A Tűzfal podcast negyvenhatodik részében a világirodalom egyik legszebb kitárulkozásáról beszélgetünk, amely nem csak szép és mély, de igaz és releváns is. Szent Ágoston vallomásai ezúttal a témánk. Sok szó lesz ebben az epizódban szexről és Istenről, jóról és rosszról, akaratról és szabadságról. Mélyre ereszkedünk, hogy magasra emelkedhessünk. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Isten
Meg kell ölnünk Istent, hogy szabadok legyünk?
James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.
Mi maradt Dawkins népéből?
Tizenöt évvel ezelőtt a brit szigeteken még nagy csinnadrattával zajlott Richard Dawkins ateista buszos kampánya, melynek fő szlogenje valahogy így szólt: „Valószínűleg nincs isten, úgyhogy ne aggódj, élvezd az életet!” Két évvel előtte jelent meg az ateista etológus The God Delusion című könyve, mely magyarul az Isteni téveszme címet kapta. A könyv a vallás és a keresztény hit megsemmisítő kritikája akart lenni, és sokakra kétségkívül így is hatott. Akkoriban kifejezetten trendi volt ateistának lenni, és leginkább Dawkins vitte a lángot és verte a tam-tam dobot. Az internet összes bugyrában megjelentek a Repülő Spagettiszörnyről szóló analógiák és az a metafizikai kérdés, hogy vajon ki teremtette Istent. Sokunknak ezek a hasonlatok és érvek őszintén szólva már akkor is rendkívül szerencsétleneknek tűntek, de a mozgalomnak tagadhatatlanul volt belső ereje, lendülete és sodrása.
Ayaan Hirsi Ali kereszténnyé válása hatalmas felkiáltójel
A magyar médiába is eljutott a hír, hogy Ayaan Hirsi Ali szomáliai származású, ex-muzulmán, ateista emberjogi aktivista nemrég bejelentette: keresztény lett. Ennél azt hiszem, az sem okozott volna nekem nagyobb örömöt, ha Richard Dawkins vagy Sam Harris coming out-ol keresztényként. Amióta ateista lett, Ayaan Hirsi Ali is az ő csapatukat erősítette, de az élettörténete és az ahhoz kapcsolódó érzelmi töltet miatt számomra sokkal megrendítőbb, hogy éppen ő dezertált, és éppen hozzánk, keresztényekhez. Persze az új ateista mozgalom brand-je az elmúlt években jelentősen megkopott, zászlóvivőik egyre kínosabbá váltak, egy új buszos kampányt ma már aligha követne olyan eufórikus hangulat, amilyen tizenöt évvel ezelőtt. Ironikus módon a woke forradalom magát Dawkinst is fölfalta, amikor az etológus – érthető okokból – ragaszkodott a nemek binaritásához. A nagy csinnadrattával bejelentkező mozgalom egy évtized alatt apró szektákra hullott szét, az új ateizmus elfáradt, portékája jóval kevésbé kelendő. Ali pálfordulásában azonban más szempontok játszottak szerepet.
Az önismeretünk végső soron a teológiánktól függ
Az empiristák és a pozitivisták azt gondolták, hogy a tapasztalatok csupasz egymásra helyezésével és megfelelő definiálásával a valóság helyes ismeretére juthatunk, beleértve önmagunkat is. A fenomenológia hívei nem is nagyon láttak más járható utat: az ember csak a tapasztalati valóságában megismerhető. De a helyzet az, hogy nincs önismeret értelmezés nélkül. Sőt, nincs értelmezés emberkép nélkül. Nincs emberkép világkép nélkül. Nincs világkép világnézet nélkül. És nincs világnézet istenkép nélkül. Ezek mind-mind egymásból következnek és visszahatnak az önismeretre. Nincs pszichológia antropológia nélkül, nincs antropológia kozmológia nélkül, nincs kozmológia filozófia nélkül, és nincs filozófia teológia nélkül. A teológiánk (legyen az bármilyen elemi és kezdetleges) végső soron mindent értelmez, azt is, hogy hogyan ismerjük önmagunkat.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK