Mit mondtak az ókeresztények az Odüsszeiáról?
Christopher Nolan Odüsszeiája alaposan felkavarta nihilista korunk haladó sablonokba fásult képzeletét. Se szeri, se száma a filmről szóló kifejezetten izgalmas kommentároknak. Az emberiség egyik legjelentősebb ősi történetét már Hóseás próféta korában, sőt azt megelőzően mesélték, a hellenista kultúra alapművének számított, és úgy tűnik, néhány progresszív sibbólet falován keresztül Nolannak sikerült visszacsempésznie azt a mi korunkba is. Érdekes lenne kikérni a korai keresztények véleményét olyan modern történetekről, mint mondjuk Cixin Liu Háromtest-trilógiája, vagy éppenséggel Nolantól az Eredet vagy a Csillagok közt (a szakmányban legyártott egyenprodukciókat most hagyjuk, nem is nagyon emlékszünk rájuk), de erre érthető kronológiai okokból nincsen módunk. Azt viszont megkérdezhetjük, hogy vajon mit szóltak Homérosz nagy eposzához, az Odüsszeiához, hiszen a Földközi-tenger medencéjében a kereszténnyé lett görögök és egyéb nemzetségek is jól ismerték azt. Vajon mit gondoltak Jézus követői a küklopszokról és a szirénekről, Szkülla és Kharübdisz veszélyeiről, vagy mondjuk Teiresziászról, a vak jósról? Hogy viszonyultak magához Homéroszhoz? Megmutatom.
A teológusok szerepéről beszélgettem Lindsay Brown és Leonardo De Chirico evangéliumi teológusokkal
Májusban két nagyszerű evangéliumi teológussal beszélgettem a teológusok egyházban betöltött szerepéről. Egyikük Lindsay Brown walesi történész-teológus, evangélista, vezető és mentor, aki két meghatározó nemzetközi szervezetnek is volt hosszú időn át elsőszámú vezetője (az IFES-nek és a Lausanne-i Mozgalomnak), teológiai diplomát az általam is nagyra tartott Henri Blocher tanítványaként szerzett, és személyesen jól ismerte az evangéliumi mozgalom két huszadik századi óriását, John Stottot és Martyn Lloyd-Jones-t. A másik Leonardo De Chirico olasz evangéliumi teológus, lelkész, a Reformanda Initiative és a Rome Scholars Network vezetője, több könyv szerzője, aki az elmúlt évtizedekben különösen a római katolicizmus kutatásában jeleskedett. Mindkettőjüket régóta ismerem és tisztelem, kíváncsi voltam a véleményükre és a tapasztalataikra. A beszélgetést itt tudjátok megnézni:
John Steinbeck: Édentől keletre
A Tűzfal podcast hetvenhatodik részében John Steinbeck Édentől keletre című regénye a témánk. A Nobel-díjas amerikai író regénye kapcsán jóról és rosszról, apákról és fiakról, bűnről és felelősségről beszélgetünk. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Erőgyűjtés
Idén is elmegy a blog néhány hét szünetre. Augusztusban hírt adok még egy Tűzfal epizódról, ami – ahogy az előző rész végén jeleztük – John Steinbeck Édentől keletre című regényéről fog szólni (ha szeretnétek elolvasni a regényt, most kezdjetek hozzá, mert hosszú), de egy ideig nem nagyon lesz itt más, csak lehúzott roló és halk tücsökciripelés. Viszont a Divinity facebook oldalán minden nap egy elmélkedéssel jelentkezem Mózes második könyvéből, kezdve Sifrá és Púá bátorságával, szóval nem tűnök el teljesen, csak erőt gyűjtök az őszhöz. Nektek is ezt kívánom, szükségünk lesz rá!
A nagy forradalmi terror vége
Az én generációm még úgy tanulta, hogy 1789. július 14-én tört ki a „nagy francia forradalom”. A marxisták szerették a „nagy” szót olyan eseményekhez biggyeszteni, amelyek szerintük az emberiség haladását szolgálták. Így lett az 1917-es bolsevik puccsból „nagy októberi szocialista forradalom”, így született az 1968-as „nagy generáció”, és így lett az 1789-es francia forradalomból „nagy francia forradalom”. A marxisták – egyébként helyesen – saját forradalmi terrorjuk előzményeit látták a francia forradalom eseményeiben. És azóta sokan mások is, akik az aktuális régi rendet próbálták felszámolni, elhordani. De mi lett a terror vége?
Reggeli naplójegyzetek a Deuteronomiumról (14) – Örömteli istenfélelem
„Így tanuld meg félni Istenedet, az URat mindenkor!” (5Móz 14,23b)
Az istenfélelem nem egyszerűen egy érzés. Tanulni lehet. Amikor az ember csecsemő a hitben, kevesebbet tud az istenfélelemről, mint amikor felnövekszik és érettségre jut, hiszen az érett hívő az istenfélelmet bizonyos értelemben megtanulta. De vajon mire utal itt az, hogy „így” tanuld meg? A l’máán tilmád (לְמַ֣עַן תִּלְמַ֗ד) pontosabb fordítása az lenne, hogy „azért, hogy megtanuld”, de a lényegen ez nem változtat. Van egy cselekvéssor, amit ha Izráel népe elvégez, megtanulja félni az URat. Mi ez a cselekvéssor ebben a kontextusban?
Reggeli naplójegyzetek a Deuteronomiumról (13) – Elvetemült emberek
„Ha valamelyik városodról, amelyet Istened, az ÚR ad neked, hogy ott lakj, azt hallod, hogy elvetemült emberek támadtak köztetek…” (5Móz 13,13)
Az „elvetemült emberek” a héberben így hangzik: ánásim bené-belíja’al (אֲנָשִׁ֤ים בְּנֵֽי־בְלִיַּ֙עַל), azaz „emberek, belíja’al fiai”. A szó később tulajdonnévként is szerepel a Bibliában: Beliál. Pál ezt írja például a korinthusiaknak: „Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között?” (2Kor 6,15) Ebben a fejezetben a belíja’al azonban olyasmit jelent csak, hogy haszontalanság, gonoszság, alávalóság (Károli istentelenségnek fordítja). A héberben a valaminek a fia kifejezés arra utal, hogy az illető hordozza annak a belső tulajdonságát, aminek a „fia”. A „haszontalanság fia” tehát haszontalan ember.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK