Sam Harris (a szétesett újateista négyesfogat egyik még futó lova) nemrég maga is elismerte, hogy váratlanul visszatért a kultúránkba az istenhit. Az ateizmus láthatóan megy ki a divatból, korunk divatja az „újteizmus” lett (a nélkül). Richard Dawkinsról kiderült, hogy kulturális keresztény (bár továbbra is ateista), Ayaan Hirsi Ali és Louis Perry valódi keresztényekké váltak, Christopher Hitchens és Daniel Dennett halottak, Alex O’Connor kemény ateizmusa agnoszticizmussá szelídült, a fiatalok közt csendes ébredés zajlik számos nyugati országban, az újateizmus egykor virágzó mozgalma kórházi lélegeztetőgépre került. Mintha már Sam Harris is inkább védekező pozícióból, finomabb eszközökkel próbálná hitelteleníteni a kereszténységet. Onnan jutott most ez eszembe, hogy elkezdtem hallgatni a Doug Wilsonnal folytatott friss beszélgetését, amelyben Harris az ismert idahoi lelkészt az úgynevezett Christian Nationalism felől faggatja.

Sam Harris régóta tud Doug Wilsonról, hiszen egyike volt azoknak a keresztény apologétáknak, akik az újateizmussal már fénykorában is párbeszédbe léptek. Wilson annak idején Christopher Hitchensszel is turnézott, újabb és újabb nyilvános vitákon összemérve ellentétes világnézetük intellektuális erejét. Nyilván ez az emlék is szerepet játszott Harris mostani érdeklődésében, de ennél azért többről van szó. Wilson izgalmas, provokatív jelenség, aki nem rejti véka alá a véleményét, sőt, szeret meghökkenteni. A felekezetére azóta irányul fokozott mértékben a média figyelme, amióta gyülekezetet alapítottak DC-ben, és egyik tagjuk nem más, mint Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter. Sam Harris pedig most pőre valóságában akarta láttatni azt a projektet, amit a közvélemény Christian Nationalism néven ismer, és többek között Wilson posztmillennista köreihez köt.

Ha azt gondoljuk, hogy ez egy marginális jelenség, ami nem érdemel ekkora figyelmet, Wilson kapcsán talán igazunk van, a tágabb kulturális trendek tekintetében viszont biztosan tévedünk. Sam Harris jól méri fel a változások jelentőségét, és ügyes kérdésekkel húzza ki Wilsonból a vízió legrázósabb elemeit. A Christian Nationalism (vagy amit sokan annak gondolnak) az utóbbi időben rettegett mumus lett baloldali kulturális közegekben, nagyjából olyan érzeteket kiváltva, mint a National Socialism (nemzetiszocializmus) vagy a Sötét Középkor szóösszetételek. Különösen mióta Nick Fuentes Groyper mozgalma a „Christ is King!” szlogennel fogalmazza meg politikai céljait, ami már a keresztény-konzervatívokat (beleértve Doug Wilsont) is mély aggodalommal tölti el. Ebből a szempontból teljesen érthető, hogy a beszélgetésben Sam Harris előhozza az antiszemitizmus problémáját. Amikor arról kérdezi Wilsont, hogy egy keresztény társadalomban mi lenne azokkal a zsidókkal, akik mást hisznek, mint a keresztények, nyilván Fuentesre is gondol. Tényleg, mi lenne velük (és másokkal, akik nem hiszik, hogy Krisztus úr)?

Válaszában Wilson egy rövid eszmefuttatásba kezd, és bár számos kérdésben nem értek egyet vele, ez a gondolatmenete sok félreértést tisztázhat, és értelmesebb mederbe terelheti az egész beszélgetést. (Wilson lényegre törő válasza tartalmilag hasonló ahhoz, amit a Makkawakkabakka kannibál törzsfőnökkel készült fiktív interjúmban kissé parodisztikusan én is igyekeztem megvilágítani.)

Wilson először is hangsúlyozza, hogy a zsidók elleni múltbeli pogromok és egyéb gyűlöletcselekmények elítélendő, gonosz dolgok voltak, ezért érthető az aggodalom, hogy esetleg egy keresztény nemzeti projekt eredményeképpen megint ilyesmi történne. De vajon szükségszerű-e, hogy egy keresztény nemzeti felfogás a zsidók bántásához vezessen, ahogy ez sajnos a múltban nem egyszer megtörtént? A történeti hűség kedvéért először is jegyezzük meg, hogy a posztkeresztény totalitarizmusokban lényegesen nagyobb léptékben, sokkal borzalmasabb gyűlölettel bántották a zsidókat, mint a keresztény Európa ellentmondásos évszázadaiban, nem is beszélve a progresszívek és muzulmánok új, meglehetősen bizarr szövetségének csatakiáltásáról (“from the river to the sea”). De ettől még természetesen jogos a kérdés, hogy bántanák-e újra a zsidókat egy keresztény nemzeti projektben.

Wilson válasza rendkívül tanulságos: „Remélem, nem. De tegyük fel, hogy mégis megtörténik. Tegyük fel, hogy hatalomra jutva rosszul kezdünk bánni a zsidókkal. Vajon mit gondol Jézus a mennyben arról, amit mi a zsidókkal csinálunk? Támogatja, ellenzi, vagy nem érdekli?”

Ezen a ponton nagyon figyeljünk, mert most jön a lényeg. Wilson szerint mindössze ez a három opció létezik, és nincsen negyedik. Vagy tetszik Jézusnak, amit csinálunk (ebben az esetben mindent újra kell gondolnunk, amit Jézusról tudunk), vagy nem törődik vele (akkor nekünk miért kellene törődnünk vele?), vagy helyteleníti, amit teszünk (nyilván erről van szó). Amennyiben a Christian Nationalism miatt aggódó barátunk úgy gondolja, hogy Krisztus helyteleníti a zsidókkal való rossz bánásmódot, kérdezzük meg tőle: „Ennek a fényében szerinted változtassunk-e a viselkedésünkön?” Majd jön Wilson csattanója: „Ha a barát azt feleli, hogy igen, azt mondanám: egyetértek, és welcome to Christian Nationalism!”

Ugyanis ha Krisztus úr, akkor követőiként arra kell törekednünk, amit ő helyesel, és ha aszerint járunk el, amit helyesel, keresztény moralitást viszünk a társadalomba. Ezért ítéljük el a kereszténység múltbeli bűneit, ezért ítéljük el a zsidók bántását, ezért tölt el bennünket aggodalommal Nick Fuentes mozgalma, és ezért nem támogatunk ateista, szekularista társadalomfelfogásokat sem, amelyekben Isten irreleváns, vagyis a moralitásnak nincs abszolút bázisa. A zsidók bántásának ellenzése, az iskolai drag queen felolvasások dekadens világától való irtózás, és az ateista társadalomkép elutasítása számunkra ugyanabból a forrásból fakad. Keresztények vagyunk, akik az Úr Krisztust akarjuk követni. Minden más engedetlenség. Nem lehetünk ateisták, nem lehetünk szekularisták, és nem lehetünk gyűlölködő keresztények. Krisztus miatt, aki az Úr.

Hogy maga a Christian Nationalism kifejezés szerencsés-e, az egy másik téma. Amint az is, hogy mit gondolunk Wilson posztmillennizmusáról és ahhoz kapcsolódó részleges teonomizmusáról. Ez a cikk most nem erről szól, ezért csak röviden szeretném jelezni, hogy számos fenntartásom van az amerikai teonomista politikai teológiával szemben, és bár értem a posztmillennista eszkatológia vonzerejét, biblikusabbnak és felszabadítóbbnak tartom az amillennista szemléletet, amelyben nem az egyház győzi le véglegesen a világot Krisztusért, mielőtt ő eljön, hanem Krisztus győzi le véglegesen a világot az egyházért, amikor eljön, addig pedig a világ legjobb esetben is csak „inog” (C. H. Chesterton), a győzelmeink meg csupán időlegesek és részlegesek. Viszont ha bíráljuk Wilson nemzetpolitikai felfogását, magunktól is meg kell kérdeznünk: vajon az Úr Jézus miatt, vagy tőle idegen standardok alapján tesszük-e? És hát pont ez Wilson kérdése is. Ha Krisztustól idegen standardok alapján bíráljuk, az vajon hogy illeszkedik a keresztény hitünkbe? Ha viszont az Úr Jézus miatt bíráljuk, vajon nem mi is keresztény moralitást képviselünk-e a nemzetünk életében?

Sokáig talán azt gondoltuk, hogy a keresztény Nyugat radikális szekularizálódása megválaszolta ezeket a kérdéseket. Vagy inkább végleg érvénytelenné, anakronisztikussá tette őket. A közös tér semleges, a vallás a privát szférába tartozik, és ez most már így lesz a világ végezetéig. Véget ért a történelem (Fukuyama). Azonban a szekularizmus válsága (amelyet leginkább az autoriter woke barbarizmus és az iszlám sokkoló térnyerése tett nyilvánvalóvá) azt mutatja, hogy ezeket a kérdéseket csupán zárójelbe tettük egy időre, felraktuk őket a történelem polcára mint egy antik érdekességet, most viszont újra valós dilemmákká váltak. Nyíltan kell beszélnünk róluk, teológiai alapon, Krisztus fényében. Mert bármilyen fura, jelenleg a világ is ezt teszi. Üdv mindenkinek egy új, poszt-szekularista (?) korban!