Az én generációm még úgy tanulta, hogy 1789. július 14-én tört ki a „nagy francia forradalom”. A marxisták szerették a „nagy” szót olyan eseményekhez biggyeszteni, amelyek szerintük az emberiség haladását szolgálták. Így lett az 1917-es bolsevik puccsból „nagy októberi szocialista forradalom”, így született az 1968-as „nagy generáció”, és így lett az 1789-es francia forradalomból „nagy francia forradalom”. A marxisták – egyébként helyesen – saját forradalmi terrorjuk előzményeit látták a francia forradalom eseményeiben. És azóta sokan mások is, akik az aktuális régi rendet próbálták felszámolni, elhordani. De mi lett a terror vége?
Vessünk egy pillantást az eseménysorra, amelynek kezdőpontját július 14-én ünnepli a „felvilágosult” világ, és aztán ugorjunk a történet végére.
A francia forradalom szimbolikus kezdetének a Bastille bevételét tartják. „A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegve az ún. »nagy félelem« keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek. A városokban többnyire vértelen hatalomátvétel történt: a harmadik rend támogatói kerültek a városi tanácsok élére, és a közbiztonság fenntartására nemzetőrségek alakultak. […] A következő két évben XVI. Lajos és a nemzetgyűlés kölcsönös bizalmatlansággal kezelte egymást.” (Wikipédia)
Ismerős?
A király megpróbált elszökni Párizsból, de 1791. június 20-án elfogták. Megfosztották hatalmától, és 1792. szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot. Még abban az évben megszüntették a Sorbonne hittudományi karát és föloszlatták a szerzetesi kongregációkat, valamint betiltották a betegápoló és tanító rendek működését. Szeptember elején pedig elkezdték a papok deportálását. „Hatalmas vitákat kiváltó bírósági tárgyaláson XVI. Lajost halálra ítélték, majd 1793. január 21-én ki is végezték. Utolsó szavait a katonák dobpergéssel nyomták el.” (Wikipédia)
Ugorjunk előre három évet, 1796-ba.
Akik 1789-ben (vagy 1793-ban) azt gondolták, hogy a forradalommal érkezett el a történelem vége, azt láthatták, hogy alig néhány év alatt a régi rend elleni lázadás szinte teljesen felszámolta önmagát. A forradalom a girondistákat juttatta hatalomra, de az őket leváltó jakobinusok beteljesítették a mondatot, amit 1793. június 21-én a párizsi kommün polgármestere mázoltatott hivatalának falára: liberté, égalité, fraternité ou la mort – szabadság, egyenlőség, testvériség vagy a halál.
A halál jött.
„A jakobinusok a június végére elkészült, demokratikus köztársasági alkotmányt félredobva diktatórikus eszközökkel kezdtek kormányozni. Maximilien de Robespierre a jakobinusok támogatásával rendkívül kemény diktatúrát vezetett be (1793. június – 1794. július). Diktatórikus módon láttak hozzá a gazdasági nehézségek megoldásához is. Semmibe véve az emberi és polgári jogokat, kíméletlen terrort alkalmaztak. Letartóztatták és tömegével küldték vérpadra a forradalom valós és vélt ellenségeit, valamint minden rendű és rangú politikai ellenfelüket is. Így a sok ezer életet kioltó véres jakobinus diktatúrával biztosították a belső rendet és szilárdították meg hatalmukat. Az egykori ellenfelek, a girondiak életének az a tisztogatási hullám vetett véget, melynek előzménye a radikális Jean-Paul Marat halála volt, akit a girondista Charlotte Corday 1793. július 13-án szúrt le. 1793 októberében valamennyi girondit (Brissot, Vergniaud stb.) halálra ítélték és lefejeztették. A francia forradalom idején a terrornak mintegy 40 000 ember esett áldozatul, ebből 17-20 000 embert küldtek nyaktiló alá, de pl. a gyarmatokra való deportálásokba is tömegek haltak bele. A terrorból következő polgárháború embervesztesége még 2-300 000 ember.” (Wikipédia)
A jakobinusok szimbolikus harcot is folytattak az Ancien Régime-mel. Új nevet adtak a hónapoknak, betiltották a hagyományos egyházakat, és elrendelték az ész kultuszát, a Legfelsőbb Lény tiszteletét. Robespierre maga rendezte az első ünnepét, és maga mutatta be az első áldozatot. Egy bábut égetett el, hogy a lángokból a Bölcsesség és Igazság alakja tűnjön elő.
Közben guillotine alá küldték a régi rendet megtestesítő, luxizással és pedofíliával (hamisan) hírbe hozott, hazaárulással megvádolt Marie Antoinette-et is. (Emlékszünk a 2024-es párizsi olimpia morbid nyitójelenetére?) A múltat nem a marxisták próbálták először „végképp eltörölni”, hanem szellemi elődeik, a Marseillaise-t éneklő „nagy” francia forradalmárok. A leszámolásnak nem volt határa. Amikor 1794 májusában lázongás tört ki Vendée-ben, a jakobinusok 170 000 helyi lakost irtottak ki ágyúkkal és kartácstüzekkel.
„A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása.” – mondta Robespierre, a jakobinusok vezetője.
Csakhogy 1796-ban már Robespierre is halott volt.
A bukás belső tisztogatással kezdődött a jakobinus táboron belül. Robespierre nyaktiló alá küldte lehetséges vetélytársait, valójában saját párttársait. Megölette azokat is, akik a forradalmat még radikálisabb irányba folytatták volna (a „veszetteket”), és azokat is, akik azt konszolidálni akarták. A forradalom tablóiról egyre több arcot vágtak le. Lehullott Georges Jacques Danton és Camille Desmoulins feje is, akik kezdettől a forradalom ikonjainak számítottak. Hátrahagyott özvegyeiket is kivégezték.
Robespierre azonban elszámolta magát. A „csúcson”, ahova az „áradás” (débordement) felröpítette, végül épp azoktól szigetelődött el, akik hatalma bázisát képezték. Az összeomlás gyorsan jött. A Konvent 1794. július 27-én megbuktatta őt és tárgyalás nélkül azonnal végrehajtandó halálos ítéletéről döntött. A jakobinusok diktátorát július 28-án húsz társával együtt a vérpadra szállították. Lefejezését a nép örömujjongással és tapssal fogadta.
A forradalom legtöbb vezetője addigra szintén halott volt, és a társadalomnak elege lett az erőszakból. Békére azonban már nem volt mód, hiszen Európa épp a francia forradalom miatt háborúban állt. A franciák itáliai hadjáratát 1796-ban egy különösen tehetséges tábornok vezette, akit úgy hívtak: Bonaparte Napoleon.
Historia magistra vitae est. Historia se repetit.
Lenin: “A terror a meggyőzés eszköze”
Nagy csönd van a kommentszekcióban… Nagyon nem irigylem a reformátusokat. Egy hitehagyott wannabe püspök most miniszteri öltönyben, vérgőzös lendülettel ront rájuk (is)… (Nekünk egyelőre csak egy lökött Hodászunk van… de nekik egy igazi jakobinus jutott…)
Olvasgatom Pavel Lenga, Robert Sarah, Athanasius Schneider, Malachi Martin… és az FSSPX írásait(könyveit)/nyilatkozatait, és katasztrofális képet festenek le ‘belülről’.
A (régi, nagy) protestánsok a sola scriptura-jukkal leszbikus papnőkkel házalnakNyugat-szerte, láthatóan a katolikusok se maradnak le a meleglobbi kiszolgálásával, elképesztő trendek uralkodnak el az Egyház(ak)on…
(Nekünk egyelőre csak egy lökött Hodászunk van… de nekik egy igazi jakobinus jutott…)
ohohó
(sok és nagy meg még nagyobb vigyor – nem rakom ide, de képzeld el, kedves „b” – milyen érdekes, hogy összeolvasva: kedvesb -ezt a régi alakot ma már nem használjuk, de attól még jól megvan…)
El tudod képzelni a mártírokat, amint egymástól irigylik az András-keresztet, meg a félsorompót…?
@Menyhárt Miklós
Azért mi katolikusok még a Fiducia Supplicans-szal együtt is jobb állapotban vagyunk gender/LMBTQ-ügyben, mint a leszbikus püspöknős protestánsok 🙂
Deme Zoltán volt evangélikus lelkészt ugrattam egyszer, hogy ha ránézne a mai evangélikus felekezetre, lehet azt mondaná, hogy talán mégsem annyira ciki az a búcsúcédula 😀
Nem tudom. Egy ismerősöm most küldött képeket az El Camino egy szakaszáról. Az útvonalon minden katolikus templomon szivárványos zászló lógott. Azt hiszem, ez a rákos daganat az egész kereszténységet átjárja. Már ha ez egyáltalán kereszténység. A leszbikus püspöknős egyházakat nem tekintem keresztényeknek, ahogy a szivárványos katolikusokat sem, semmi közük hozzánk.
X. József: „jobb állapotban vagyunk gender/LMBTQ-ügyben”
Óvatos becslések szerint a római egyház legfelsőbb elitjének 25-40%-a, pesszimistább becslések szerint 75-80%-a homoszexuális. Ezek egy része látens, másik része gyakorló. Ez azt is jelenti, hogy az elit már kontraszelektál erre a bűnre: azokból lehet bíboros, azoknak lehet hivatala, akik ugyanebben az életmódban osztoznak.
Ismerősök arról számolnak be, hogy amikor egy-egy papról kiderül, hogy titokban családja, gyerekei vannak, a hírt megkönnyebbülés fogadja. (Konzervatív körökben!) Tisztelettel kérdezem, mire gondolt a költő?
Péter, egyetértek. Amit írsz, az igaz, a katolikus papi homoszexualitásról egy több éves vatikáni kutatás alapján elkészült könyv is jelent meg, a címe angolul Babilon, magyarul: ‘A Vatikán kínos titkai’. Sajnos a római katolikus hívek többsége – így az ide kommentelő X. József is – nem ismerik a tényeket, a tagadás állapotában vannak ezen kínos ügyeket illetően. Persze azt nagyon jól tudják, hogy melyik protestáns felekezetben vannak bibliaellenes módon leszbikus püspöknők, ezt a tévelygést rávetítik az egész „protestáns” egyházra (értsd: nem római katolikus), így a torz logikájuk alapján ki is jön számukra a kívánt végeredmény: a római katolikus felekezet az egyedül igaz egyház. Nem látják azt, hogy a Biblia alapján a túlnyomó többségében nőtlen római katolikus papokkal a felekezetük eleve bibliaellenes gyakorlatban van, könnyen megkísérthetőek, ahogy ezt az Írás mondja, és ennek a Szentírás követés megtagadásának a gyakorlati eredményeként kialakult ez a kb. 80%-os homoszexualitási arány a felső papság körében, nagyon gyakori a pedofília is, lásd a ministráns kisfiú Hodász Bandi megrontása, stb.
Nyilvánvalóan a homoszexualitás bűn, homoszexuális papokkal nem lehet a szent Isten egyházát építeni, ilyen építőanyaggal csak hamis egyház alakulhat ki, ezt a római katolikus teológiájuk is igazolja: Mária kultusz, szobrok imádása és tisztelete, búcsúcédula árusítás a középkorban, napjainkban ez a hamis gyakorlat halottért pénzért modott mise formájában van jelen, hasonló tartalom jelen van tehát, a középkorban botrányt okozó eretnekség tovább él. Ez nagyon ciki, sőt súlyos bűn, Isten ingyen ajándékából üzletet csinált és csinál ma is a katolikus klérus! Nem csupán Isten előtt elfogadhatatlan ez, hanem a jó érzésű, becsületes emberek is elutasítják ezt.
Természetesen a leszbikus püspöknők protestáns oldalon ugyanúgy elfogadhatatlanok, mint a homoszexuális katolikus papok, a kb. 500 évvel ezelőtti protestálás a pápai önkény ellen még nem jelentett automatikus bejutást az Isten Országába, több hullámban történt a megújulás, én úgy hiszem, hogy Isten népe, Isten Egyháza az a felekezetek fölötti közösség, ahol a homoszexuális papok szolgálatát sem fogadják el, ahogy a leszbikus püspöknőkét sem, hanem a Szentírást követve egy feleségű szent férfiak a keresztény diakónusok, presbiterek, püspökök, pásztorok, stb.
A „költő” arra gondolt, hogy alapvető különbség van aközött, amikor egy felekezet hivatalosan püspökké választ egy nyíltan azonos nemű kapcsolatban élő személyt, és aközött, amikor katolikus papok titokban megszegik azt az erkölcsi tanítást és életállapotot, amelyet az Egyház nyilvánosan továbbra is kötelezőnek vall. Az első esetben intézményesített tanbeli és erkölcsi változás történik, a másodikban súlyos bűn, képmutatás és adott esetben egyházi vezetői mulasztás. Egyik sem elfogadható, de nem ugyanaz a kategória. Még a sokat bírált Fiducia supplicans is kifejezetten fenntartja, hogy az Egyház házasságról szóló tanítása nem változott, és az ilyen áldás nem az azonos nemű kapcsolat igazolása vagy házassághoz hasonló elismerése.
A 25–40, illetve 75–80 százalékos számokat viszont nem kellene „tényekként” ismételgetni. Frédéric Martel könyve nem „többéves vatikáni kutatás alapján készült” hivatalos vagy reprezentatív szociológiai vizsgálat, hanem újságírói oknyomozó munka, sok névtelen interjúval, benyomással és becsléssel. A híres 80 százalék sem ellenőrzött statisztikai eredmény, hanem egy volt vatikáni alkalmazott hozzávetőleges becsléseként szerepel. Ráadásul rendszeresen összemossák benne az azonos nemű vonzalmat, a titkolt identitást, az alkalmi erkölcsi botlást és a tartós szexuális életvitelt. Ezekből pedig végképp nem következik az a még súlyosabb állítás, hogy a bíborosi kinevezések során tudatos homoszexuális „kontraszelekció” működik. Ehhez bizonyíték kellene, nem egymásra halmozott százalékok és anekdoták.
Az sem statisztikai vagy teológiai érv, hogy egyesek megkönnyebbülnek, amikor kiderül: valamelyik papnak nővel volt kapcsolata és gyermeke született. Ez legfeljebb annak a szomorú jele, hogy az emberek két botrány közül az egyiket kevésbé súlyosnak érzik. A katolikus erkölcstan szerint azonban a titkos együttélés, a cölibátus megszegése, a gyermek és az anya elhanyagolása ugyanúgy súlyos felelősséget jelenthet. A megkönnyebbült reakció nem teszi helyessé a történteket, de a homoszexualitás 80 százalékos arányát sem bizonyítja.
A papi cölibátus „bibliaellenessége” szintén nehezen tartható állítás, tekintve, hogy Jézus maga nőtlenül élt, Pál apostol pedig kifejezetten értékeli a házasság nélküli életet, mert az ember így osztatlanabbul törődhet „az Úr dolgaival” (Mt 19,12; 1Kor 7,7–8.32–35). Az „egy feleségű férfi” nem azt jelenti, hogy minden püspöknek kötelező megházasodnia, különben maga Pál sem felelt volna meg saját követelményének. A kifejezés elsősorban a szexuális és házassági rendezettséget, illetve a többnejűség és az erkölcstelen élet kizárását jelöli. A katolikus Egyházban ráadásul ma is vannak szabályosan felszentelt, házas keleti katolikus papok, tehát a latin cölibátus egyházi fegyelem, nem a házasságot rossznak nyilvánító hittétel.
A gyermekek és fiatalok sérelmére elkövetett papi visszaélések valóságos, rettenetes bűnök, amelyek eltussolásában egyházi vezetők is súlyosan vétkeztek. Ezt nem szabad kisebbíteni. De egy konkrét magyar áldozat tragédiájából nem lehet sem 80 százalékos homoszexualitási arányt, sem a cölibátus okozati felelősségét levezetni. A John Jay College nagy amerikai vizsgálata nem talált egyetlen kizárólagos okot, és nem igazolta azt az egyszerű képletet, hogy a visszaéléseket önmagában a cölibátus vagy a homoszexualitás okozta volna. A problémában személyes hajlamok, alkalmak, elégtelen képzés, rossz ellenőrzés és intézményes eltussolás egyaránt szerepet játszottak.
A Mária-tisztelet, a szobrok, a búcsúk és a misestipendium idekeverése már csak a szokásos antikatolikus vádkatalógus. A katolikus tanítás nem tekinti Máriát istennőnek, és nem a fát vagy a követ imádja, hanem az ábrázolt személyt tiszteli; az imádás kizárólag Istent illeti. A középkori búcsúkkal kapcsolatban történtek valódi és botrányos pénzügyi visszaélések, de a búcsú dogmatikailag nem a bűnbocsánat és végképp nem az üdvösség megvásárlása. A halottért felajánlott mise pedig nem „a kegyelem eladása”: a felajánlás az Egyház és szolgáinak fenntartásához való hozzájárulás. Az egyházjog külön előírja, hogy a pap felajánlás nélkül is misézzen a hívekért, különösen a szegényekért, és mindenfajta kereskedésnek még a látszatát is ki kell zárni.
Vagyis a katolikus botrányokra lehet és kell is rámutatni, de azokból nem következik, hogy a katolikus tanítás hamis, ahogyan egy házasságtörő protestáns lelkészből sem következik, hogy hamis a Szentháromság tana. A bűnös pap a saját Egyháza tanítását szegi meg; a nyíltan azonos nemű kapcsolatban élő püspök hivatalos elfogadása viszont annak a jele, hogy maga a felekezeti közösség változtatta meg a mércét. Pontosan erről szólt az eredeti megjegyzés. Az pedig, hogy „Isten Egyháza a felekezetek feletti közösség, amely azokból áll, akik úgy értelmezik a Bibliát, ahogyan én”, nem bizonyítás, hanem a saját következtetés előzetes feltételezése.
„amikor egy felekezet hivatalosan püspökké választ egy nyíltan azonos nemű kapcsolatban élő személyt, ”
„a nyíltan azonos nemű kapcsolatban élő püspök hivatalos elfogadása viszont annak a jele, hogy maga a felekezeti közösség változtatta meg a mércét”
A svéd evangélikus egyház 13 egyházkerületéből az egyik, a stockholmi választotta püspöknek. Ezt valóban elfogadta a svéd egyház, amely szervezetileg teljesen független más egyházaktól. Tehát nem egy felekezet választott püspököt, a magyar protestánsoknak – ezen belül az evangélikusoknak – sincs semmi köze a svéd püspökválasztáshoz. Ráadásul a szavazati arányokat sem tudom, illetve lehettek olyan gyülekezetek és egyháztagok, akik kiváltak a stockholmi püspök fennhatósága alól. Úgy tudom, hogy a beiktatásán sem vettek részt több északi egyház püspökei sem, de elég nehéz hiteles forrásokat találni ebben a témában.
A szabad választás a protestáns egyházak intézménye, ennek minden kockázatával együtt. Ráadásul az „egyetemes papság” elvét vallják a protestánsok, akik a gyülekezetben élik a hitéletüket. Szóval egy egész felekezetet nem minősít, hogy a svéd egyház hogyan kíván igazodni a korszellemhez.
Mindazonáltal egy protestáns gyülekezetben adott döntés vagy okoz konfliktust vagy nem. Ha megválaszt egy gyülekezet „papnak” valakit, akire nincs bibliai alap (pl. leszbikus nőt lelkésznek, pláne püspöknek), akkor ezzel vagy egyetért a teljes gyülekezet vagy vita van belőle a gyülekezeten belül.
Ha vita van, a Biblia alapján (amiből levezetődnek a strukturális és működési viszonyok) megoldhatók a felmerülő konfliktusok.
Ha nem oldják meg: miért nem?
Ha nincs is ilyesféle (nem-biblikus, nem-keresztény) eseteknél konfliktus, mert mindenki helyesel: miért?
És nem csak egy svéd templomot érintő jelenségről van szó…
A fenti ugyanúgy igaz a katolikus (stb.) egyházakra/felekezetekre, csak más struktúrák jellemzik őket (mindenki transzformálja át a hierarchikus viszonyok szerinti kritikát).
A svéd egyház alapvetően államegyházi karakterű annak ellenére, hogy már hivatalosan nem államegyház. De kulturálisan és közéletileg azok a témák, amelyek megjelennek és teret nyernek a svéd közéletben, azok megjelennek az egyházban. Lényegében ugyanaz a helyzet, mint az orosz ortodox egyházban, csak másik állami álláspont mellé áll oda az egyház.
Ilyen kísérlet nálunk is volt az elmúlt években, amikor egy politikust választott püspöknek egy egyházkerület, de ez a kísérlet – úgy tűnik – elbukott. Ezt most sokan ünneplik, illetve sok kis Voltaire most „el akarja taposni a gyalázatost”. Tehát most más politikák kívánják befolyásolni az egyházat, tehát nem a veszély múlt el, csak az egyiket felváltotta egy másik. Az egyház elvilágosodása a kezdetektől valós veszély, és mindig figyelni kell rá.