Historia est magistra vitae – hangsúlyozta Cicero, római filozófus, mielőtt kitépték a nyelvét és levágták jobb kezét, amellyel írt. Seneca, Nero császár nevelője sem járt jobban. A történelem az élet tanítómestere: egyebek mellett azt tanítja nekünk, hogy vannak könyörtelenül ismétlődő mintázatok. Ilyen a „néróság” jelensége is, amely a huszadik században különösen megragadta írók képzeletét, hogy olyan regények szülessenek, mint Mika Waltaritól Az emberiség ellenségei, Henryk Sienkievicztől a Quo Vadis, Aleksander Krawczuk Néró, vagy épp Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című műve. Utóbbi a végóráit élő császár rövid, töredezett monológjára fut ki, amely a „néróság” megjósolható, de a hatalma csúcsán még egyetlen „Néró” számára sem igazán elgondolható végkifejlete:
„Nero nehezen ocsúdott, hideglelős nyújtózással, borzongva a fénytől.
– Hol vagyok? – szólt, az álomtól mákonyosan. Végignézett a kocsisruhán, a kardján és nem ismerte föl többé önmagát. Reszketve mondta:
– Ki vagyok?
Epaphroditus nézte, de ő tovább beszélt:
– Nem értem – rebegte –, semmit se értek – és mosolygott. – Ki ez, aki most beszél? Valaki beszél belőlem, és hallom a hangját.
Phaon megsajnálta.
– Jaj – mondta Phaonnak és elkapta kezét, lázasan szorongatva –, ő beszél. Az, aki mindig. Te beszélsz a mellemből és a szájammal, kinek hangját, gondolatát nem bírom el. Valaki más. Hallgasson el. Hallgass el. Tegyetek valamit. Mindig csak ő.
Epaphroditus és Sporus is odament. Nero könyörögve feléjük fordult:
– Mondjátok meg, mi ez az egész? Mert az egészet nem értem már.”
A néróság törvényszerű felbomlásának pillanata ez. Kosztolányi regényében a teljhatalmú római váratlanul szembesül a hangjával, és mintha nem is az övé lenne, idegenné válik önmaga számára. Felnőtt élete tükrökkel telirakott színház volt, amelyben ő játszotta az örökös főszerepet. Kiváló művésznek hitte magát, noha a vájtfülűek ripacsnak tartották és pocsék költőnek. A környezete statisztaként szolgálta kétes megdicsőülését: feleségét, édesanyját, nevelőjét is odadobta súlyos koncként a sikerért, arányérzékét vesztve ünnepeltette magát és gázolt azok vérében, akiket ellenségként azonosított vagy eszközként használt előmeneteléhez.
Tizenhárom évig tartott a színház, tizenhárom hosszú, gyötrelmes évig, de végül szembejött a valóság, és a nárcisztikus császár a kongó ürességben meghallotta saját hangját, és nem értett semmit, mert aki beszélt, őt is megijesztette. Egy pillanatra megtorpant, belenézett a szurokfekete semmibe, azután aláhullott, mint egy bádogvödör a kútba, ahogy az összes Nero az ismétlődő történelemben.
„Ecloge könnyezett. Nero fejét pedig forgatta ölében és simogatta, mint kisdednek, aki kissé megütötte magát.
– Nero – mondta -, Nero, a dada beszél hozzád. Ni, milyen halvány és szomorú. Alszik. Pedig nem szeretett aludni soha. Ugye, folyton ébren voltál, a bölcsődben egész éjszaka is kiabáltál. Fölverte az egész házat. Akkor meséltem neki. Meg énekeltem – és dalolni kezdett egy görög dajkadalt, mely a lóról szól meg a lovasról, aki elvágtat valahová, gyorsan.”
Mindig így végződik. Az aktuális Nero sokáig páváskodhat, pojácáskodhat, kegyetlenkedhet, de végül elvágtat valahová, gyorsan. Akarata ellenére, megbomolva, értetlenül, saját hangjától is megrettenve.
„Siker és bomlás: a néróság mintázata”
Elolvasva a posztot, azon belül a császárok történelem által igazolt végkifejletét, mégis, vagy épp ezért felidéződnek a Róma 13:1-6. versei, melyek Attól származnak, aki földi életében azt mondta: „Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak.” (Lukács 20:25), feltámadása után pedig kijelentette: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön,” (Máté 2818/b). Mely versek többször lett idézve a múlt hetekben ezen a blogon is:
„Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmasságoknak (kivéve, ha hitünk feladását kérik), mert nincs hatalom, csak Istentől, a hatalmasságokat pedig Isten rendelte. Aki tehát ellenáll a hatalmasságnak, az Isten rendelésének áll ellen; és akik ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra. Mert a vezetők nem a jó, hanem a rossz cselekedetek rettegésére vannak. Akarod, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedd a jót, és dicséretet nyersz tőle. Mert Isten szolgája ő a javadra. Ha pedig rosszat cselekszel, félj; mert nem ok nélkül visel kardot; mert Isten szolgája, bosszúálló, hogy haragot töltsön be azon, aki rosszat cselekszik. Mert engedelmeskedni kell nemcsak a harag, hanem a lelkiismeret miatt is. Mert éppen ezért fizettek adót is, mert Isten szolgái ők, akik erre vigyáznak.”