A mennyei összeesküvés tüze
Dallas Willarddal való 2006-os személyes találkozásom jó példája az elpuskázott lehetőségeknek. Kettesben reggeliztünk, volt nagyjából egy órám, hogy kifaggassam, de egyetlen jó kérdés sem jutott eszembe. Magára a beszélgetésre is csak halványan emlékszem. Ott ülök vele szemben, próbálom kihasználni az ölembe pottyant lehetőséget, de egyre banálisabb irányt vesznek a kérdéseim, és a beszélgetésből tulajdonképpen két évtizedes távlatban is csak egy szemüveges, körteformájú embert tudok magam elé idézni, azt nem, hogy miről is volt köztünk szó. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szentség utáni sóvárgás volt a láng, amit évekkel korábban The Spirit of the Discipline című könyve felgerjesztett bennem, és amiről igazából érdekelt volna bármi, amit tőle hallhatok.
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (10) – Rendezett vonulás
„Ez volt Izráel fiai táborbontásának a rendje seregeik szerint, valahányszor elindultak.” (4Móz 10,28)
Izráel törzsei akkor indultak el, amikor a Felhő vagy a Tűzoszlop felemelkedett. Ez teljes függést, állandó készenlétet jelentett számukra, hiszen nem tudhatták, mikor kell elindulniuk. Amikor azonban a Felhő vagy a Tűz felemelkedett, bármilyen hirtelen történt is az, a vonulásnak szép rendben kellett lezajlania.
Elment a befogadás megosztó pápája
Non habemus papam – írtam 2013. március 13-án, Ferenc pápa megválasztásának napján, némi protestáns éllel a szavaimban. Ha kissé barátságtalannak is hangzott, utólag talán megbocsátják nekem katolikus felebarátaim, hiszen a pápaság megítélése valahol identitáskérdés, választóvonal, része a kereszténység belső történetének, amely a mában is hat. És talán megbocsátják azt is, hogy a részvétnyilvánításom mellett ezúttal sem fogom elrejteni, amit gondolok. Ahhoz ugyanis protestánsnak sem kell lenni, hogy tizenkét év után kimondjuk: barátságos arcéle ellenére Ferenc pápa kifejezetten ellentmondásos vezetőként fog bekerülni a történelemkönyvekbe.
Véleményünk A kiválasztottak sorozatról
A Tűzfal podcast ötvenedik epizódjában (hihetetlen számomra, hogy már az ötvenedik!) a Húsvéthoz illeszkedve Jézusról lesz szó. Pontosabban egy Jézusról szóló művészeti alkotásról. Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó mozgóképi projektjére, A kiválasztottak (The Chosen) sorozatra érkezett kritikákat beszéljük át. Vagyis azt, hogy megdöbbentő sikere ellenére a keresztények közül miért látják sokan problémásnak a koncepciót. Hamar fény derül a mi véleményünkre is. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple...
Férfi vagy nő, szívből vagy színből
Olvasóim közül néhányan valószínűleg arról vannak meggyőződve, hogy az alkotmányozó többséggel bíró kormánypártok politikai számításból, taktikai okokból módosították az Alaptörvényt, rögzítve, hogy a biológiai valóságban csak két nem van (és hogy ennek védelme ma az állam egyik fontos feladata). Mások úgy gondolhatják, hogy a döntés mögött igenis mély meggyőződés van azzal kapcsolatban, hogy a jelen kulturális helyzetben helyes és szükséges lépés az Alaptörvény módosítása. Nem akarok vitatkozni a politikusok motivációiról, de természetesnek tartom, hogy egy demokráciában a cselekvőképesség megtartása a közvélemény rokonszenvének a megnyerését is magában foglalja, és simán lehet, hogy a döntéshozók egy része most is csak elvtelenül taktikázik. De akármi is van a motivációk mélyén, én keresztényként örülök a parlamenti döntésnek és fontos mérföldkőnek tartom azt.
Csendes ébredés a brit fiatalok között
Pár hónapja írtam egy cikket az amerikai kultúra mélyén zajló változásokról, amelyek egyik legizgalmasabb jele, hogy a Z-generáció elkezdett Bibliát vásárolni és visszaáramolni az egyházba. Korábban azt tapasztaltuk, hogy az X és Y-generációk tömegesen hagyják el az egyházat, most viszont egy olyan nemzedék nőtt fel, amely határozottan érdeklődik a kereszténység iránt és nagy tömegekben lép be az egyházba. Az amerikai trend azonban egyáltalán nem csak Amerikában érvényesül. Evezzünk át az Atlanti-óceán innenső partjára, és nézzük meg most azt a változást, amely a brit fiatalok körében zajlik, mert ez legalább annyira izgalmas, mint az amerikai jelenség.
Timóteus felkavaró halála
Timóteus jelentőségét a korai egyházban talán semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy Pál apostol öt (!) levelét is vele közösen írta (2Kor, Fil, Kol, 1-2Thessz). Az apostol nemcsak tanítványaként és lelki gyermekeként tekintett rá, hanem szoros munkatársaként is. Pál utolsó levele is Timóteusnak szól. Arra kéri benne a félénk evangélistát, hogy vigyázzon az evangélium drága kincsére, legyen barátságos mindenkihez, de ne ijedjen meg az ellenfelektől, és ha kell, Krisztus jó katonájaként vállalja az igazságért a szenvedést is. Úgy tűnik, az apostol parancsa végigkísérte Timóteus szolgálatát egészen a halála napjáig. Különös mártírhaláláról egyetlen forrásból tudunk, az is több változatban maradt fenn, de amit valószínűsíthetünk a halál körülményeiről, az a mi kulturális klímánkban különösen megdöbbentő és felkavaró. Szikszai György így foglalja össze a fennmaradt emlékeket:
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK