A homoszexualitással kapcsolatos hagyományos keresztény álláspont a kortárs kultúra számára gyakran úgy jön le, mintha a keresztények a testi vágyakat, sőt, magát a testet értékelnék le, szemben azzal a felszabadító modern szemlélettel, hogy a testünk (és annak vágyai) hozzánk tartoznak, elengedhetetlen tartozékai annak, akik vagyunk. Úgy tűnik, a keresztények azért tiltanak, mert valamiért nem tartják fontosnak a testet és nem veszik komolyan annak a vágyait. De ennek éppen az ellenkezője igaz. A keresztények (néhány szélsőségesen aszketikus irányzatot leszámítva, amelyek ellentétesek a Biblia tanításával) nagyon nagy becsben tartják a testet, és halálosan komolyan veszik annak a vágyait. Csak úgy gondolják, hogy a vágyak időnként a test ellen dolgoznak. Pál apostol egyik legfontosabb érve a homoszexualitással kapcsolatban pontosan ezt a kettősséget ragadja meg. Az apostol a Római levélben arról ír, hogy mivel az emberek „nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket megbízhatatlan gondolkodásuknak, hogy azt tegyék, ami nem illik (τὰ μὴ καθήκοντα)” (Róm 1,28). Konkrétan arról van szó, hogy Isten „kiszolgáltatta őket szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét” (Róm 1,24). És ez itt a lényeg.
Hogy megragadjuk az apostol gondolatmenetét, érdemes egy kicsit megmártóznunk a görög szövegben. A mondatban két szó kapcsolódik a homoszexuális tevékenységhez: tisztátalanság (ἀκαθαρσία) és meggyalázás (ἀτιμάζω). Mérvadó szótárak és lexikonok szerint az ἀκαθαρσία egyszerre jelent tényleges mocskot, szennyet, és átvitt értelemben erkölcsi romlottságot (pl. BDAG, Varga). Ez a fajta tisztátalanság Pál szerint helytelen gondolkodással kapcsolódik össze, és meggyalázza azok testét, akik részt vesznek benne. Az ἀτιμάζω arra vonatkozik, amikor valakit vagy valamit megbecstelenítenek, megfosztják a tisztességétől, nem adják meg neki a tiszteletet és megbecsülést, sőt, megvetik, szégyenteljessé teszik (BDAG, Varga). A τιμή görög szó, amelyből képződött, megbecsülést, tiszteletet, magas értéket jelent. Pál szerint a testnek tehát értéke, tisztelete van, amelyet meg kell becsülni, a homoszexuális gyakorlat viszont éppen az ellenkezőjét teszi a testtel: meggyalázza, megbecsteleníti azt.
Teljesen egyértelmű, hogy Pál itt a homoszexuális gyakorlatról beszél, hiszen így folytatja: „Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen. Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek (πάθη ἀτιμίας): mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést (τὴν φυσικὴν χρῆσιν) a természetellenessel (εἰς τὴν παρὰ φύσιν), ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést (τὴν φυσικὴν χρῆσιν τῆς θηλείας), és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak (τὴν ἀσχημοσύνην κατεργαζόμενοι), de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (Róm 1,25-27)
Pál szerint a testnek van olyan használata, amely a természet szerint való (φυσική χρῆσις). A természet szerint való használat (a megfelelő keretek között) megbecsüli a testet. De van természettel ellenkező használat (παρὰ φύσιν) is, amely meggyalázza, szégyent hoz rá, megbecsteleníti. Amikor nők nőkkel lépnek szexuális kapcsolatra, az egyértelműen megbecsteleníti a testet, mert ellenkezik a természetes használattal. Ugyanígy, amikor férfiak férfiakkal lépnek szexuális kapcsolatra, az is minden esetben a test meggyalázása. Anatómiai szempontból érthető, hogy miért, hiszen a nemi szerveink úgy vannak megalkotva, hogy a két nem kiegészítse egymást. Ez a Teremtő akarata. A férfi nemi szerv az élet foganására képes női nemi szervhez illeszkedik, nem a férfi ürítésre szolgáló szervéhez. Pál szerint a test rendellenes, természetellenes használata nem csupán diszfunkcionális, hanem gyalázatos is. A test megbecstelenítése.
A félreérthetetlen üzenet itt tehát az, hogy amikor a férfi férfival hál, szégyenteljes dolgot tesz (τὴν ἀσχημοσύνην κατεργαζόμενοι). Azt teszi, ami nem illik. A 27. versben szereplő ἀσχημοσύνη szó olyasfajta illetlenséget jelent, mint mikor valaki nyilvánosan felfedi a szemérmét (BDAG, Varga). Az ἀσχημοσύνη oda nem illő, helytelen cselekedet (BDAG, Varga). (Erre utal a 28. versben a τὰ μὴ καθήκοντα kifejezés is: illetlen, oda nem illő.) Az ἀσχημοσύνη főnév a σχῆμα szóból képződött, amely külső megjelenés, forma, alak jelentéssel bír (Varga), az ἀσχημοσύνη ezzel szemben arra utal, amikor valami nem a rendeltetésének megfelelő, hanem azzal ellentétes, szégyenteljes alakban jelenik meg. Abban a korban ennek a szónak különösen szexuális értelemben volt jelentősége, ebben az értelemben alkalmazza Pál az azonos neműek közötti kapcsolatra is.
Pál nem azt tanítja, hogy a homoszexuális gyakorlatot folytatókat kell megszégyeníteni. A szégyen már előbb történik: magában a cselekedetben. Pál szerint maga a homoszexualitás szégyeníti meg a testet. Akik engednek a saját nemük iránt felgyulladt vágyaiknak (ἐξεκαύθησαν ἐν τῇ ὀρέξει αὐτῶν εἰς ἀλλήλους), egymás testét becstelenítik meg. A természetellenes használat szégyen a testnek, ezért hordozza magában az ítéletét. Pont az történik a testtel, amit az ember Istennel csinál, amikor nem méltatja őt arra, hogy mint Istent imádja, hanem a Teremtőt mindenféle teremtményre cseréli fel és azokat szolgálja (Róm 1,23; 2,23). A büntetés illik a vétekhez, és már a cselekedet gyalázatában is benne van (Róm 1,27). A homoszexuális gyakorlat során egy értékes dolgot szégyenteljes célra vesznek igénybe, mintha egy finom selyemsálat vécépucolásra, vagy egy templomépületet istállónak használnának. A gyalázat a rendellenes, méltatlan felhasználás.
Az apostol tehát egyáltalán nem azért tartotta a homoszexuális tevékenységet helytelennek, mert megvetette volna a testet. Éppen ellenkezőleg: szerinte a test mély tiszteletet és megbecsülést érdemel, hiszen Isten temploma (vö. 1Kor 6,19). Amikor férfi férfival (vagy nő nővel) hál, az ennek a templomnak a megbecstelenítése. Ezért van az, hogy akik megmaradnak ebben (pl. ἀρσενοκοῖται = férfival hálók), Pál szerint nem örökölhetik Isten országát, aki viszont megmosatik, az szentté és igazzá válik Isten előtt „az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által” (1Kor 6,9-11).
Szia Ádám!
Azon gondolkodtam, hogy mi minden lehet még a test megbecstelenítése. Elvégre bizonyos szempontból annak számíthat a dohányzás (a tüdő funkciója az egészséges légzés), az alkoholfogyasztás (a mentális képességeinket, a testi koordinációnkat, a természetes gátlásainkat józanul tudjuk csak a rendeltetett célnak megfelelően használni), az önkielégítés, sure, de még az egészségtelen étkezés is (elvégre a test nem a Szentlélek katedrálisa).
De valahol mégis van különbség: „Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelért, de Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni. A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért.”
Itt is a rendeltetésnek megfelelő használat kerül elő, de mintha az lenne a lényege, hogy jóval kisebb súlya van a gyomrunk megfelelő használatának, mint a szexualitásunkénak. Mégis, az Úrvacsora kontextusában Pál megint beszél arról, hogy lehet méltatlanul együtt vacsorázni, ami az Úr teste és vére elleni vétek. Értelemszerűen az különbözteti meg az egyik étkezést a másiktól, hogy az utóbbinak van spirituális aspektusa – ez egyben kapcsolódás magához Jézushoz és a többi testvérhez. Bizonyos szempontból ez is egy testté válás. Nem mindegy tehát a hogyanja.
Nekem valahogy úgy tűnik, hogy persze, fontos a rendeltetésszerű használat, de fontosabb a spirituális kapcsolódás méltósága, és ennek „eszköze” maga a helyes használat. Ha spirituális kapcsolódás nélkül használok valamit rosszul, az inkább esik a mindent szabad, de nem minden használ kategóriába, viszont a határ ott van, ahol a testi cselekvés egyszerre lelki és spirituális jelentőségűvé is válik, hiszen ilyenkor nem csak a testet gyalázom, hanem a testben lakozó Lelket is. A szexuális élet egyértelműen több puszta testi funkciónál.
A kérdésem, hogy milyen testi cselekvés van, amit nem tekinthetünk spirituálisnak, ha Pál arra hív, hogy „akár esztek, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek”? Ha dohányzom, nem csatlakozom-e az önpusztítás lelkéhez, vagy ha minden héten mcdonaldsban eszem kétszer, a falánkság lelkéhez?
Részben hajlok erre, másrészt viszont nem gondolnám, hogy minden ilyen részterület esetében azt mondaná az Ige, hogy akik ezekben megmaradnak, nem mehetnek be a mennyek országába. Pusztán a gyakorlati oldal miatt sem, hogy ez az értelmezés egy éretlen hitű keresztyén emberben elég neurotikus, farizeusi kegyességet hívhat elő. De persze ez az utóbbi azért elkerülhető, ha a tanító/lelkigondozó kicsit odafigyel. Azt viszont már inkább el tudom képzelni, hogy bár van minimum elvárható szint, ami mindenkire érvényes, ettől függetlenül akinek több adatik a lelki érettségből, attól több is kéretik számon.
Ádám, mit gondolsz, van olyan egyesülés, ami csak „kicsit” méltatlan, és nem éri el az ítéletnek ezt a súlyát? És „csak” a másik emberrel való parázna egyesülés számít ilyennek, vagy az autoerotikus vétkek is? Van a szexualitáson kívül más terület is, ami ilyen minimumnak számít?
Attila,
én is azt gondolom, hogy a szexualitásnak spirituális jelentése van, emiatt más, mint mondjuk az evés (noha annak is van morális vetülete). Azt is gondolom, hogy ahogy a férfi és a nő közötti szexuális kapcsolatnak van jelentése (a házassági szövetségen belül Isten és a népe szeretetkapcsolatának önmagán túlmutató jele, a szövetségen kívül a bálványimádásé), úgy a homoszexualitásnak is van jelentése. Annak a döbbenetes cserének a földi analógiája, hogy az ember az imádatát a teremtményeknek adja a Teremtő helyett. Erről ír Pál a fenti igékben (Róm 1). Ebben az értelemben a homoszexuális kapcsolat egy különösen megbecstelenítő illetlenség, és egyáltalán nem véletlen, hogy a Nyugat istentelenségének a kiteljesedésével (vö. szekularizmus) éppen a homoszexualitás ünneplése lett meghatározó „morális” üggyé (Pride, stb.). A Szentírás egyedül a bestialitást (állatokkal való fajtalankodást) nevezi ehhez hasonló véteknek (3Móz 18,22-23), de a homoszexualitás azért kiemelten erős analógiája Isten imádata felcserélésének, mert a kapcsolatból a Másik (hetero) tűnik el („Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket”), és a nemileg Azonos (homo) kerül a helyére. A homoszexualitás egy istentelen, autentikus (önmagát szerző, önmagában lévő), ego-pogány, autonóm (öntörvényű), saját tükörképébe szerelmes, nárcisztikus kor tökéletes jelképe. Pál is erre mutatott rá a Római levél elején. A pogányság radikális újraéledésével együtt jár a homoszexualitás terjedése és ünneplése.
Éppen egy éve cseréltem eszmét egy biológus kutatóval a cikkben taglalt kérdésről. Tanulságos lehet az erről vallott tudományos nézete. Ld. ezen a linken: https://megmondoka.blogspot.com/2022/02/a-nulladik-kerdes-melegugyben.html#comment-form
Idézet a poszt utolsó bekezdéséből:
„…… a test mély tiszteletet és megbecsülést érdemel, hiszen Isten temploma …..”
Az Istentől ajándékba kapott kegyelem és hit (Efézus 2:8), hatással van a testemhez való viszonyulásra is. Csodálattal tölt el, hogy örök értékű kincs, a szintén Istentől kapott Szentlélek temploma, aminek következtében az Ő tulajdona vagyok, ezért testem tiszteletet és megbecsülést érdemel.
Idézet az egyik mai facebookki kommentből, amire fontossága miatt itt is reagálok, amennyiben Ádám megengedi:
„……… Sok nemi identitás/hormonzavar alakul ki magzati korban. ……….”
Ez ma már tudományosan bizonyított. Sőt! Egyéb örökletes és tragikus körülmény szintén okoz nemi identitászavart. Ám az ezeket elszenvedőkre szintén érvényes az 1 Péter 1:18-19. verseket tartalmazó kijelentés, hogy Jézus Krisztus vére megváltott minden örököl és kapott sérülésből. Az ebben való hit ad szabadulást a nemi identitás zavaraiban élőknek is.
Ióannész Khrüszosztomosz, avagy közismertebb nevén Aranyszájú Szent János erről a kérdésről már mindent elmondott több, mint 1600 éve:
https://justpaste.it/g1qfj
Persze Marshall Kirk és Hunter Madsen (az 1989-es „After the Ball” c. könyv szerzői) ravasz taktikája sok naiv keresztényt is megtévesztett, hogy ezt úgy kell kommunikálni, mint valami pozitív érzelmi köteléket, „Jaj de szép, hát szeretik egymást!”
Korintusiaknak írt I. levél 6:9
· „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók*, sem fajtalanok*” [nem örökli Isten országát.]
· Javaslat: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem homoszexualitást űzők” [nem örökli Isten országát.]
Megítélésem szerint a jelenlegi fordítás teljesen pontatlanul adja meg az itt, az eredeti szövegben szereplő μαλακοὶ és ἀρσενοκοῖται kifejezések értelmét.
Az első kifejezés (malakosz) szó szerint „puhát”, „elpuhultat” jelent, és Szent Pál apostol itt azokra az elnőiesedett (effeminate) férfiakra gondolt, akik passzív (receptív) módon vesznek részt homoszexuális aktusokban, akik akik elnőiesítik magukat, hogy férfi szexuális partnereket vonzanak magukhoz. Sajnos erre olyan adekvát kifejezés nincs a magyar nyelvben, amely stilisztikailag a Szentírásba illően megragadná ennek jelentését. Erre leginkább a szlengben ismert „langyi köcsög” (elnézést a megfogalmazásért) lenne az adekvát fordítás, azonban értelemszerűen ez a kifejezés nem való a Szentírásba. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi megoldás („bujákodó”) teljesen elmossa az apostol itteni gondolatát, amely kifejezetten az ilyen aktusokban passzívan résztvevő, és ezért „elasszonyult” (Kecskeméthy) férfiakra mond ítéletet.
A második görög kifejezés (arszenokoitész) mely szó szerint „férfiakkal ágyra járókat” jelent, pedig a homoszexuális aktusokban aktív (penetratív) módon résztvevő férfiakra vonatkozik. Ennek jelentését a mostani megoldás („fajtalan”) teljesen elmossa. Ezt hagyományosan olyan régies kifejezésekkel szokták fordítani, mint „szodomita”, „férfiszeplősítő”, „férfiakkal fajtalankodó”, „férfiakkal paráználkodó férfi”. Azonban ezek a megoldások a mai köznyelvben archaikusnak, és elavultnak hatnak, és így az olvasónak nem feltétlenül lesz érthető az apostol itteni figyelmeztetése.
Az apostol itt a homoszexuális aktusokban passzívan és aktívan részt vevő férfiakat két külön kifejezéssel jellemzi, aminek vélhetően az az oka, hogy korabeli görög közvélekedés másként ítélte meg erkölcsileg az ilyen aktusokban résztvevőket attól függően, hogy annak aktív vagy receptív részvevői voltak, ezért kívánta nyomatékosítani a két külön kifejezés használatával, hogy a keresztény erkölcs mindkettőt egyformán elítéli. A mostani fordítás teljesen elmossa az apostol eredeti gondolatát, amely nem csak általában véve a szexuális kicsapongásokat ítéli itt el, hanem konkrétan a homoszexuális aktusokban részt vevő személyeket.
E tekintetben az angol nyelvű Berean Study Bible ragadja meg a legjobban a két kifejezés jelentését: „men who submit to or perform homosexual acts”. Tekintettel azonban, hogy két görög kifejezés értelemhű, ugyanakkor a Szentírás stílusához illő módon nehezen fordítható magyar nyelvre, ezért álláspontom szerint indokolt lehet ezt a kifejezést egybevonni, és ekként fordítani: „a homoszexualitást űzők”. Ez a megoldás, tehát a két kifejezés egybevonása bevett gyakorlat számos angol nyelvű Szentírás-fordítása (ESV, CSB, NIV, and NASB 2020) esetében. Ez a fordítás összhangban van az apostol által írtak szabatos értelmével, az apostol szavainak elkenése nem engedhető meg a politikailag korrekt korszellemre tekintettel sem.
Magyar Péter érvelése, hogy a szodómiát „szeretetként” határozza meg, az egy régi propagandafogás. Marshall Kirk és Hunter Madsen, az 1989-es After the Ball: How America Will Conquer Its Fear and Hatred of Gays in the ’90s szerzői kifejezetten azt javasolták, hogy az aktivisták a nyilvános kommunikációban tompítsák a szexualitás hangsúlyozását, és mutassák be a homoszexuálisokat hétköznapi, szeretetre és tartós kapcsolatokra vágyó emberekként.
Az After the Ball alapérvelése az, hogy a homoszexualitás társadalmi elfogadása nem pusztán jogi vagy racionális érvekkel érhető el, hanem elsősorban a tömegkommunikáció és a társadalomlélektan eszközeivel kell átformálni a heteroszexuális többség érzelmi reflexeit és asszociációit. Kirk és Madsen abból indulnak ki, hogy a homoszexualitással szembeni ellenérzés sok emberben nem végiggondolt filozófiai álláspont, hanem kulturálisan rögzült, emocionális reakció; ezért szerintük ezt nem elegendő adatokkal vagy elvont jogegyenlőségi érvekkel támadni. A stratégia első lépése az úgynevezett deszenzitizálás: a homoszexuális emberek és kapcsolatok folyamatos, hétköznapi és nem fenyegető megjelenítésével csökkenteni kell az idegenség és botrányosság érzetét. Ezt követi az általuk „jamming”-nek és „conversion”-nek nevezett művelet: a közönség már meglévő erkölcsi és érzelmi értékeihez — például a méltányossághoz, együttérzéshez, szabadsághoz, családhoz, és különösen a szeretethez — kell hozzákapcsolni a homoszexuálisok ügyét. Ezért tartják kommunikációsan hatékonyabbnak azt, ha a homoszexuális kapcsolatokat nem elsősorban szexualitásként, hanem szeretetként, kötődésként, hűségként és emberi kapcsolatigényként mutatják be. A „love” ebben a rendszerben tehát nem egyszerűen érzelmes szólam, hanem tudatos retorikai híd: olyan pozitív fogalom, amelyet a célközönség már eleve értékesnek tart, s amelynek pozitív erkölcsi töltete átvihető a társadalmi elfogadás kérdésére.
A könyv ugyanakkor ennél tovább megy: szerzői szerint az elfogadás növeléséhez nemcsak pozitív asszociációkat kell létrehozni, hanem meg kell változtatni annak társadalmi költségét is, hogy valaki nyíltan homoszexuális-ellenes legyen. Ennek része, hogy a homoszexuálisokat ismerős, tiszteletre méltó, „normális” társadalmi szerepekben kell láthatóvá tenni, lehetőleg olyan személyeken keresztül, akikkel a többségi közönség könnyen azonosulhat; ezzel párhuzamosan pedig az ellenséges attitűdöt fokozatosan az intolerancia, kegyetlenség, előítélet vagy társadalmi illetlenség képzetéhez kell kapcsolni. A szerzők tehát lényegében egy nagyszabású kulturális átkeretezési programot írnak le: a cél nem csupán az, hogy az emberek egy-egy politikai követelést elfogadjanak, hanem hogy maga az észlelési keret változzon meg — a homoszexualitás ne elsősorban erkölcsi vagy szexuális devianciaként jelenjen meg, hanem személyekhez, szeretethez, igazságossághoz és kisebbségi méltósághoz kapcsolódó kérdésként.
Retorikai szinten valóban feltűnően visszaköszön ugyanaz a keretezés, amelyről az After the Ball kapcsán beszéltünk: egy vitatott szexuáletikai vagy családjogi kérdés nem közvetlenül a szexualitás normáiról szóló vitaként jelenik meg, hanem átkerül a „szeretet” erkölcsileg rendkívül pozitív fogalmi mezejébe. Magyar Péter mostani bejegyzésében a sorrend kifejezetten ilyen: „A szeretet és a szerelem alapjog”, majd „mindenki azt szeret és úgy szeret, akit és ahogyan szeretne”, végül az 1Kor 13,13: „a legnagyobb a szeretet”. Mindez közvetlenül az azonos nemű párok örökbefogadásáról tett előző napi kijelentése után jelent meg.
Ami viszont az 1Kor 13 exegézisét illeti, ott ennél sokkal határozottabbat lehet mondani: Pál ἀγάπη (agapē) alatt nem „romantikus szerelmet”, még kevésbé egy bizonyos szexuális kapcsolatformát ért. Már a szöveg közvetlen kontextusa eldönti ezt. Az 1Kor 13 a 12. és 14. fejezet között áll, és Pál érvelésének tárgya a korinthusi gyülekezetben működő lelki adományok helyes használata: nyelveken szólás, prófétálás, ismeret, hit stb. A 13. fejezet azt mutatja meg, hogy ezek az adományok szeretet nélkül semmit sem érnek. Ezért kezdődik úgy, hogy ha emberek vagy angyalok nyelvén szól, de ἀγάπην δὲ μὴ ἔχω, „szeretet nincs bennem”, semmi; és ezért tér vissza a 14,1 rögtön a lelki adományokra. Egy szakirodalmi tárgyalás ugyanezt hangsúlyozza: az 1Kor 13 az 1Kor 12–14 érvelésének integráns része, nem egy önálló erotikus vagy házassági értekezés. A görög szövegben pedig következetesen ἀγάπη szerepel.
Sőt, maga az 1Kor 13 kizárja azt az érvelési módot, hogy „ha szeretetnek nevezzük, akkor erkölcsileg helyes”. Pál ugyanis ugyanennek az agapē-nak a definíciójában mondja:
„οὐ χαίρει ἐπὶ τῇ ἀδικίᾳ, συγχαίρει δὲ τῇ ἀληθείᾳ”
azaz: a szeretet „nem örül az igazságtalanságnak/hamisságnak [ἀδικία], hanem együtt örül az igazsággal” (1Kor 13,6).
Ez teológiailag döntő. Pálnál az agapē nem autonóm érzelem, amely maga határozza meg, hogy mi jó és mi rossz. Ellenkezőleg: a szeretet maga is az igazsághoz és az erkölcsi jóhoz igazodik. A keresztény argumentáció tehát nem így működik: „A és B szeretik egymást → ebből következik, hogy minden közöttük lévő szexuális cselekedet erkölcsileg jó.” Ha így működne, ugyanez az érv felmentené a házasságtörést is: két házas ember más személy iránti valódi érzelmi szerelme önmagában nem teszi erkölcsileg megengedetté a házasságtörő kapcsolatot. Az érzelem valósága és a cselekedet erkölcsi tárgya két külön kérdés.
Ráadásul itt van egy még kellemetlenebb kontextuális probléma az 1Kor 13 ilyen politikai alkalmazásával: ugyanabban a levélben Pál nagyon is beszél a szexuáletikáról, és ott egyáltalán nem azt az elvet alkalmazza, hogy „mindenki úgy szeret, ahogyan szeretne”. Az 1Kor 5–7 egész szakasza azt mutatja, hogy Pál szerint a szexuális vágyat és kapcsolatot objektív erkölcsi normák korlátozzák. Az 1Kor 6,9-ben szerepel többek között a malakoi és az arsenokoitai. Az utóbbi pontos lexikai terjedelméről létezik tudományos vita, de a tradicionális értelmezésnek igen erős nyelvi alapja van, különösen azért, mert az ἀρσενοκοῖται szó nagy valószínűséggel a Lev 18,22 és 20,13 LXX-beli arsēn + koitē szókapcsolatából képzett páli összetétel. Tehát legalábbis rendkívül nehéz azt állítani, hogy Pál saját fogalmi világában az 1Kor 13,13 egy „mindenki úgy szeret, ahogyan akar” típusú szexuáletikai elv volna.
Szeretni egy személyt mint személyt (amor benevolentiae: a másik javának akarása) és helyeselni minden vágyát vagy szexuális cselekedetét két egészen különböző dolog. Aquinói Szent Tamás klasszikus értelemben a szeretetet úgy ragadja meg, hogy velle bonum alicui — jót akarni valakinek. A szeretet tehát éppen azért nem lehet az erkölcsi megkülönböztetés kikapcsolása, mert a valódi szeretet a másik valódi javát akarja. A keresztény caritas nem azt jelenti, hogy „amit erősen és őszintén kívánsz, azt szeretetből erkölcsileg helyesnek nyilvánítom”.
Magyar Péter nyugodtan hivatkozhat politikai vagy liberális jogfilozófiai alapon arra, hogy szerinte az államnak miként kell kezelnie az azonos nemű kapcsolatokat vagy az örökbefogadást. De az 1Kor 13,13 erre nem szolgáltat bibliai premisszát. Az idézet ilyen használata retorikailag hatásos, mert a „szeretet” és a „szerelem” jelentésmezejét egymásra csúsztatja; exegetikailag azonban equivocatio, jelentéscsúsztatás történik: Pál ἀγάπη-jából a modern romantikus-szexuális „szerelem” fogalmába, onnan pedig egy konkrét családjogi következtetésbe jutunk. E három állítás között a bibliai szöveg maga nem teremti meg a logikai kapcsolatot.
És van benne egy szinte ironikus pont: ha valaki az egész 1Kor 13-ból éppen egyetlen verset akar felhasználni modern szexuáletikai legitimációként, akkor nem ártana előbb elolvasnia hét verssel korábban, hogy Pál szerint a szeretet „nem örül az ἀδικίᾳ-nak, hanem együtt örül az igazsággal”. Vagyis Pálnál nem az a kérdés, hogy valamit szeretetnek nevezünk-e, hanem előbb az, hogy igaz és erkölcsileg jó-e az, amit a szeretet nevében teszünk.