Harc vagy szeretet?
A keresztény hit szempontjából elengedhetetlen annak megértése, hogy a harc és a szeretet nem zárják ki egymást. Sokan úgy viszonyulnak a harchoz, mint hajdan a Woodstock fesztivál hippi nemzedéke: MAKE LOVE NOT WAR. Virágot tűznek a puskacsövekbe és lobogó hajjal hátat fordítanak az emberek közötti békétlenségnek. A szeretet a harc ellentéte: aki harcol, nem szeret, aki szeret, nem harcol. Ez a zsigeri indulat befészkelte magát a kereszténységbe is, szinte dogmává emelve a tézist, hogy „nincsenek oldalak”, csak zárt, befogadásra képtelen, egymásnak feszülő elmék és akaratok, holott nem nehéz belátni, hogy ez elvként megfogalmazva fényévekre van mind a valóság természetétől, mind a Biblia tanításától. A valóságban minden igazi szeretet készen áll a harcra, és egyetlen harc sem jó, amit nem a szeretet motivál.
Harcban állunk a világgal? Dualista, dialektikus és holisztikus válaszok
A tanítványok és a tágabb kultúra viszonyát nemcsak az eszkatológia és a pietizmushoz való viszony befolyásolja, hanem a reformáció nagy történelmi hagyományai is. A reformáció egyházaiban – kissé leegyszerűsítve – három fő szemlélet alakult ki, amelyek elég jól beazonosíthatóan kapcsolódnak a reformáció ismert ágazataihoz. Az első szemléletet dualistának, a másodikat dialektikusnak, a harmadikat holisztikusnak nevezhetjük. Az első leginkább az anabaptistákra, a második a lutheránusokra, a harmadik a kálvinistákra jellemző, de persze ezek keveredhetnek egymással és egyedi esetekben akár fel is cserélődhetnek.
Pietisták, konfesszionalisták és kulturalisták
Tim Keller – George Marsdentől kölcsönözve a kategóriákat – háromféle kálvinistát különböztetett meg egymástól: pietistát, konfesszionalistát és kulturalistát. Hasznos ez a megkülönböztetés, mert általa megérthetünk attitűdöket, amelyek keresztényekként a kultúrához való viszonyunkat is meghatározzák. Nem könnyű hermetikusan elválasztani őket egymástól, de markáns jellegzetességeik akkor is felismerhetők, ha egy-egy felekezetben (vagy egy-egy teológusban) keverednek egymással. Ott van rögtön Tim Keller, akiről az az általános vélemény, hogy egyszerre volt kulturalista és pietista, bár más kulturalisták megjegyzik vele kapcsolatban, hogy a kulturalizmusa egészen eltért mondjuk Abraham Kuyper, Francis Schaeffer vagy a kortárs Doug Wilson kulturalizmusától, és a pietizmusára sem biztos, hogy ráismerne Spener vagy Cotton Mather. Nézzük meg, miről is van szó a három attitűd esetében!
Guruk vagy filozófusok: mi a valódi bölcsesség?
A Tűzfal podcast harmincnyolcadik részében összevetjük a nyugati, a keleti és a bibliai bölcsességfogalmakat, és a végén a kereszt bolondságánál kötünk ki. Gurukkal és filozófusokkal kezdünk, de egészen másfajta bölcsességhez érkezünk. Az új epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Charlie Kirk és a woke egyetemisták
Vannak bátor keresztények, vannak halált megvető bátorságú keresztények, és van Charlie Kirk. Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor végignéztem azt a másfél órás videót, amelyiken Kirk egymaga vitatkozik huszonegy woke egyetemista diákkal. A vitát most, a cikk írása pillanatában több mint tízmillióan nézték már meg. A vita formája a következő: Kirk középen ül egy asztalnál, a huszonegy egyetemista körben, és amikor megszólal a csengő, a leggyorsabb diák odaül vele szemben és addig vitatkoznak, amíg legalább tizenegyen a körben ülők közül nem emelik fel a piros zászlót, vagyis nem szavazzák ki Kirk aktuális vitapartnerét. Akkor újraindul a versenyfutás és a vita. Ha lejárt egy témára szánt idő, kezdődik egy másik tézissel, amit Kirk vitaindítónak bedob. Olyan témákról van szó, mint az abortusz, a gender, a pozitív diszkrimináció vagy az, hogy Kamala Harris a demokraták DEI jelöltje-e.
Kultúrharc és eszkatológia: mi közük egymáshoz?
Sokféle oka van annak, hogy keresztények egészen eltérően viszonyulnak a keresztény társadalmi transzformáció kérdéséhez (amit sokan kissé leegyszerűsítve kultúrharcnak neveznek), ezek jelentős részének nem sok köze van magához a kereszténységhez, sokkal több a családi szocializációhoz, a médiafogyasztásokhoz, a megszégyenítéstől való félelemhez, a belső körhöz tartozás C. S. Lewis által leírt vágyához, vagy egész egyszerűen a politikai szimpátiákhoz és antipátiákhoz, amelyek ezer és ezer okból kövesednek meg bennünk. Van azonban az okok között egy, amely a lehető legszorosabb értelemben teológiai ok, és éppen e jellege miatt marad takarásban, ugyanakkor rejtett módon különösen is meghatározó abban, ahogy a kultúra alakításához viszonyulunk. Nem másról van szó, mint az eszkatológia szerepéről, egészen pontosan a millennium kérdéséről.
Az ókeresztények kultúrharca
Van egy elterjedt kép az óegyházról (elsősorban az azt példaképnek tekintő kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető részében), miszerint ezek a hívők kizárólag az evangélium hirdetésével voltak elfoglalva, eszükbe sem jutott, hogy a kultúráról és annak mindenféle áramlatáról fogalmazzanak meg kritikus véleményeket. A társadalom haragja mindig szinte ok és előzmény nélkül szakadt rájuk, ők pedig természetesen vállalták a hitükért a szenvedést, a hátratételt, a megbélyegzést, hiszen erre lettek elhívva. De – mondják – azon túl, hogy kényszer hatására sem tagadták meg a hitüket, nem foglalkoztak a világ filozófiáival és tévelygéseivel, mert egyébként is, mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. A korai keresztényeket a katakombákban, imádkozva, vagy a szegények között, ételt osztva találjuk meg, nem a közéletben kulturális kérdésekről bölcselkedve. A hiteles kereszténység ma is ezt a mintát követi – hangsúlyozzák – , vagyis ami egészen biztosan távol áll tőle, az bármiféle kultúrharc. Vajon helyes-e így ez a kép?
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK