Sok keresztény a pogány magyarok szokása szerint fordítva ül a lovon és hátrafelé nyilaz. Abból a helyes állításból, hogy a keresztények ne legyenek világiasak („ne igazodjatok a világhoz”), azt a következtetést vonják le, hogy akkor a világ viszont lehet világias, sőt, a világnak világiasnak kell lennie, valójában ez a dolga, a nevében is ott van, hogy világ. Nem, nem arra gondolok, hogy meghagyják az államnak az Istentől rendelt sajátos szerepet, a félelmet, az adókivetést, a kardot, nem is a kuyperi értelemben vett szféra-szuverenitásra gondolok, amely elismeri a család, az állam és az egyház egymástól eltérő küldetéseit Isten valóságában (és hogy ez a szuverenitás mindhárom esetben elengedhetetlen), hanem éppen arra, hogy a világot ezektől a szempontoktól elválasztva értelmezik. Ezek a keresztények ahelyett, hogy a világ számára közvetítenék az Úr Krisztus parancsát, hogy tegye le a fegyvert („elközelített az Isten uralma, térjetek meg”), az egyház felé közvetítik a világ parancsát, hogy vonuljon félre Krisztus követeléseivel és privatizálja önmagát. Ez a fordított logika azonban maga is világiasság.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Filozófia
Három beszélgetés, három bizonyságtétel, kulturális momentum
Ez az év számos sötét drámát hozott, de a keresztény hit szempontjából tele volt kellemes meglepetésekkel. A kettő talán nem is független egymástól. Saját bevallásuk szerint sokakat éppen a szekularizmus válsága és a kultúrában kirajzolódó diabolikus jelenségek tettek fogékonyabbá az Isten dolgai és az evangélium reménysége iránt. Az Aaron Renn által negatív világnak nevezett kulturális időszak káros kompromisszumokba hajszolta az intellektuális befolyásukra érzékeny keresztényeket, de pont azok iránt a keresztények iránt támadt újfajta érdeklődés, akiket a negatív környezet inkább bátrabbá és hitvallóbbá tett. Az elmúlt napokban három olyan podcast beszélgetést is végignéztem, amelyek erősítik azt az általános benyomást, hogy az angolszász világban a keresztény világnézetnek kedvező trendforduló zajlik, és ez a fordulat talán mélyebb is lesz, mint ahogy reméltük.
Rövid reflexiók a filozófiai konferencia előadásaira
Érdeklődéssel hallgattam végig (még a helyszínen) a november 23-i Keresztyénség és filozófia konferencia előadásait, és azóta is forgattam magamban, amit aznap az előadótársaimtól hallottam. Az átfogó nagy témáról (kereszténység és filozófia) a bevezető előadásomban elmondottakat gondolom, de az alábbi posztban összeszedtem néhány további rövid reflexiót, ami a többi előadással kapcsolatban fogalmazódott meg bennem. Ezek tényleg rövidek, ráadásul meglehetősen szubjektívek, de talán másnak is segítenek továbbgondolni a felvetéseket.
Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez?
Néhány napja Keresztyénség és filozófia címmel rendezett konferenciát az Evangelikál Csoport Egyesület, és bár kockázatos dolog egy teológustól várni az alaphang megadását, engem ért az a megtiszteltetés, hogy a bevezető előadást („Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez?”) megtarthattam. Az utánam következő filozófus-előadók eltérő felekezeti háttérből jöttek, sőt, Szalai Miklós személyében ateista is volt köztük, ráadásul képviseltetve volt mind az analitikus, mind a kontinentális bölcseleti hagyomány, ami különleges színt adott az eseménynek. Nagy ívet jártunk be Tertullianustól és Jusztinosztól Kanton, Hegelen, Kierkegaard-on és Heideggeren át a szcientizmusig és az analitikus filozófiáig, és mindezt folyamatosan a kereszténységre vonatkoztatva. Igazi szellemi csemege volt számomra a nap, mélyen elgondolkodtató felvetésekkel. Akit érdekel, az alábbi linkeken visszanézheti az előadásokat:
Richard Dawkins és Jordan Peterson vitája a Nyugat önmagával folytatott vitája
Sikerült végre megnéznem a Richard Dawkins és Jordan Peterson közötti beszélgetést. Magára a beszélgetésre (hogy az milyen volt) nem vesztegetnék időt (Dawkins hozta önmagát és kissé együgyű világnézetét, Peterson túldominálta a beszélgetést, amit Alex O’Connor moderálása inkább csak rontott, mert ahelyett, hogy Dawkinst hozta volna játékba, ő is Dawkins oldalán a harapófogóból kicsúszó Petersont faggatta, Peterson pedig egyre hevesebben dobálózott archaikus történetekkel és szimbólumokkal, amik Dawkinsról szikrázva pattantak le, további agonizáló magyarázatokat kiváltva a kanadai professzorból, akinek egyébként többnyire szerintem igaza volt, stb.). Helyette inkább egyetlen lényegi észrevételt tennék, ami sokkal fontosabb magánál a beszélgetésnél és annak fura dinamikájánál.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK