Jézus lehetett ilyen
Zeffirelli után nem gondoltam, hogy a filmvilágban Jézus történetéről lehet még újat mondani. Az olasz rendező Názáreti Jézusa egyrészt magasra teszi a lécet minden későbbi alkotás számára, másrészt el is foglalja a teret, hiszen mit lehetne még hozzátenni egy négy és félórás produkció gigantikus tablójához? Ráadásul – ahogy a Ben-Hur újrarendezése, valamint Mel Gibson szenvedéstörténetét leszámítva szinte az összes azóta készült Jézus-film példája mutatja – egy alaposan elmesélt történetre akkor sem biztos, hogy másodszor is kíváncsiak az emberek, ha jobb technikával, modernebb igények szerint viszik vászonra. Félő, hogy inkább fordított a hatás. (A szándékosan evangélizációs céllal készült Campus Crusade Jézus-filmet most nem számítom ide, mert az simán csak elbeszéli Lukács evangéliumát, és akik szeretjük, éppen ezért szeretjük, nem másért.)
Végtelen Odüsszeia
a költészet
metaforák
aranyvidékeit
járja
hogy
a jelentést
emlékek
véges
sokaságából
szője
egzotikus
köpennyé
Scruton esztétikai ítélete A zarándok útjáról
Amikor angol nyelv és irodalom szakos egyetemistaként a diplomadolgozatom témájául két allegorikus művet választottam, az Everyman középkori moralitásdrámát és John Bunyantól a The Pilgrim’s Progress (A zarándok útja) c. regényt, témavezetőm megkérdezte, nem tartom-e unalmasnak az utóbbit. Meglepett a kérdés, mert én már gyerekkoromtól a könyv hatása alatt voltam, és amikor megtértem, még elevenebben ragadtak magukkal a könyv képei és párbeszédei. Talán egy kis dac is volt bennem ezek után, hogy T. B. Macaulay-val értsek egyet, aki ezt írta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően száz év elmúltával a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Kitartottam tehát Bunyan mellett, megírtam a diplomadolgozatot, és azóta is kitartok mellette, sőt, A zarándok útját néhány évente újra elolvasom, és minden alkalommal közelebb kerül a szívemhez. Érthető tehát az örömöm, amikor Roger Scruton A szépről c. könyvében a következő idézetet találtam:
Születés és feltámadás
„Hajtsd az állatot s ne akadályozz
a vágtatásban, ameddig nem szólok!”
– az ijedt szolgára így kiáltott
az asszony, akit a borzasztó sokk
az Isten szent emberéhez hajszolt –
bár most nem volt sem ünnep, sem újhold.
Szívébe vad anyaösztön karmolt,
arcára állatibb vonások ültek
a szamaránál, melyen vágtatott.
Barna fürtjeit meg sem fésülte,
a rendetlen lobonc anyamedvéé,
kinek féltett bocsai eltűntek.
(Nincs ijesztőbb lény a gyermekéért
megveszekedett nősténynél, mert bármit
megtesz a kölykéért – ha kell, széttép!)
Nem mert az asszonnyal szembeszállni
még ura sem; a halálra szánt anya
a fiát akarta élve látni.
Víz és vér
Megrepedt ajkuk véresre dagadt,
s mint ezernyi házába száradt csiga
a víztelen, meszes tájba olvadtak;
két királyi sereg lassú csíkja
hagyott mászásnyomot a dombok alatt,
ahol elhaladtak lovaikkal;
a dicső csápokból csak ez maradt:
jobb kezük a porban húzta a lándzsát,
nyelvük a szájpadlásukhoz tapadt.
Pszichopolitika?
A Különvélemény 15. epizódjában Somody Imrével ismét Byung-Chul Han egyik könyvéről beszélgetünk. A koreai filozófus Pszichopolitika c. kötete a hatalomgyakorlás új módozatairól szól, amelyek lényege, hogy immár nem a kard megfélemlítése képezi a hatalom lényegét, nem is a test mint eszköz birtoklása, hanem a lélek manipulálása, a Big Data mátrixai, amelyek úgy tesznek bennünket alattvalókká, hogy észre sem vesszük. Most is kritikusan, a saját kérdéseinkkel (és válaszainkkal) közelítünk egy meghatározó gondolkodó gondolataihoz. Bennem most több volt az ellenvetés, mint az előző könyve kapcsán. Szerintem Han marxista hatalomfelfogással és egzisztencialista szabadságfelfogással dolgozik, Imre szerint nem. De együtt igyekszünk ebben most is Krisztusra mutatni.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (23) – Jogegyenlőség
„A nincstelennek se kedvezz peres ügyében!” (2Móz 23,3)
Azért érdekes ez a mondat, mert csak akkor van értelme, ha a törvény egyébként hangsúlyosan védi a nincsteleneket a gazdagokkal szemben. És hát pontosan erről van szó: az Ószövetség számos alkalommal tiltja a személyválogatást, az igazság elferdítését, a gazdagok és előkelők előnyben részesítését. A bírói ítéletek nem kedvezhettek a jómódúaknak, és súlyos bűnnek számított a vesztegetés elfogadása. De ez nem történhetett fordítva sem.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK