A Tűzfal podcast hetvenhetedik részében Christopher Nolan Odüsszeia-feldolgozását beszéljük át. Vajon probléma, hogy Nolan újraértelmezte Homérosz eposzát? Újabb woke-alkotásról van szó, vagy egy zseniális trükkről, amellyel a rendező becsapja haladó közönségét? Mit szóljunk keresztényekként a filmhez, és hogy viszonyuljunk magához az ókori történethez? A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Nagyon tetszett a felvetés, hogy Szinón (Elliot Page) Nolen fimjében, egyrészt egy olyan hőst ábrázol, akinek tudatlan önfeláldozása csak Odüsszeusz hadicselének része, ami valójában Odüsszeusz – erkölcsileg megkérdőjelezhető ám „dicsőséges” – rombolását szolgálta, de másrészt a szerep Page valóságos karikatúrája is, hiszen hősies transznemű aktivistaként, ő is valahol csak egy felhasznált eszköz a progresszív ideológia társadalmi rendet lebontó abszurd céljaihoz. Ugyanígy a színesbőrű Lupita Nyong’o, aki – Szép Helénaként az elrabolt mitológiai szereplő, aki ugyanakkor a társadalmi diverzitás hollyvoodi hangadóinak fogja is egyszerre. Hiszen a színes bőrűség a filmiparban ma már csak eszköz a sokszínűségi kvóták kötelező betartásának.
És mindezek felett Nolen valójában maga Odüsszeusz, aki rendezőként mindezeket úgy használja fel, hogy egyrészt Trója lerombolandó városát, a hagyományos társadalmi rend, (vagy talán a hiteles és minőségi filmezés) szimbólumává teszi, ugyanis a filmbéli barbárok éppolyan gátlástalanul rombolják Trója városát, mint a minőségi forgatókönyvírást és a hiteles kulturális kontextust (az ősi rendet) a liberális ideológiák válogatott harcosai. Bár tudatosan megszegik az isteni törvényeket, és nemtelen cseleket is bevetnek, hősöket szednek rá, de minden okozott kárt felülír a (woke) dicsőség hamis illúziója. És valóban a film egyik legtragikusabb része, annak megjelenítése, hogy a transznemű Elliot Page férfiatlansága, bár hősies, de mintha a történetmesélés kárára lenne, mert a transzneműség leginkább csak egy eszköz a hollyvoodi stúdiók ideológiai küldetésének. Ezt Szinon eredetitől eltérő, átírt szerepe, zseniálisan tükrözi. Viszont, ha mindezen felvetések igazak, akkor Nolen valószínűleg a hollyvoodi filmipar Woke propagandájának legviccedebb öngólját rúgatta be Elliot Pagel, sőt a progresszív ideológiát finanszírozó producerekkel is.
Ha ez a Tűzfalban felvázolt narratíva igaz a film mondanivalójáról, akkor csak remélni tudom, hogy Christopher Nolen nem szintén számüzetésbe megy ezután, mint Odüsszeusz a film végén. Vagy ha igen, akkor neki is lesznek örökösei, akik Télemakhoszkhoz hasonlóan azonosulni tudnak Nolen bátor üzenetével. Én magam, nem gondolom, hogy Nolen ezt az – Odüsszeuszhoz is méltó – trollkodást megúszhatja büntetlenül. Bár ki tudja? Meglehet, hogy a fősodorbeli amerikai filmgyártás prominensei nem sejtenek semmit, tudatlanul csak a progresszív üzenetek kliséit látják a filmben, hacsak nem hallgatják a Tűzfal podkast, ami számukra is nyereség lenne.
Pénelopé vászna
Tudom, hogy ez így egy kicsit elvont lesz, de Pénelopé talán nem is vásznat, hanem – hogy stílszerű legyek – inkább filmvásznat szövöget, és csak annak adja kegyeit, aki hozzá és a filmvászonhoz méltó érzelmi és intellektuális igazságokért küzd. Ilyen módon a kérők versenye, egyszersmind a filmrendezők vidalává lesz. Ahol a Nolen által képviselt odüsszeuszi tehetség és kreativitás küzd, a filmgyártas javait felélő, ám teljesen méltatlan kérők tömegeivel, akiknél nem a filmvászonon keresztül megosztható érzelmi, vagy filozófiai mélység a fontos, nem a társadalmi kérdésekre való igaz válasz keresése, vagy a művészi mondanivaló számít, hanem csak az alacsony kockázattal járó profit, az akciódús számítógépes trükkök igénytelen, de annál biztonságosabb haszna, és a progresszív ideológiák szolgalelkű kiszolgálása. Úgy vélem alig van már olyan filmrendező, aki képes kifeszíteni a fimművészet íját, hogy az embert szívén találja a vászonra vitt mondanivaló. De Christopher Nolen erre való törekvése és alkalmassága kétségtelen. Talán az Odüsszeia az utolsó nagy film, ahol a valódi díszletek, a gyakorlati trükkök és a rendező mélyebb értelmű gondolatai dominálnak nem pedig a digitális efektek.