Lloyd-Jones válaszát meg sem fontolná az a generáció, amely ráadásul nemrég még a posztmodern tétova ténfergését tekintette korszerűnek, és az evangelizációban is a párbeszédet, az őszintén felvállalt bizonytalanságot, meg mindenféle állító magatartás kerülését sürgette. Ez a szemlélet hihetetlenül távol került a Lloyd-Jones által képviselt magabiztosságtól. Mint ahogy az evangélium is egyre távolabb került a kortársaktól, és aztán be is zuhant valami értelmezhetetlen pszichogödörbe, ahol az egyéni identitások megerősítésének szinonimájává vált, vagyis azonossá a korszellemmel.
Elbizakodottság helyett békesség
A terveim időnként megszüntethetetlen akadályokba ütköznek. Tavaly például egy térdprobléma miatt egyetlen métert sem tudtam mankó nélkül megtenni, ezért le kellett mondanom egy külföldi konferencián való részvételemet, az összes ott tartandó előadásomat, de a rég várt válogatott mérkőzésre szóló jegyemet is másra írattam át, pedig nagyon vártam az élményt a Puskásban. Nyolc éve egy Indonéziába szóló repülőjegyemet (és az egész utat) kellett lemondanom, valamint az egész missziós programot, mert a feleségem édesapja váratlanul meghalt, egyszerűen nem lehettem távol a gyász napjaiban. Az elmúlt héten épp egy vesekő tett bizonytalanná mindent, amit terveztem, és a görcsök között Jakab híres mondása jutott eszembe: „Most tehát, akik azt mondjátok: »Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk«, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,13-15)
Szájkosarak
Néhány hónapja meghallgattam egy pódiumbeszélgetést, ahol egy ismert, ellenzéki érzelmű keresztény értelmiségi azt mondta: „Nem tudunk a politikumról szabadon beszélni, mert a politika kitartottjai vagyunk.” Bár a kegyelmi ügy sajátos fénytörésbe helyezte a mondatot, és én magam is fontosnak tartom az egyház politikától való függetlenségét, saját szuverén küldetésének őrzését, sőt, kifejezetten küzdök a túlzott közelség ellen (főképp pont a prófétai szabadság érdekében), a fenti mondattól annak igazságtartalma ellenére befeszültem és felállt a hátamon a szőr. Az illető értelmiségi (akinek a személye most lényegtelen, de akit egyébként tisztelek) valószínűleg nem magára értette a többes számot, hanem más keresztényekre (vagy keresztyénekre), vagyis a többes szám inkább csak retorikai eszköz volt. Viszont éppen ez a furcsa kiterjesztés piszkálta meg az igazságérzetemet, és bár egyet is érthettem volna vele, nem tudtam mit kezdeni az állítással, csendben inkább ezt a cikket kezdtem fogalmazni magamban.
A kereszt evangéliuma
A Tűzfal podcast huszonkilencedik részében arról beszélgetünk Lacival, hogy vajon miért egy brutális kivégzőeszköz lett a keresztény hit jele, miért van a középpontban, és mire utal a kereszt jele? Szóba kerül a megváltás és az engesztelés kérdése is, és hogy vajon nem egy primitív, barbár kor vallási szokásai köszönnek-e vissza a kereszt kétezer éves értelmezésében. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Szardeszi Melitón homíliája a húsvétról (részlet)
Szárdeszi Melitón második századi püspök Niszán hó 14-én mondta el az egyháztörténet egyik legszebb homíliáját. A zsidó páska napjára időzített igehirdetésben Krisztus halálát és feltámadását szinte poétikus, himnikus formában ünnepli. Bemásolom a homília utolsó hat (100-105.) strófáját, melyeket egy utószó is követ: „Béke az írónak és a felolvasónak, s mindazoknak, akik a szív egyszerűségében szeretik az Urat.” Olvassuk mi is így Melitón püspök szavait és ünnepeljük vele azt, aki meghalt és feltámadott!
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK