Mert az élet az úr
Nem hiszem, hogy Isten a felekezetek sorsa miatt aggódna. Ő az Egyház mellett kötelezte el magát. Ez nem azt jelenti, hogy a struktúráknak nincs is jelentőségük. Sebestyén Jenő református dogmatikusnak igaza van abban, hogy az Egyház egyszerre institutio és organismus, és egyetértek a hasonlatával, hogy az institutio olyan szerepet tölt be az organismus számára, mint a növény mellé letűzött karó. „Az organismusból születik meg az institutio, de az institutio is táplálja az organismust.” (Református dogmatika III, 83) Az Egyháznak szüksége van valamiféle szervezettségre, és a szervezettség általában túlnő a helyi gyülekezetek szintjén (sok helyen persze ez eleve történelmi adottság). Amikor az utóbbi történik, vagy amikor a már túlnőtt institutio széthasad, akkor beszélünk felekezetekről. Az Egyház túlnyomó része nagyobb felekezetekben létezik, és maguk a felekezetek is olyanok, mint a növény mellé letűzött karók.
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (6) – A Név és az Arc
„Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” (4Móz 6,27)
Kik mondják ki így Isten nevét? Áron fiai, a papok. Hogy mondják ki? Így: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!”
Mit kaptam Marie Durand-tól?
Az évről évre megtartott életrajzi előadásom témája idén Marie Durand volt. A hugenotta hitvalló megrázó története évtizedek óta foglalkoztat, mélyen bevésődött a lelkembe. Fiatal lányként börtönözték be kálvinista hitéért, harmincnyolc évet töltött egy nyirkos, rossz levegőjű, fénytelen toronyban, ezalatt a francia evangéliumi hívők ikonjává, a Krisztusban való állhatatosság szimbólumává vált. Marie Durand történeténél kevés megindítóbb, inspirálóbb élettörténetet ismerek, pedig éppen egyhangú eseménytelensége tette évtizedekig szinte elviselhetetlenné. Az előadást itt tudjátok megnézni, a...
Szent Ágoston vallomásai
A Tűzfal podcast negyvenhatodik részében a világirodalom egyik legszebb kitárulkozásáról beszélgetünk, amely nem csak szép és mély, de igaz és releváns is. Szent Ágoston vallomásai ezúttal a témánk. Sok szó lesz ebben az epizódban szexről és Istenről, jóról és rosszról, akaratról és szabadságról. Mélyre ereszkedünk, hogy magasra emelkedhessünk. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Adventista politikai elemzők teológiai szemüvegéről
Korábban írtam már arról, hogy az eszkatológiánk miképpen befolyásolja azt, ahogy a kereszténység kulturális hatásáról gondolkodunk, főképp hogy mennyire vagyunk optimisták vagy pesszimisták ezzel kapcsolatban. Hadd hívjam most fel a figyelmet a teológia és a társadalomkép kapcsolatának egy sajátos, talán azt is mondhatnánk, hogy extrém formájára, annak a közösségnek az eszkatológiájára, amely a végidők (maradék) népeként gondol önmagára és prófétai küldetésére. A hetednapi adventizmusról van szó, és arról, hogy gondolkodóik milyen szemüveggel néznek a világban zajló folyamatokra, és milyen előjelekkel látják el azokat. Ez ugyanis egy kívülállók számára többé-kevésbé rejtett kapcsolat, amiről egyáltalán nem baj, ha tudunk.
Ne sodródjunk el!
Az azóta már csődbe ment Adam Air egyik gépével történt meg, hogy navigációs hibák miatt eltévedt a levegőben a végtelen hullámok felett. A pilótáknak fogalmuk sem volt, hol járnak. Eljött az a pillanat is, amikor ezt kétségbeesésükben már az utasokkal is közölték, hátha valakinek támad valami ötlete, hogy hol is lehetnek. Az üzemanyag vészesen fogyott, lassan a tengerre való leszállást fontolgatták, ami szinte biztosan halált jelentett volna a gépen ülők számára. Felvették a kapcsolatot más gépekkel, de mivel nem tudták, hol vannak, azoknak sem volt semmi ötletük, hogyan segítsenek. A légiirányítás rég elvesztette a fonalat, egészen máshol keresték a repülőt, mint ahol valójában volt. A gép ugyanis egy rosszul működő műszer miatt fokozatosan dél felé sodródott, és ami eleinte észrevétlen eltérés volt az útiránytól, idővel sok száz kilométeres távolságra nőtt. A légiirányítóknak eszükbe sem jutott, hogy a kijelölt útvonaltól ennyire messzire keressék az elveszett gépet. Végül a csodával határos módon szinte az utolsó pillanatban szárazföld fölé értek, ahol egy apró repülőtéren sikerült letenniük a földre a hatalmas gépmadarat. Hallatlan szerencséjük volt, a történet egészen máshogy is végződhetett volna.
„Így megy ez”?
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. február 14-én már egy napja potyogtak a bombák Drezdára. Az égő házak szép lassan tűzviharrá változtatták a barokk várost, és a légnyomáskülönbség iszonyú örvényként szippantotta magába és emésztette el a csapdába esett, tehetetlenül kapálódzó embereket. Történészek a mai napig vitatkoznak, hogy ez a lángoló pokol húszezer vagy kétszázezer embert porlasztott-e el azokban a napokban, de igazából mindegy is. A mindegy persze lehet úgy is mindegy, mint a tralfamadoriaknál, akik a halál láttán vállukat megvonva csak annyit mondanak: „így megy ez”, meg lehet úgy is mindegy, hogy a húszezer éppoly felfoghatatlan szám, mint a kétszázezer. Mindegy, legyen mondjuk százezer. Ha átlagolunk, ez három nap alatt annyi, mint tizennyolc nap alatt lenne hatszázezer, száznyolcvan nap alatt pedig hatmillió. Ipari szintű népirtás. A nyugati szőnyegbombázás elpusztított egy teljes várost annak polgáraival együtt, siettetve a náci Németország lélektani megroppanását és a háború végét. De ez akkor végül is rossz hír? Vagy ez is mindegy?
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK