A kampánynak vége van, testvérek, a szellemi harcnak nincsen
Kedves olvasók, kedves testvérek! Ahogy kommentben jeleztem már, ezekben a napokban tapintatból korlátozom a kommentelést, akár szó és hang nélkül törlök nem kívánt hozzászólásokat. A mikroagresszió mértéke szinte elviselhetetlenné vált a közösségi médiában, kijár nekünk egy kis csend, azoknak különösen, akik gyászolnak. A kampányt most már abba lehet hagyni. Ez a kormány megy, egy másik kormány jön, eldőlt a közvéleménykutatók versenye is, szükségtelen a veszteseket tovább gyomrozni, sót hinteni a sebekbe meg egyenesen kegyetlen. Ha valaki mégis ezt csinálná, kérem, ne itt tegye.
Isten döntött
Isten döntött. Engedett azoknak, akik elégedetlenek és dühösek voltak, vagy egyszerűen mást akartak, szó szerint mindenáron. Átadta az országot nekik, és azoknak a földi és földalatti erőknek, amelyek Magyarországot és a keresztény világnézetet szálkának látták a köröm alatt, és akik mindent megtettek azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. Isten döntése ez. Mostantól azokkal a bajokkal, amelyekkel eddig Orbán Viktor és kormánya küzdött, egy új kormánynak kell megküzdenie, amely több számunkra fontos kérdésben szinte biztosan mást is fog bajoknak tekinteni. Nagy lesz a kontraszt.
Ezeket az igéket gondoljuk át a választások előtt (és majd utána is)!
The Times egyszer megkeresett több neves írót, hogy fejtsék ki, szerintük mi a baj a világgal. G. K. Chesterton rövid választ küldött vissza a szerkesztőségnek: „Tisztelt Uram! Én magam. Üdvözlettel: G. K. Chesterton.” Ebben a szellemben szeretnék egy csokor igét egyszerűen idetenni, hogy a választások előtti napokban (és majd utána is!) elmélkedjünk rajtuk. Ezek az igék rólunk – választókról, emberekről, keresztényekről – szólnak. Nekünk, nekem, hozzám szólnak – és talán hozzád is.
Miért mások a keresztények? (A Diognétosz-levélről)
A Tűzfal podcast hatvankilencedik részében egy Kr. u. II. századi ókeresztény levél alapján arról beszélgetünk, mi különbözteti meg a keresztényeket a világtól, és mi az, ami nem. Szóba kerül az egyház prófétai szerepe és annak félreértése, a hit és az életmód kapcsolata, és hogy mi a keresztények hitének éltető forrása. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Reggeli naplójegyzetek a Deuteronomiumról (3) – Mózes tragédiája
„De az Úr megharagudott rám miattatok, nem hallgatott rám, hanem azt mondta nekem az Úr: Elég, ne beszélj hozzám többet erről a dologról!” (5Móz 3,26)
Hogy mekkora Mózes szomorúsága amiatt, hogy nem mehet be az ígéret földjére, azt mutatja, hogy csak ebben a könyvben hányszor hozza szóba a dolgot. Olvassuk el lassan, figyelmesen ezeket a mondatokat:
„Ki számunkra Jézus Krisztus ma?”
Elérhetővé váltak a NEXT konferencia anyagai! Ez az a konferencia, ahol Rod Dreher és Pocsaji Miklós mellett engem is felkértek egy előadás megtartására. Bonhoeffer kérdezte annak idején: „Ki számunkra Jézus Krisztus ma?” A NEXT egy fojtogató kulturális pillanatban tette fel ugyanezt a kérdést. A konferencia a jelenben kereste az egyház küldetésének jövőjét, és ehhez a múltba is visszapillantottunk, hogy érthessük magát a jelent. Az én előadásom címe például ez volt: Kulturális amnézia: a kulturális ébredés előfeltétele az ébredésnek? Amiről beszélgettünk, meghatározóbb és fontosabb, mint ez a mostani választási kampány. Hogy miért, az kiderül az előadásokból. Mindenkit bátorítok, hogy nézzétek meg őket!
A hálátlanság vétke
A keresztény hagyományban a Nagyhét szorosan összekapcsolódik a bűnbánattal. A mostani Nagyhét pedig a választásokkal. Ezt a kettőt szeretném én pedig összekapcsolni most egy olyan bűnnel, amelyről ritkán esik szó, pedig ott terpeszkedik az életünk közepén. Ha van emberi tulajdonság, amit szinte minden másnál csúnyábbnak látok, az a hálátlanság. Én sem vagyok ebben vétlen, sőt. Annak idején sok konfliktusom volt édesapámmal. Gyakran éreztem igazságtalannak. Voltak vele szemben jogos kritikáim, és fájó sérelmeim. De arra is emlékszem, amikor rádöbbentem, hogy neki milyen nehéz volt velem. Eszembe jutottak szavak, amelyekkel én bántottam meg őt. Az én méltánytalanságaim felé. Már elment, de olyan szívesen rendeznék még vele egy dolgot. Azt, amikor egy feszült helyzetben szóba hozott egy könyvet, amit nekünk olvasott, és én úgy tettem, mintha nem emlékeznék, melyik könyvre utal. Pedig egyébként mennyire szerettem azt a könyvet, és mennyire szerettem azt is, amikor olvasta nekünk! Olyan szívesen elmondanám neki, hogy ez bánt engem. Egyszer később megpróbáltam szóba hozni, de akkor már demens volt, nem hiszem, hogy értette, amit mondok.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK