Apologetikai szempontból hasznosnak tartom, amit az elmúlt évtizedekben keresztény filozófusok (pl. Alvin Plantinga, Richard Swinburne, William Lane Craig) az analitikus filozófiai hagyományon belül mozogva letettek az asztalra. Az aufklérista nyugati szekularizmus részben a klasszikus istenérvek cáfolatain nyugszik, ezért megkerülhetetlen ezeknek a vitáknak az újranyitása és az ellenérvek hadrendbe állítása, ha azt szeretnénk megmutatni, hogy a keresztény hit észszerűsége nem tehető könnyen zárójelbe. Plantinga és mások az angolszász analitikus hagyományon belül feszítették újra tágra a kapukat a megértést kereső hit előtt, ezzel pedig nagy szolgálatot tettek azoknak, akik a klasszikus apologetika eszköztárával igyekeznek megvédeni a keresztény hit igazságát.
Azonban a hitetlenség terjedése csak részben táplálkozik a klasszikus istenérvek cáfolatából, és maga a filozófia sem korlátozódik az analitikus hagyományra, ezért ha mély hatást akarunk kifejteni, nem ragadhatunk le logikai levezetéseknél. Szükséges választ adni Bertrand Russell, Hilary Putnam, John L. Mackie és más analitikus filozófusok érveire, de ugyanilyen fontos, hogy megválaszoljuk Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Michel Foucault, Judith Butler vagy Slavoj Žižek érveit is, amelyek nem az angolszász analitikus, hanem a kontinentális bölcseleti hagyományból táplálkoznak, és egészen más gondolati szövettel rendelkeznek. Hume, Ayer és Dennett komoly kihívást jelentenek a keresztény hit számára, de ha nem válaszoljuk meg Nietzschét, Marxot, Derridát és Horkheimert is, legjobb esetben is csak félmunkát végeztünk. A nyugati embert egyértelműen foglalkoztatja, hogy vannak-e jó érvek Isten létezése mellett, de az még jobban izgatja, hogy vajon szabad és autentikus lehet-e az élete, ha ez az Isten létezik, és pont azért akarja az első kérdést nemlegesen megválaszolni, mert úgy sejti, hogy az utóbbi kérdésre is nem a válasz.
Mi, akik apologetikával foglalkozunk, nem elégedhetünk meg a klasszikus istenérvek rehabilitálásával, vagy azzal, hogy szövetségeseket találtunk az analitikus filozófiai hagyományon belül a keresztény hit számára. Nem becsülöm le ennek a jelentőségét, de ha az eszköztárunk az analitikus filozófiára korlátozódik, az apologetikai lehetőségeink is kisebb területre fognak szűkülni, mint ahol a bölcselettel foglalkozó emberek mozognak. A legnehezebb apologetikai kérdések az elmúlt évtizedekben a kultúra, a társadalom és az antropológia területére költöztek át, oda, ahol a logika nem uralja sem az intuíciót, sem a nyelvet, ahol a szimbólumok nem a gondolkodás formai eszközei, hanem önálló erővel bíró hatalmi aktusok, ahol többé nem elvont matematikai kategóriákat küldenek harcba, hanem átélt vagy elképzelt közösségi dinamikák, neognosztikus önmeghatározások és a logika számára hozzáférhetetlen aspirációk és szabadságeszmények tobzódnak.
Ezzel egy időben viszont – részben a Plantinga-iskola eredményei és William Lane Craig ismertsége miatt – a keresztény apologetikai mozgalmat az analitikus filozófiára építő klasszikus irány kezdte dominálni. Örülhetünk az elért sikereknek, de vegyük észre, hogy közben a vár őrizetlenül hagyott bástyáin ellenállás nélkül tör be az ellenség. A tátongó réseket az evidencialista apologetika sem tudja betömni, mert bár felmutatja a keresztény hitet támogató tényeket és bizonyítékokat (pl. a Jézus feltámadása melletti történeti érveket), a kontinentális bölcselet kételyét nem érinti lényegi pontokon, olyan idegen tőle, mint az ominózus kísérletben a drótanya a kismajom számára. Ha csak az analitikus filozófiára koncentráljuk az erőfeszítéseinket, fájóan hiányozni fog az, amit Pascal a szív érveinek nevezett, az a fajta metaforikus, intuitív, esztétikai ítéletekre is képes argumentáció, amely a nem-analitikus filozófiai tradíció sajátja.
Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy a klasszikus apologetika mellett égető szükség van ma olyan kulturális apologetikára is, amely szorgalmasan és szinte ösztönös hozzáértéssel ássa ki a föld alatt kacskaringózó, egymásba fonódó gondolati gyökereket, amelyekből a nyugati szekularizmus mély ellenállása táplálkozik. Ez annál is sürgetőbb feladat, mivel gyakran éppen ez a hitetlenség melletti analitikus érvek motivációs bázisa is.
Hihetetlen fontos gondolat ez. Sokáig nem is tudtam, miért idegenkedem az apologetikától – bölcsészként sem ismertem az analitikus filozófiát, csak azt éreztem, hogy ez igaz, de mégsem ez a lényeg.
A szív érvei: gyönyörű ez a pascali gondolat.
Csak annyival toldanám meg, amit írsz, hogy szükséges, de nem elég válaszolni Derridának, Marxnak, Zizeknek: az lenne az igazi, ha kezdeményező erővel, a fentieknél nagyobb hévvel, sodrással vinnénk az örömhírhez azokat, akik szomjazzák az igazságot.
Abszolút!
Természetesen egyetértek a cikkel.
Annyit hozzátennék, hogy az apologetika belső közönségnek is szól (szerintem legalább annyira, mint kifelé). Egy keresztény tipikusan már nem küzd azzal, hogy Istennel autentikus lehet-e az élete (persze biztosan van, aki igen). Vagy ha igen, akkor prédikációk százait hallgathatja meg, amelyek ezen a területen motiválják. Viszont küszködhet ellentmondásokkal, kétségekkel stb., különösen ha túl agyas az illető (sajnos én is ilyen vagyok) – ezeket a standard igehirdetések nem biztos, hogy kezelik vagy ha igen, érintőlegesen.
Persze én elfogult ill. szélsőséges eset lehetek, William Craig összes elérhető Defenders előadását (2007 óta hetente jelentkezik talán ritka kihagyásokkal így ez mára kb. 500 előadás…) végighallgattam mostanra ill. a Reasonable Faith podcastokat is visszamenőleg + Craig vitáinak jelentős részét is megnéztem (bár nem mindet). Rendkívül sokat tanultam ezek segítségével, hálás vagyok a szolgálatáért. Craig kiválóan előadott molinista nézetei külön tetszettek (Ádám lehet, hogy ezt már észrevette, bár igyekszek ezt szép lassan megfelelő perspektívába állítani, nehogy „rendszermolinista” legyek – ha van ilyen – ahogy Ádám sem akar „rendszerkálvinista” lenni) valamint Plantinga érvei (bár ezeket nem tanulmányoztam annyira behatóan vagy csak Craig tolmácsolásában), különösen az FWD is tipikusan lenyűgöznek…
Steve,
szerintem is komoly értéket képviselnek az analitikus filozófiai irányból hozott érvek (bár én pont az FWD-t nem tartom a leghasznosabbnak, sem apologetikai, sem teológiai szempontból, a FC-alapú teodíceákat igazabbnak és jobbnak gondolom). Azonban szerintem alábecsülöd a kontinentális filozófiai tradíciók erejét. Reálos közegben (ahol te szocializálódtál) valószínűleg az analitikus érvek jobban hatnak, bölcsész közegben (ahol én szocializálódtam) viszont ezek nem annyira jelentősek, ellentétben az egzisztencialista, fenomenológiai, posztstrukturalista, dekonstrukcionista, lacanista, neomarxista stb. kételyekkel.
Igazad lehet, valószínűleg alábecsülöm ill. nem is ismerem kellő alapossággal (ami persze nem jó, mert ettől még hat rám is, másokra is). Az OK, hogy az FWD-t nem tartod a leghasznosabbnak – furcsa is lenne kálvinista oldalról rajongani érte, de talán már erről beszéltünk korábban. 🙂
Ádám, ismered Christopher Watkint? Ausztrál keresztény filozófus, akinek a 20. századi francia ateizmus a szakterülete. Az elmúlt pár évben fantasztikus anyagokat készített éppen azzal a kontinentális apologetikai jelleggel, amire utalsz. Egy kurzusában Derridával és Foucault-val állítja párbeszédbe a Bibliát, honlapján pedig rengeteg további reflexiót oszt meg. (Könyvei is vannak ezekben a témákban.)
Igen, beszélgettem is vele (kb. tíz éve), ő hívta fel a figyelmemet Badiou-ra és Žižekre. Ezt a kurzusát viszont nem ismertem, köszi, hogy felhívtad rá a figyelmet!
„………………… Ha csak az analitikus filozófiára koncentráljuk az erőfeszítéseinket, fájóan hiányozni fog az, amit Pascal a szív érveinek nevezett, ………………”
A pascali idézet teljes mondata: „A szív érveit az ész nem ismeri.”, amit Mérő László így fordít: „A szívnek megvannak a maga indokai, amelyeket az indokló értelem nem ismer.”
A szív, ami az ember kebelében van, csodálatos szerv. Többször elmélkedem az alábbi igeversről: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, Ő jelentette ki Őt.”(János 1:18)
Ez alapján arra következtetek, a Fiú személyében az Atya az ő szívét küldte közénk. Lenyűgözően gyönyörű!
Így van kedves Erzsébet, a „Fiú, aki az Atya kebelében van” és nem a kebelén ahogy az újabb Biblia fordításokban van.
„……….. és nem a kebelén ahogy az újabb Biblia fordításokban van.”
A King James fordítás is az előbbi szerinti:
„No man hath seen God at any time, the only begotten Son, which is in the bosom of the Father, he hath declared him.”
Én az analitikus filozófiai hagyományon belül dolgozom, és ez tudatos választás: azt gondolom, az analitikus filozófia az, amellyel az igazság megtalálása reményében közelíthetjük meg a filozófia problémáit. És a vallásos gondolkodás képviselői közül is azokat becsülöm, akik az analitikus filozófia módszereivel közelítik meg a filozófiai problémákat: Swinburnet, Craigot, Plantingát. Tovább megyek: azt gondolom, az analitikus filozófiai hagyomány fenntartása, védelmezése és továbbépítése ERKÖLCSI kötelessége is a filozófusoknak, mert enélkül az emberiség relativizmusba, káoszba és különböző elvakult és ködös hiedelmek rabságába zuhanna, ahelyett, hogy tudományosan, józanul számot vetnie a saját helyzetével a Mindenségben, és ennek a józan gondolkodásnak, objektivitásnak az alapján oldaná meg a maga súlyos problémáit. Tehát én el vagyok kötelezve az analitikus gondolkodásnak – és mégis úgy gondolom, hogy a keresztény hitvédelemben (vagy akár a kereszténység támadásában, kritikájában) nagyobb jelentősége, szerepe van a nem-analitikus gondolkodásnak, érvelésnek. Gramsci szerint egy eszmerendszer (például a középkori katolicizmus, amely Gramsci példája erre) nem úgy és nem akkor tesz szert hegemóniára, válik a társadalomban megkérdőjelezhetetlen igazsággá, ha objektíve igaz, vagy logikus érvek szólnak mellette, hanem ha az emberek céljait, törekvéseit és érdekeit hatékonyan, mozgósító erejű képekkel és szimbólumokkal tudja megfogalmazni – és ezáltal meg tudja határozni azt a diszkurzust, amelyben az emberek gondolkodnak. Ezért a kereszténység is, az ateizmus is csak akkor győzhet, hogyha az emberek érzéseire, törekvéseitre, céljaikra „rezonáló” történeteket, képeket és szimbólumokat tud teremteni.
Kedves Miklós!
Örülök a hozzászólásnak, mert érdekes beszélgetést nyithat meg az igazságkeresésről, de csak részben értek egyet vele. Azzal egyetértek és fontos meglátásnak tartom, hogy a Gramsci által megálmodott és leírt hegemónia inkább a szimbólumok, mintsem a logika erejével jön létre, ezért minden igazságigénnyel fellépő mozgalomnak, hitnek, világnézetnek szüksége van a szimbólumokra, képekre. Azzal viszont nem feltétlenül értek egyet, hogy az igazság megragadásában a logika fontosabb, mint a képek és a szimbólumok.
Én is fontosnak tartom a logikát, következésképpen az analitikus filozófiát is. Azt viszont egyáltalán nem hiszem, hogy a tudomány és a logika az igazsággal való találkozás egyetlen józan eszköze. Egyetértek azokkal, akik az intuíció, a művészet, valójában a képek és szimbólumok heurisztikus erejét is hangsúlyozzák az igazság megragadásában. Melyik írás segít vajon inkább abban, hogy józanul számot vessünk helyzetünkkel a Mindenségben: Hume-tól az Értekezés az emberi természetről, vagy Dosztojevszkijtől A Karamazov testvérek? Szerintem ezt nem a módszertan dönti el (tudományos vagy művészi).
A képekkel és szimbólumokkal – vagy pontosabban: a metaforákkal – kapcsolatban számomra meghatározó könyv Paul Ricoeur Az élő metafora c. tanulmánykötete. Ricoeur jogosan hangsúlyozza és fejti ki, hogy a metafora nem pusztán tropológia, ahogy sokszor az analitikusok látják, akik a művészetnek is mindenekelőtt (vagy kizárólag) a díszítő szerepét fogadják el, hanem heurisztikus eszköz is. A képek, szimbólumok, metaforák segíthetnek a valóságra való ráismerésben is. Az analitikus filozófiai hagyomány hajlamos arra, hogy a logikai aspektust (vö. Dooyeweerd) kiemelje a valósággal való találkozásban, a többi aspektus (pl. esztétikai, jogi, történeti, fiduciális) rovására. Szerintem ez tévedés.
Tehát szerintem nem csak azért van szükség az apologetikában a kontinentális tradícióval való beszélgetésre, mert hegemónia nem teremthető szimbólumok nélkül, hanem azért is, mert az igazság sem ragadható meg metaforák, képek, szimbólumok nélkül. A logika csak egy – és nem mindig a legfontosabb – aspektusa az igazságkeresésnek. Gondoljunk egy házastársi vitára, amelyben a józan számvetéshez egyáltalán nem biztos, hogy a szillogizmusok vezetnek el…
„Az aufklérista nyugati szekularizmus részben a klasszikus istenérvek cáfolatain nyugszik, ezért megkerülhetetlen ezeknek a vitáknak az újranyitása és az ellenérvek hadrendbe állítása, ha azt szeretnénk megmutatni, hogy a keresztény hit észszerűsége nem tehető könnyen zárójelbe.”
Ez milyen szinten folyik, ki ennek az alanya? Mi a cél, mi a végső cél? Ki az apologéta? A doktori iskolát végzett teológus? Vagy én is, vagy a mozdonyvezető gyülekezeti tag is az? Nagyon érdekes, amit írsz, amolyan hobbifolozófusként (néha elolvasok ezt-azt), egyet is értek vele, de hogyan hasznosul ez? A hívők 99,9%-ának ez tényleg a doktori iskola szintje. Plantingának, Swinburne-nek, Craig-nek még magyar nyelvű Wikipedia szócikke sincs, addig a „másik oldal” Derridára, Focault-ra, Zizekre építve kialakított egy intellektuális erőt, ami nagyon vulgárisra egyszerűsítve arról szól, hogy aki keresztény, az hülye. Ők tematizálnak, mi védekezünk. Nem jó stratégia. Szóval hogyan lehet ezt aprópénzre váltani, hogy a családja, a munkája mellett egy egyébként képzett ember is apologéta lehessen, ha arra kerül a sor, akár egy baráti, munkatársi beszélgetésben?
Jók a kérdések! Szerintem minden szinten szükség van apologetikára, ebből kifolyólag van, akinek könyveket kell írnia, van, akinek cikkeket, van, akinek videókat kell csinálnia, van, akinek mémeket, van, akinek egyetemi előadásokat kell tartania, van, akinek populárisabbakat, és van, akinek egyszerű érveket kell megtanulnia egyszerű beszélgetésekhez. Van, akinek figyelnie és tanulnia kell, vagy pusztán csak hallgatnia. Sokfélék vagyunk, sokféle ajándékkal. És egyetértek: a védekezés kevés. Proklamációra és demonstrációra is szükség van. Pozitívat és előremutatót is fel kell mutatnunk. És persze Szentlélek és szeretet.
Szia Ádám!
Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon milyen motiváció állhat e posztod mögött, ha nem titok, esetleg megosztanád, miért gondolkodtál el ezen a témán? Érdekelne, sőt tanulságos is lehet!
Mindenesetre hazai viszonylatban kicsit máshogy látom a helyzetet, mint te, az én perspektívámból pont a szöges ellentétét írtam volna meg, ezzel a címmel:
„Az apologetikában nem csak kontinentális filozófiai érvekre van szükségünk!”
Analitikus filozófiával itthon, amennyire én tudom, mélyrehatóan nagyon kevesen foglalkoznak: dr. Szalai Miklós, dr. Mezei Balázs és a doktorim kapcsán én (az MTMT egyedül Mezei Balázs nevére dob ki tanulmányokat, de Szalai Miklós írt még erről, illetve ha jól tudom valahol egyszer Kodácsy Tamás is foglalkozott ezzel). A nyilvánosság előtt analitikus filozófián alapuló apologetikát rajtam kívül senki sem művel (ami féligazság, hiszen Ungvári Péter és Bódi Matyi barátaim részben foglalkoznak ezekkel, de elég szakaszosan), kontinentális filozófián alapuló apologetikát viszont tucatszámra (ha nem százszámra) folytatnak itthon, közvetlen ismerőseim is, tehát szerintem a mérleg pont az ellenkező oldalra billen.
Ehhez hozzá tartozik az is, hogy míg itthon Zizek, Marx, Derrida, Nietzsche neve szinte minden társadalmi rétegben ismert, addig Richard Swinburne, Alvin Plantinga, Gottlob Frege, Bertrand Russell, G. E. Moore, Ludwig Wittgenstein, vagy Rudolf Carnap neve szinte senki számára nem cseng ismerősen, arról nem is szólva, hogy gondolataikat még ennél is kevesebben ismerik.
Visszatérve ahhoz, amit a kontinetnális filozófia mentén folytatott keresztény apologetikáról írtam: számos keresztény ismerősöm van (ide értve a katolikusokat), akik a nyilvánosságban folytatnak kultúrharcot íróként vagy éppen filozófusként a nietzschei vagy éppen marxi örökséget továbbvivő zizeki vonalat képviselő posztmodern szekuláris/liberális eszmék ellen, a kereszténység, illetve a keresztény értékek védelmében. Úgy látom tehát, hogy eddig is ez volt a hangsúlyos és jelenleg is ők vannak többségben (ld még azt, hogy mekkora mennyiségű irodalom érhető el nyelvünkön egyik, illetve másik oldalról).
Én örülnék neki, ha a nehezen beinduló, de egyre többek érdeklődését felkeltő analitikus vonal nem azzal kezdené a pályafutását itthon, hogy azt hallják, hogy „nem kéne túlzásba vinni és elfeledkezni a kontinentális vonalról”. Hiszen ez éppen fordítva van: a kontinentális vonalat kell kiegyensúlyozni.
És őszintén írtam, hogy kíváncsi vagyok a motivációdra, de azt is tudom, hogy ezen a területen te és én teljesen más érzelmi-értelmi vonalon mozgunk és más sémákban gondolkodunk. De ez nem baj, így van jól.
Barátsággal,
Gergő
Szia Gergő!
Becsülöm és fontosnak tartom, amit a klasszikus apologetika terén végzel. Azt is fontosnak tartom, amit Plantinga vagy Craig csinálnak. Szükség van analitikus filozófiai érveken alapuló apologetikára! Ezt próbáltam az írásomban is félreérthetetlenül hangsúlyozni, lehet, hogy nem elég nyomatékkal.
A cikk fő gondolata azt hiszem 7-8 évvel ezelőtt fogant meg bennem egy nemzetközi konferencián, amikor brit, amerikai és holland keresztény filozófusokkal beszélgettem. William Lane Craig is ott volt velünk. Akkor éreztem először, hogy a Notre Dame és a Talbot keltetőiből kirajzó apologetikai mozgalom elszívhatja a levegőt a kulturális apologetika intuitívebb és metaforikusabb módozatai elől, és hogy ezt a kulturális forradalmak idején egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.
A fő gondolatom az is-is, nem a vagy-vagy. Mindkettőre szükség van! Bölcsész hátterem és beállítódásom miatt talán jobban érzem a kontinentális filozófiai hagyomány erejét, de látom, mekkora igény és szükség van a matematikai-logikai megközelítésre is, ami a bölcselet nemes hagyománya már a görögök óta. (Sőt, a posztban említett Pascal is matematikus volt!) Szóval ne érts félre: nem annak a hasznát kérdőjeleztem meg, amit csinálsz!
Ádám, félre ne érts, nem értettelek félre 🙂 Köszönöm a válaszod, de az számomra is világos volt, hogy nem elzárni szeretnéd az analitikus vonalat, hanem egyensúlyba hozni a kettőt (is-is, ahogyan írod). Azt is tudom, hiszen sokat beszélgettünk erről, hogy nem kérdőjelezed meg azt az irányt és munkát, amit képviselek és végzek.
Amire én próbáltam utalni (lehet nem elég pontosan) az az volt, hogy itthon éppen a kontinentális vonal szívja el a levegőt az analitikus elől, de legalábbis óriási fölényben/előnyben van, és inkább az analitikus filozófia és apologetika az, aminek fel kéne törnie, hiszen alig-alig van képviselve.
Gergő,
a Divinity posztjainál (most is) jellemzően nemzetközi kontextust és trendeket veszek figyelembe, ami egyszerre lehet erőssége és gyengéje az írásaimnak. Érdekelne épp ezért, hogy a magyar kontextusban hol látod a kulturális apologetika hatásos képviseletét. Persze akkor is lehet legitim a klasszikus apologetika iránti szenvedélyed, ha nyilvánvalóan azzal lenne tele itthon is a padlás. Sokszor azt látjuk legnagyobb hiánynak, amelynek betöltésére mi kapunk vágyat, elhívást, karizmát. Ez biztosan velem is így van.
Kedves Ádám és Gergő,
Hadd szólítsalak meg titeket ebben, mint műkedvelő a témában.
Nyilván a gyülekezetek egy apró szeletére lehetett és lehet rálátásom mind közvetlenül, mind közvetve (bár ez utóbbin a MEKDSz azért nem kicsit dobott annak idején), de azt látom hogy (talán egy-egy egyetemi gyülekezet meg MEKDSz-diáűkkör, no meg az Evangéliumi Fórum) kivételével a filozófia mint olyan, jobb esetben megmarad a lelkészek hobbijának, és a mezei hívő bele se gondol a filozófia és a filozófiai érvek apologetikával és misszióval missziológiával kapcsolatos kölcsönhatásán. (Vagy lefgeljebb az ApCsel 17 kapcsán néha 1-1 pillanatra felmerül ilyen kérdés, de aztán gyorsan le is cseng).
Hozzáteszem, ez talán az egész társadalomra is igaz, ezt a témakört sokan meg akarják hagyni akármilyen véleményvezéreknek. Húsz éve azon maroknyi csapat tagja voltam az ELTE TTK-n, aki a kötelezően választható tárgyak közé beválasztotta a tudományfilozófia speciálkollégiumot… (és még így is volt pár olyan név a sok közül, aki nekem sem mondott sokat :-/ )
Szóval, ahogy én látom, a hétköznapi hitvalló keresztyének derékhada számára az egész témakör irrelevánsnak, unalmasnak, sokadlagosnak hat, vagy leginkább fel sem merül.
Odáig még rendben lenne, hogy a filozófiai érvek, mint annyi minden más, nem cél, hanem eszköz, és persze ha a nagy érvelésben elveszítjük a fókuszt, hogy tanúnak hívattunk el, akkor nagy baj lenne.
De az sem mindegy, hogy milyen környezetben vagyunk tanúk, milyen fogalmakban történik a közgondolkodás a társadalomban stb.
Ebből a szempontból itt Közel-Kelet-Európában őgy látom, egy kicsit speciális helyzetben vagyunk, nálunk valóban a kontinentális filozófiának a hegemóniája a mondhatni hagyományos (az egyetemi tudományfilozófia után meg merem kockáztatni azonb belül is a Frankfurti Iskola érveinek hegemóniáját). Viszont úgy is látom, hogy az elmúlt kb 3 évtizedben egyre vékonyodik a jég, ahogy dömpingben kapjuk a nyugati kultúrát, és előre tekintve nagyon is szükség van az is-is megközelítésre, kiegyensúlyozottságra — azon túlmenően, hogy a filozófiai érvek eszközök — de nem akármilyen eszközök. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy (ebben az 1948-1989 közti időszak alighanem jelentős hatással bírt) mintha az is csak nyomokban lenne meg a gyülekezetekben, hogy tanúk közösségeként van feladatunk a közgondolkodást, a körülöttünk lévő kultúrát is formálni…
Ugyanakkor érzékelek egyfajta kimondatlan szomjúságot is a témában a társadalomban, de úgy, hogy sokan talán meg se tudják fogalmazni, mire irányul a szomjúságuk, mintha az alapfogalmak, a szavak hiányoznának.
Nagyon örülök, hogy a témában elkötelezett teológusok közt kibontakozik egy párbeszéd a témában, de hadd reméljem azt is, hogy ez nem fog megrekedni ezen a szinten! Határozottan szükségét látom olyan műhelynek, amelyben nem csak teológusok vesznek részt — amelynek a csírái talán ott vannak a kezdeményezéseitekben 🙂