Olvasom, hogy egy friss felmérés szerint szerint a magyarok 91 százaléka azonnali tűzszünetet akar, csupán 7 százalék folytatná a háborút addig, amíg Ukrajna nem győz. Ez az arány talán sokakat meglep, minden bizonnyal olyan is van, akit csalódással tölt el, sőt, némelyek talán valamiféle orosz propaganda eredményének is látják ezt. Amikor azonban közvéleménykutatók ennyire egyöntetű véleménnyel találkoznak, érdemes inkább a néplélek mélyebb, zsigeribb ösztöneire gyanakodni. Van itt valami a mélyben, valami történelmi tanulság vagy tapasztalati tudás, ami pártpolitikától függetlenül is hat. Ez a tudás legalább olyan markáns véleményközösséget formál a magyarokból, mint ami a lengyeleknél megfigyelhető, csak ellenkező előjellel. A lengyelek ösztönös reakciója az, hogy harcolni kell egészen a győzelemig, sőt, Oroszország megalázásáig és megbüntetéséig. A magyaroké, hogy azonnal tűzszünetet kell kötni, mielőtt a háború visszafordíthatatlanul eszkalálódik. A különbségnek szinte biztosan történelmi okai vannak. Mindjárt elmondom, hogy a magyarok esetében szerintem mi lehet a mélyben, de előtte hadd öntsem szavakba egy másik gondolatomat, ami meg Ukrajna támogatásáról és annak lélektani okairól szól. Most sem a politikát, hanem a kultúrát próbálom megérteni, ami az alatta lévő réteg.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Ukrajna
Bibliai gondolatok az orosz-ukrán háború évfordulóján
Egy éve tört ki az orosz-ukrán háború. Azóta sokan, sokféle szempontból elemezték, hogy milyen okok vezettek a háborúhoz és milyen módon érhet az véget. Vannak globalisták és nacionalisták, cinikusok és moralisták, fukuyamai idealisták és mearsheimeri realisták, apokaliptikusok és triumfalisták, és ezek mindenféle szubjektív és objektív árnyalatai. Én is nagyon sok elemzést meghallgattam, megnéztem, órákig tudnék mesélni arról, ami összeállt a fejemben. De erről inkább a szakértők beszéljenek. Ehelyett azt a nyolc szempontot foglalom most össze, amelyeket a Bibliát olvasva tartok fontosnak a hozzáállásunk kialakításában. Nem szenvtelenül írom ezeket, de nem is az érzéseimre akarok támaszkodni, hanem arra, amit Isten igéje alapján a világról és az emberi szívről megértettem.
Búcsá
A bucsai civilek lemészárlásáról szóló híreket olvasva tolulnak elém az ukrán határon szerzett emlékek. Bucsa már március elején is az iszonyat szinonimája volt számomra, amikor Tiszabecsen önkéntesként fogadtuk a menekülőket. Ha megállítottunk egy autót (mindegyiket megállítottuk), és kiderült, hogy a benn ülők Bucsából érkeztek, na az volt mindig valamiért a legbrutálisabb. Amikor rákérdeztünk, honnan jöttek (zvitké prejíhálé?), és ők kimondták, hogy „Búcsá”, szinte azonnal megállt a levegő, majd egy-két másodperc után sírva fakadtak. Innen tudtam, hogy Bucsa valami rettenetes hellyé válhatott, de csak a gesztusokból vettem ezt le, a szavaikat nem értettem. Soha nem fogom elfelejteni a vigasztalhatatlan nagymamát, aki csak zokog, zokog, szinte kiégette már a szemét a sírás, és közben szorongatja az ölében ülő kiskutyát. Meg az édesanyákat, akik tartani akarják magukat, de aztán menthetetlenül – mint egy sokáig kotlott tojásból – belőlük is kitörnek a könnyek. Meg a kisbuszt a sok gyerekkel, akik nem értik a szüleik szomorúságát, és fülig érő szájjal köszönik meg a csokit, amit odanyújtunk nekik. A Búcsá névben sűrűsödik össze számomra ez az egész szörnyű háború. Maga a szó is olyan, mint egy nagy gonosz madár, amely folyton azt csattogja: bú-csá, bú-csá, bú-csá. Egyik ütem a bánat, másik a gúnyos nevetés. Sátáni tangó.
Miért a Nyugatról írok, és nem Putyinról?
A minap nekem szegezték a kérdést, hogy miért nem írok többet Oroszországról, Putyinról, miért a Nyugatot teszem még most is a bírálataim tárgyává, amikor Ukrajna megtámadásával egészen nyilvánvalóvá vált, hogy keletről jön az igazi veszély. A kérdés fontos (bár kissé félreérti a szerepemet), ezért megpróbálom röviden megválaszolni. Mielőtt azonban hozzákezdek, arra kérem az olvasót, vessen egy pillantást a fejlécre. A nevem mellett három szó áll: teológia, spiritualitás, kultúra. Ami nincs ott, az a politika. Bár érdekel a politika, nem vagyok sem politikai elemző, sem politikai újságíró, sem politikai aktivista. Hívő teológus vagyok, aki a kultúrával is foglalkozik. Ez a különbség fontos.
A Nyugat Dosztojevszkij nélkül
A napokban terjedt el a hír, hogy a Milánói Egyetemen eltörölték a Dosztojevszkijről szóló kurzust. Paolo Neri olasz író oktatta volna a tárgyat. Az egyetem vezetése arról értesítette az írót, hogy az Ukrajna elleni katonai támadás miatt nem akarnak belső vitákat az egyetemen, ezért az előadássorozatot nem lehet most megtartani. Neri egy rövid videóban megdöbbenéssel és könnyezve mondja el az esetet. Könnyezik akkor is, amikor az Ukrajnában zajló szörnyűségekről beszél, meg akkor is, amikor bejelenti: Olaszországban ma olyan helyzet állt elő, hogy nem lehet Dosztojevszkijt tanítani. Éppen Dosztojevszkijt. Neri rámutat a dolog különös iróniájára: az orosz íróóriást 1849-ben azért ítélték halálra, mert tiltott könyveket olvasott. Most az ő könyveit nem lehet oktatni.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK