„Tiszteld apádat és anyádat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az ÚR, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod lehessen azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!” (5Móz 5,16)
Olvasom az interneten feldobott címeket: „Háztartás mérgező szülőkkel”; „A mérgező szülők nyolc fő típusa”; „A mérgező szülői viselkedés öt fő jele”; „Az elnyomó szülők felismerése”; „Mérgező szülők hatása felnőttkorban”; „Mérgező szülők – hogyan nyerjük vissza az életünket?!” Vajon mit árulnak el ezek a címek a kultúránkról és annak tartósságáról?
Az ÚR tíz szót adott népének, két kőtáblára vésve. Az első tábla azokat az igéket sorolja, amelyek a hozzá való viszonyról szólnak. Ezek az igék arra szólítanak fel, hogy ne legyen más istenünk rajta kívül, ne készítsünk róla szobrokat (és ne imádjuk azokat), ne vegyük a nevét hiába a szánkra, különítsünk el egy napot az ő tiszteletére. A második táblán lévő igék az emberek közötti viszonyokról szólnak, és ezzel a paranccsal kezdődnek: „Tiszteld apádat és anyádat…” Kabéd et ávichá ve’et imméchá (כַּבֵּ֤ד אֶת־אָבִ֙יךָ֙ וְאֶת־אִמֶּ֔ךָ).
A kábéd szó a súllyal van kapcsolatban. A „tiszteld” azt jelenti: kezeld a súlyának megfelelően, add meg neki a súlyának, jelentőségének járó tiszteletet. Tartsd becsben és úgy viszonyulj hozzá. Ennek ellentéte az, amit az 5Móz 27,16 mond: „Átkozott, aki gyalázza apját és anyját! Az egész nép mondja rá: Ámen!” A mondatban szereplő káláh (קָלָה) ige épp az ellenkezőjét jelenti, mint a kábéd: lebecsmérel, megvet, súlytalanná tesz. A szülő gyalázása maga a súlytalanná tétel, a lebecsmérlés.
Gondoljunk bele: az emberek közötti viszonyulások első parancsa, hogy adjunk súlyt a szüleinknek, becsüljük őket, tartsuk őket tiszteletben, és soha, de soha ne tegyük őket az életünkben súlytalanná! Minden későbbi emberi viszonyulásunk ezen az egy parancson nyugszik. Ez az első parancs, amelyhez ígéret is fűződik: hogy hosszú életed legyen és jó dolgod legyen a földön.
Ezt a parancsot az Újszövetség megerősíti, az ígérettel együtt: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. »Tiszteld apádat és anyádat«: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: »hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.«” (Ef 6,1-3) Természetesen a szülőknek is van felelősségük (Ef 6,4), nem tehetnek azt, amit akarnak. De éppen azért, mert súlyuk van. Csak a saját kárunkra vethetjük meg őket még akkor is, ha látjuk a bűneiket. A tisztelet nem a hibátlan szülőknek, hanem a szülőknek jár.
Vajon miféle stabilitása lehet egy olyan társadalomnak, amely a szülőket – akik természetesen bűnös emberek – alapvető gyanakvással szemléli és nagy eséllyel mérgezőnek tartja? Mi vár az olyan népre, amely a gyermekek nevelését kiveszi a szülők kezéből és influenszerekre bízza? Mi lesz az életünkből, ha súlytalanná tesszük azokat, akiket Isten első számú tekintélyként adott fölénk? Milyen jövőre számítsunk, ha a szülői tekintélyt az önrendelkezésünk akadályának, a szülői bölcsességet botladozó, tudatlan boomerségnek nyilvánítjuk?
És vajon miként hat ez az istentiszteletünkre? Vajon nem épp az első és ötödik parancsolat közti rejtett spirituális összefüggést ismerték fel azok a huszadik századi ateista filozófusok, akik a keresztény hit lebontásának kulcsát a szülői tekintély elnyomóvá maszkírozásában látták? Besétálunk a csapdájukba?
„Urunk, mennyei Atyánk, könyörülj rajtunk, apa- és anyagyilkos nemzedéken!”
Kedves Ádám!
„egy olyan társadalomnak, amely a szülőket – akik természetesen bűnös emberek – alapvető gyanakvással szemléli és nagy eséllyel mérgezőnek tartja? ”
Miből gondolod, hogy alapvető a gyanakvás? A bevezetőben sorolt címekből? Az én első gondolatom az, hogy a mindenkori rendkívüli az, ami általában szót érdemel, míg ami alapvető, a REND-es, az olyan, mint a levegő: nem szokott az eszmecseréink fő témája lenni. Számomra a sorolt címek sokasága épp azt sugallja, hogy a hagyományos, kulturális zsigereinkig bennünk gyökerező szülőtisztelet a rendes eset, és épp ez lehet az, ami sok esetben nem engedi felismerni, és lereagálni, ha a szülők tartanak fenn toxikus, bántalmazó légkört. A gyermek alapvetően a szülővel azonosuló pszichológiai reakcióépítményéből érkezünk ráadásul mindannyian. Ezért az ezen sémákból való kikelésünk érdemel szót, segédirodalmat stb. És épp ez a kulturális felismerés teszi lehetővé, hogy ne ismételjük saját gyermekeikkel a mérgező (már ha mérgező) szülői sémákat. Amíg szülőkként bűntől sebzettek vagyunk, márpedig te is írod, hogy azok vagyunk, addig nem problémáznék azon, hogy az örökölt sorskönyvláncolatok megszakíthatóságára (ami nem hiszem, hogy a szülőkkel való szakítást is alapértelmezetten implikálná) sokan és sokféleképpen felhívják a figyelmet. Ránk fér az önismeret és önreflexió nem csak egyének, de családok szintjén is, mely utóbbihoz a szükséges munkát csak egyének tudják elvégezni. Szóval nem értem, miből gondolod, hogy itt a szülőkkel és nem a hatalmi viszonyokban elég könnyen keletkező bűnös viszonyulásokkal kapcsolatos a gyanakvás.
„Mi vár az olyan népre, amely a gyermekek nevelését kiveszi a szülők kezéből és influenszerekre bízza?” Melyik az a népi mozdulat, amelyik kiveszi és odabízza? A kisgyermeket eleinte mindenképp a szülei nevelik. A leválási periódusban elkerülhetetlen, hogy külső influensek kerüljenek képbe. Ha a két nevelés között nem marad dialektikus átjárhatóság, az a „nép” hibája? Nem épp a szülőké?
A szüleink súlya életünkben továbbá szerintem semmilyen pszichológiai ügyeskedéssel ki nem mozogható élettény. Hogy tudnának súlytalanná válni? Ha valaki szakít velük, épp a hiányuk révén lesznek súlyosak. Az egészségesen középutas (se nem függő se nem hidakat felégető) viszonyulás kialakításához viszont külső segítség is jól jöhet.
Nem jól értek valamit?
Nagyon fontos gondolatok. Én két ilyen könyvet olvastam. Elképesztő, hogy egyszerű dolgokat hogyan fújnak fel a felnőtt gyermekek, és a terapeuta igazat ad nekik, és ezzel gyakorlatilag megakadályozza a normális családi kapcsolatokat. Egész iparág épült erre rá. Rengeteg pénzt keresnek ma azzal, hogy a vélt, s néha persze valós, bántalmazások áldozatait “kezeljék”. Még arra nem is gondoltam, hogy ezzel valójában influencerek kezébe kerülnek a fiatalok. Vezetésre, irányításra várnak, a szülők kompetenciáját kétségbe vonják a “,szakértők”, és sokszor helyrehozhatatlan károkat okoznak. Az egyik Forward könyvben mérgező szülői magatartásnak írják le, ha az idős szülő bejelentés nélkül látogatja meg a felnőtt gyerekeit. Elképesztő! A kommunisták akarták megszüntetni a családot. Az elmélet nem múlt el, csak átalakult.
felician,
a kommentedet olvasva az az érzésem, hogy egy réteggel beljebb vagy már abban a világnézetben, amely ellen beszélek. Természetesen vannak, lehetnek megszakítandó generációs sémák. Az evangélium is megszakít örökölt bűnöket. De szerintem a kultúránkban más történik. Valami sötét és pusztító.
„a kommentedet olvasva az az érzésem, hogy egy réteggel beljebb vagy már abban a világnézetben, amely ellen beszélek”
Ez nyilvánvaló, Ádám, nem csak az érzésed. Épp azért olvaslak, és próbálok beszélgetni Veled, hogy kilássak a saját világnézeti kereteim közül. A hozzászólasomban feltett kérdéseket valóban (nem költői) kérdésnek szántam. Meglehet, kicsit terjengősen helyeztem kontextusba őket. Tehát:
„Miből gondolod, hogy alapvető a gyanakvás? ”
„Melyik az a népi mozdulat, amelyik kiveszi és odabízza?”
„Ha a két nevelés között nem marad dialektikus átjárhatóság, az a „nép” hibája? Nem épp a szülőké?”
+1. (4.) Mit jelent konkrétumaiban a súlytalanná tétel? Miben mutatkozik meg a gyakorlatban?
Anna,
Ádám írja: „Természetesen a szülőknek is van felelősségük (Ef 6,4), nem tehetnek azt, amit akarnak.”
Te írod: „mérgező szülői magatartásnak írják le, ha az idős szülő bejelentés nélkül látogatja meg a felnőtt gyerekeit. Elképesztő!”
Most akkor mit tehet meg a szülő ötletre és mit nem? Ez még van írva valami Nagykönyvben, vagy szabad róla beszélni?
Én például úgy gondolom, valóban: valaki más háztartásába vizitidőn kívül / bejelentés nélkül belépni úgy, hogy épp a köteles tisztelet miatt (!!!) nem lehet kitessékelni, ha alkalmatlan, az alapértelmezetten bizony visszaélés és inzultus. (Persze biztos vannak olyan érzelmi intelligenciával élő szülők, akikkel ki lehet alakítani más szokást.) Ha ezt egy idős szülő nem érti, akkor jó eséllyel nem is áll az érzelmi intelligencia olyan fokán, hogy ki lehessen alakítani vele más élhető (nemmérgező) modus vivendit.
Nálunk a családban valaki erőteljesen tiltakozott bejegyzésed ellen (amit megosztottam): „Szerintem ez egy sokszorosan meghaladott és rendkívül kártékony nézet.” Többen is hozzászóltak… konkrét válaszom született az egyik problémára. Megosztom, mert talán fontos kiegészítés: „Ellenérv: a feltétlen tisztelet elvárásai megnehezíti a családon belüli abúzus és erőszak elleni fellépést, mert elnémítja az áldozatot… – Ha a „tiszteletet” félreértik vagy rosszul alkalmazzák, valóban hozzájárulhat ahhoz, hogy az áldozatok hallgassanak. Érdemes ezért pontosítani: a Biblia nem támogatja a visszaélések eltűrését, és a „tisztelet” nem azonos a hallgatással vagy az alávetettséggel.
Mit nem jelent a tisztelet? – A „tiszteld atyádat és anyádat” nem jelenti: hogy el kell tűrni a bántalmazást, hogy nem szabad segítséget kérni, hogy a bántalmazó viselkedést mentegetni kell, hogy az igazság kimondása tiszteletlenség. Ez fontos korrekció, mert a parancs célja nem az igazságtalanság fenntartása.
Bibliai alap: az igazság és a védelem elsőbbsége. A Szentírás több helyen egyértelműen az ártatlanok védelmét és a rossz leleplezését hangsúlyozza: „Leplezzétek le a sötétség cselekedeteit.” Efezusi levél 5:11. „Nyisd meg szádat a némákért…” Példabeszédek könyve 31:8–9. Jézus Krisztus különösen súlyosan beszél a „kicsinyek” megbotránkoztatásáról: az áldozat védelme nem ellentétes a bibliai tanítással, hanem annak része. Máté18,6
A tisztelet és az engedelmesség különbsége – Kulcspont: a tisztelet a méltóság elismerése, az engedelmesség az utasítás követése. A Biblia maga is korlátozza az engedelmességet: „Istennek kell inkább engedelmeskedni…” Apostolok cselekedetei 5:29. Ha a szülő bántalmaz, nem kell engedelmeskedni, sőt helyes ellenállni és segítséget kérni.
Jézus példája: tisztelet + igazság – Jézus Krisztus nem támogatta a hamis tekintélytiszteletet. Nyíltan szembeszállt vallási vezetőkkel, leleplezte a képmutatást, megvédte a kiszolgáltatottakat. A bibliai „tisztelet” nem konfliktuskerülő hallgatás, hanem igazsággal párosul.
A probléma gyökere a tisztelet félreértelmezése. A visszaélések gyakran ott maradnak rejtve, ahol a tiszteletet összekeverik az alávetettséggel, a tekintélyt abszolutizálják, a család „jó híre” fontosabb lesz az igazságnál.
Ez viszont nem bibliai, hanem torzult alkalmazás.
Egy nehéz, de fontos egyensúly: nem alázom meg a szülőt mint személyt, de nem hallgatok a bűnről. Nem bosszúból lépek, hanem igazságot és védelmet keresek. A gyakorlatban ez lehet: segítségkérés (családon kívülről is), határok felállítása, akár kapcsolat megszakítása is, ha szükséges.
A bibliai tisztelet nem jelenti a bántalmazás eltűrését. Épp ellenkezőleg: a Biblia felszólít az igazság kimondására és a gyengék védelmére. A probléma nem a parancs, hanem annak félreértelmezése. A valódi tisztelet összeegyeztethető azzal, hogy valaki határokat húz, segítséget kér, és fellép az igazságtalanság ellen.”
Kedves Ádám!
Bennem több kérdés, gondolat is felmerült a cikked kapcsán. Ahogy a Facebook poszt alatt is egyik kommentelő írta, nem biztos, hogy ezeket a cikkeket a toxikus szülőkkel kapcsolatos cikkekkel kéne összekötni.
Ebben a kontextusban érdekelne, hogy mit jelent szerinted a szülők tisztelete olyankor, amikor valóban toxikus szülőről van szó? Nem kötekedésből kérdem, hanem azért, mert én is benne voltam, vagyok egy ilyen szülő-gyermek dinamikában, és nekem ez a mai napig egy komoly kérdés, hogyan lehet úgy tisztelni, szeretni és megadni a kellő súlyt a szüleimnek (főleg édesanyámnak), hogy közben meg tudjam őrizni a saját családom érdekeit. Mert szerintem abban egyet tudunk érteni, hogy az elhagyja apját és anyját és ragaszkodik feleségéhez szintén egy nagyon fontos parancs. És ne érts félre, nem gondolom azt, hogy onnantól, hogy megházasodik az ember megszűnnek számára a szülei, de úgy gondolom, hogy onnan nem is tartozik az ember feltétel nélküli engedelmességgel a szülei iránt. Miért tartom fontosnak ezt leírni? Azért, mert hiába vagyok lassan 30, édesanyám továbbra is úgy kezel, mint egy 15 évest. És mivel így nőttem fel, ezért nálam zsigerből a tiszteld anyádat és apádat parancs a feltétel nélküli engedelmességet jelenti. Persze nagy belső harcok árán mára már tudom, hogy ez nincs így. És emiatt írom most ezt a hozzászólást, mert a cikkből és a válaszaidból úgy tűnik, mintha nem közelítenél eléggé lelkipásztori lelkülettel azok felé, akik hasonló helyzetben vannak mint én. Mert tudom, milyen mikor ezt az Igét a szülő manipulációs céllal használja. És úgy gondolom, hogy bizonyos viselkedési minták engedélyezése a szüleink felé tud károkat okozni akár a gyermekeink számára is.
Kedves Norbi,
nem akartam a valóság komplexitását jobban leszűkíteni ebben a kérdésben annál, amennyire Isten igéje leszűkíti azt. De abban biztosak lehetünk, hogy Mózes idején sem voltak kevésbé bűnösök az emberek, mégis mindenféle megszorítás nélkül azt parancsolja Isten, hogy adjuk meg a szüleinknek a tiszteletet. Azoknak is, akik a jellemük, viselkedésük miatt nem érdemlik. A tisztelet egy harmincéves ember esetében nyilván mást jelent, mint egy tízéves gyermek esetében. A férfinek például el kell hagynia apját és anyját, hogy ragaszkodhasson feleségéhez. Ez is bibliai elv, amely nem zárja ki az apa és az anya iránti tiszteletet.
A cikkem hangsúlya azonban arra irányul, hogy valami nagyon mély baj van az olyan társadalommal, amely a szülők ellen fordul és a hála és tisztelet helyett a gyanakvást, elutasítást, haragot, felelősségrevonást hangsúlyozza. Az ilyen társadalom nem maradhat fent hosszú távon. Arról nem is beszélve, hogy tünete egy nagyon mély kulturális betegségnek. Ennek a lényege az, hogy az igazságot belül, a problémát kívül látjuk, így a bűnt strukturális elnyomásként kezeljük. Ebből nincs megváltás.
Kedves Ádám,
Köszönöm a választ!
Alapvetően egyet értek ez alapján amire fel kívánod hívni a figyelmet ezzel a cikkel. Szerintem is egy komoly bűne a társadalmunknak, hogy minden autoritást élből elnyomónak tartunk. És én sem azt akartam mondani, hogy mivel ebben a helyzetben vagyok, fel vagyok mentve a szüleim tisztelete alól. Szeretem továbbra is, és tisztelem is, ez teszi igazán nehézzé az egész helyzetet.
Csupán azért írtam, mert szerintem fontos, hogy helyre kerüljön, hogy pl mit jelent a szülők tisztelete. Mert ha rossz helyre helyezzük a hangsúlyokat, létrejön egy olyan ellenreakció, ami lehet nem is azt támadja amit képviselsz, csak mivel nincsenek a fogalmak letisztázva, ezért pl nekem is nehéz volt elsőre elvonatkoztatni a személyes tapasztalataimtól és meglátni a valódi lényegét a mondandódnak.
Ádám,
Magad is elismered voltaképpen, hogy a köteles tisztelet és a bűnös szülői magatartással szembeni jogos önvédelem között lehetséges a konfliktus. Írásod azonban semmiféle eligazító támpontot nem kínál arra nézvést, hogy a gyakorlatban hogyan kell ezt a metakonfliktust biblikusan megoldani.
Szeretném megismételni Norbi kikerült kérdését:
„mit jelent szerinted a szülők tisztelete olyankor, amikor valóban toxikus szülőről van szó?”
A bevezetődben említett művek kínálnak egyfajta konflikuskezelési sémát. Olyat amilyet.
Erre pusztán bejelented:
„baj van az olyan társadalommal, amely a szülők ellen fordul és a hála és tisztelet helyett a gyanakvást, elutasítást, haragot, felelősségrevonást hangsúlyozza.”
Ezzel egyetértek, amennyiben így van. De megismétlem a saját kérdésemet: „miből gondolod, hogy itt a szülőkkel és nem a hatalmi viszonyokban elég könnyen keletkező bűnös viszonyulásokkal kapcsolatos a gyanakvás.”?
Egy példa amúgy sokat segítene.
Tudnál olyan élethelyzetet felhozni, ahol a szülő szerinted is bűnösen viszonyul? (Ne extrém bűnt hozzunk. Csak mondjuk valami mindennapos, infantilizáló határtartási incidenst felnőtt gyerekkel szemben.)
Mi volna erre szerinted egy, az említett művek szellemében fogant, súlytalanító reakció?
Mi volna a biblikusan helyes, súlytartó reakció?
Köszi f
A szülők hasonló környezetben és hasonló adottságokban élnek, mint gyermekeik, azzal, hogy tapasztaltabbak, így hasznos, amire nevelni szeretnék őket. Ráadásul aki gyermekként engedelmes, szülőként ez a tapasztalata is jól jöhet.
A választott nép számára nem csak a szülők iránti engedelmesség, hanem a megfelelő gyermeknevelés is parancsba adatott, így adódhat tovább a mai napig is családban Isten Igéje, azon belül pedig az Isten munkálkodó jelenlétéről, szeretetéről szóló bizonyságtétel és mindenek előtt az Evangélium. (Persze a terjedés más formái is kellenek, de máshogyan fogadjuk be, amit a családi életben sajátítunk el.)
Nem mindenkinek vannak istenfélő szülei és léteznek kifejezetten mérgező működésű szülők is. A feleségemmel mi elhatároztuk (azzal, hogy a házasságkötésben Istennel is szövetséget kötöttünk), hogy ami rajtunk áll, gyermekeinknek nem mérgező és istenfélő szülei legyenek. Ehhez Istenre, egymásra, gyülekezetre és szakemberekre is szükségünk van, különben mérgező szülőkké válhatunk, nem áltatnám magunkat. Hálás vagyok hívő szüleimért. Láttam a szüleim gyengeségeit is. Megérthettem belőle, hogy miképpen működnek az ember életében a bűn, a félelem, a másik oldalról pedig a türelem, a kegyelem, a megbocsátás, a szeretet, a hűség, az állhatatosság, az engedelmesség, a remény, bizalom. Tudok arról, hogy szüleim szülei milyen problémás szülők voltak (mint ahogy többüknél hitükről vagy tartásukról is van tudomásom), s mivel az én nevelésemben ezek a gondok már nem adódtak tovább, látom Isten szabadító munkáját a szülő-gyermek kapcsolatban a nemzedékek alatt. Isten adhat bölcsességet, hogy utódként megkülönböztethessük a kapottakban csontot a hústól, amikor „a húst megesszük, a csontot pedig kidobjuk” (ezt a képet áldott emlékű édesapámtól tanultam).
Az a gyógyulás, helyreállás, amire azoknak van szüksége, akik sérültek a szüleik részéről, az Isten szeretetének és kegyelmének köszönhető opció. Igenis létezhetnek mérgező szülők, mint ahogy áldó szülők is létezhetnek. Isten bölcsen rendelkezik a szülők hatásáról, amikor átveszi az irgalmasság és a büntetés végrehajtását, ahogy ez a bejegyzésben már említett tíz „szóban” másutt szerepel: „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.” Szülőként sokat tanulhatok erről a területről Istentől, aki egyben mintaszülő és az engedelmesség példája.
felician,
ahogy a címben is olvasod, ezek naplójegyzetek, nem egy szülők és gyermekek kapcsolatáról szóló kézikönyv! Egy igét kapcsolok össze röviden egy társadalmi jelenséggel, amely jelenséget az itteni kommentek egy része is tökéletesen illusztrál.
A jegyzetben egyébként utalok többször arra, hogy a szülők bűnös emberek, tehát nem kerülte el az én figyelmemet sem ez a részlet. De a szülők bűnössége soha nem annullálja a tiszteletadás parancsát. Csak az olyan kultúrákban, amelyek a rajtunk kívül álló isteni Rend és az eredendő bűn valósága helyett az autenticitásban hisznek és a problémákat a társadalom mérgező elnyomásában azonosítják.
Az ötödik parancs ugyanúgy megfordítja a képletet, mint az első parancs. Szükséges kopernikuszi fordulat a mai egopogány kultúránk számára is.
A mérgező szülő szófordulat elterjedése ugyanúgy a neomarxista áldozatkultúra szótárához tartozó kifejezés, mint a toxikus maszkulinitás. Egy (amúgy biztosan nem hibátlan) társadalmi csoport eleve tettesként való (önfelmentő) megbélyegzése.
Érdekes, hogy a parancsolatokat azután kapja Izrael népe, miután láthatták Noé és fiai kapcsolatát (Noé részegségére gondolok), Izsák és fiai kapcsolatát, Jákob és fiai kapcsolatát. Egyiket sem idealizálja az Ige, mégis ezek után következik a törvényadás benne az ötödik parancsolattal.
A másik érdekesség, hogy pár éve felvetődött, hogy miért nincs normális apa a hollywoodi filmekben? Arthur Weasley (Harry Potter univerzum) kivételével nem is találtam. (Lehet, hogy akad még, ha valaki ír, megköszönöm). Ezzel kapcsolatban hallottam egy anekdotát, hogy amikor a HP7 még előkészületben volt, akkor lehetett tudni, hogy lesznek halálos áldozatok a jók táborából is. Állítólag Rowlingot megfenyegették a barátai, hogyha ki meri nyírni az egyetlen valódi apát a kötetben, akkor megszakítják vele a kapcsolatot. Így menekült meg Arthur Weasley. Nem tudom, így volt-e, de jól hangzik.
Kedves Norbi,
igen, igazad van. Amikor tiszteletről beszélek, az a fejemben nincs ellentétben a felnőttkori leválással, akár nemet mondással, adott esetben határhúzással, ha kell, konfrontációval. De ezeket mind kísérnie kell egy attitűdnek, amely minden hibája és bűne ellenére becsben tartja a szülőt, megadja a pozíciójának járó főhajtást. A parancsolat a lekezeléssel, súlytalanná tétellel, hálátlansággal áll szemben, vagyis azzal, amiben a kultúránk egyre inkább jeleskedik.
Az összes szülő-gyerek kapcsolat-típus (leánygyermek-apa, leánygyermek-anya, fiúgyermek-anya, fiúgyermek-apa) közül mindig is az utolsó – vagyis: az apa-fiú – volt a legproblémásabb és a legtörékenyebb a történelmünk folyamán, azt hiszem. A másik három sorrendjében nem vagyok egészen biztos, de itt és most abban a sorrendben adtam meg őket, amit jelenleg gondolok róluk, kezdve a legkevésbé terheltel és zárva a sort azzal, amit viszont meglehetősen biztosan a legproblémásabbbnak látok. (És itt természetesen általánosítok, ami szükségszerűen hordoz mindig jó adag pontatlanságot magában, ergo az összes többi szülő-gyermek kapcsolat nehézégeit és sebzettségeit sem akarom egy pillanatra sem eltagadni.)
Ugyanezt kicsit más vetületből megfogalmazva: talán az apa-fiú kapcsolat igényelte kezdettől fogva a legtöbb természetfeletti, Isten által kinyilatkoztatott segítséget ill. védelmet és megerősítést az Úrtól, amit Ő jóságában mind a törvényeiben, mind pedig a választott nép elénk tárt történetében meg is akart adni és mutatni nekünk. Persze az Ő jósága és védelme nem korlátozódott sosem pusztán erre az egy kapcsolat-típusra, de itt most az állításom csak annyi, hogy ami eleve a legsérülékenyebb volt, az valószínűleg nem véletlenül volt végig a kinyilatkoztatás során olyannyira hangsúlyos is.
Valóban elfajzottságunk fokmérője így tehát önmagában már az is, mennyiben és milyen mértékig utasítjuk el és romboljuk le akár tudatosan, akár fél-tudatosan vagy megtévesztve azokat a kereteket és védműveket, melyek végső soron Istentől valók és mint ilyenek: jók. Mindez hálátlanság nem csak szüleink, de mindenek előtt Isten irányában is, aki nem csak arról gondoskodott, hogy egyáltalán legyenek szüleink, de arról is, hogy mi a helyes és – mind a gyermekek, mind pedig a szülők számára – egyaránt éltető viszonyulás.
De visszatérve első gondolatomra: úgy vélem tehát, mind a legtöbb, mind pedig a legsúlyosabb bűnök – legyen szó akár aktív, tevőleges, akár mulasztásból fakadó bűnökről – az apa-fiú kapcsolatot terhelték és támadták a legerőteljesebben már a kezdetektől fogva és így van ez a mai napig is. Nem véletlenül vette a célbe az ördög az ‘apát mint olyat’ a történelmünk folyamán és nem véletlenül fordította vele szembe a ‘fiakat, mint olyanokat’, hiszen az ősi kígyó mindig is Isten (véd)műveinek lebontásával akarta – és akarja most is – elveszíteni az embert, akit gyűlöl. Ha a fiakat az atyák ellen tudja fordítani és az atyákat a fiúk ellen, akkor tulajdonképpen már nyert ügye van ill. lesz az összes többi szülő-gyerek viszonyulás tekintetében is, előbb vagy utóbb, legalábbis ha közben az ember elszakad a tökéletes Fiútól és megfeledkezik a tökéleletes Atyáról. (Talán nem véletlen az sem, hogy a két folyamat a kultúránkban és történelmünk során részint egyszerre, átlapolva, részint egymást követően zajlott ill. fokozódott; ok-okozatilag a hitetlenség áll előbb.)
MIndez három fiú és két leány édesapjaként mostanra személyes tapasztalat is számomra, aki nem csak bűnös ember, de bűnös apa is vagyok. Ám nem önmagában a személyes tapasztalatot általánosítom, mert inkább csak ráeszeméltem erre a mintára a mi családunk életében is, már jóval azután, hogy egyrészt a problémát ‘elméletben’ korábban felismertem, aztán próbáltam elkerülni, végül el kellett ismernem Isten és ember (t.i. a feleségem) előtt, hogy az Úr kegyelme nékül minden jószándékommal együtt is csak elrontani tudtam és tudom a dolgokat ezen a téren, legfőképpen a fiaim irányában, akiket pedig szeretek és akarok is szeretni.
Borzasztóan erős és sarkos a kontraszt akkor, amikor az emberré lett Fiúisten és az Atya viszonyát szemléljük az Igében minden más, pusztán emberi apa-fiú kapcsolathoz viszonyítva. A Fiú engedelmességét, tiszteletét, nyitottságát és szeretetét Atyja iránt és az Atya bizalmát, jóságát, gondoskodását és féltő szeretetét a Fiú felé. Egyúttal az Ő igazságát, amiképpen az a Fiú szavaiban és életében (halálában és feltámadásában) megnyilvánult.
Szóval nagyon erős a kontraszt akkor, amikor Istenre, az Atyára és a Fiúra figyelek és utána akár az én közvetlen-legszűkebb családi viszonyaimra, akár a szélesebb társadalmi-kultúrális közegre, amiben élünk, miközben persze eleve kifordított a perspektíva, hiszen nem az általam ismert és bűnöktől sokszorosan sebzett apa-fiú kapcsolatok jelentik az alapot, hanem pont fordítva: at Atya és a Fiú kapcsolata az ami eleve van, és mi lettünk utóbb a Szentháromság-egy-Isten képmására és hasonlatosságára teremtve, véletlenül sem fordítva.
De talán annyi lenne a mondandóm lényege, hogy ha a Fiút szemléljük – és általa az Atyát -, akkor igazából minden (és mindenki) a helyére kerül. A személyes életünkben is, de atekintetben is, hogy milyen messzire sodródtunk közösségileg, társadalmialg is Isten velünk kapcsolatos eredeti szándékaitól.
Köszönöm, Ádám, a Norbinak adott legutóbbi válaszod tartalmazza azt, amire szükség volt. A nekem adott választ is köszönöm, az is lényegi dolgot mond ki. Kösz még1x.
Kedves Felicián! Ma úgy működik nagyon sok család, hogy a fiatal felnőttek elvárják a támogatást a szüleiktől pénzben, ingyen babysitterként, miközben valójában nem fogadják el őket családtagként. Ugorjon, amikor szükségük van rájuk, de kérjen időpontot, ha csak úgy meg akarja őket látogatni. Ez nonszensz, szerintem. Ez nem mérgező szülőség. Jó lenne már egy könyv a hálátlan felnőtt gyerekekről.
Hmm, ha a görög (európai, pogány) mitológiát felidézem, az apa felfalja saját gyermekeit, az egyik fiú megússza, felnő, és aztán megöli saját apját (kiszabadítva a testvéreit), aztán ezek olyan csökevényes etikával (tobzódnak a bűnökben) uralkodnak, ahogy ismerjük a történeteket…
Ma újra a pogányság a sikk (pl. párizsi olimpia, Dionüszosz, bachanália)…
Idézet „svgy” kommentjének összefoglalójából:
„……… ha a Fiút szemléljük – és általa az Atyát -, akkor igazából minden (és mindenki) a helyére kerül. …….”
Találóan szemlélteti ezt bemerítő János szolgálatának összefoglalója:
„Amint meg van írva Ézsaiás próféta beszédeinek könyvében: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Minden völgy feltöltetik, minden hegy és halom lealacsonyodik, a görbe egyenessé, a göröngyös egyenessé lesznek, és minden test meglátja Isten szabadítását.”(Lukács 3:4-6)
Igen. Az Úr útjának hatása univerzális. Minden a helyére kerül. Akik azon járnak, Isten szabadításában részesülnek.
Köszönöm Ádám a választ, ez úgy érzem nagyon fontos, hogy tisztázva lett.
Nagyon jó volt olvasni svgy hozzászólását, habár nekem még egyelőre egy fiam van, és ő is még nagyon pici, de az utóbbi időben folyamatosan realizálom, hogy bármennyire is jól akarom csinálni az apaságot, végső soron kegyelemből élünk, és lesznek bűneim, lesznek hibáim, amikkel kapcsolatban kérem az Urat, hogy pótolja ki az én hiányosságaimat, ezzel együtt nekem is tevékenyen dolgoznom kell majd azért hogy gyermekeimnek a lehető legjobbamat adjam
Ádám,
egyszer majd megírod akár itt is felválallva, akár privátban, hogy hogyan hatnak rád az ilyen jellegű mondatok:
„És emiatt írom most ezt a hozzászólást, mert a cikkből és a válaszaidból úgy tűnik, mintha nem közelítenél eléggé lelkipásztori lelkülettel azok felé, akik hasonló helyzetben vannak mint én. ”
Egyre többször kapok hasonló visszajelzéseket én is az isteni igazságok védelmezése miatt, és engem lebénít sokszor ez a típusú sarokba szorítás.
illetve ehhez linkelj kérlek posztot tőled, valamit mintha olvastam volna már erről nálad, de nem találom.
„Ennek a lényege az, hogy az igazságot belül, a problémát kívül látjuk, így a bűnt strukturális elnyomásként kezeljük. Ebből nincs megváltás.”
Kedves felicián,
tiszteletre méltó az alázatod, ha szabad ilyen személyes megjegyzést írnom neked. Nagyon sokban segíti a párbeszédet és a kérdéseid komolyan vételét.
Egy rövid teszt talán arra, hogy „milyen mélyen vagyok az adott világnézet szövetében”, hogy felteszem azt az egyszerű kérdést magamnak:
ugyanannyira fáj, ha bizonyos szülőket, típusokat mérgezőnek, elnyomónak, pusztítónak, kiiktatandónak tartanak ilyen-olyan szövegkörnyezetben, mint az, ha tisztelnem kell egy a szememben tiszteletet nem érdemlő szülőt?
Ha fájni tud az is, hogy bűneikkel küszködő, nyomorult, jó példát nem látott vagy akár szülő nélkül (háború) felnövő szülőket leírnak egyszerű elutasítással az áldozatkultúra mezsgyéjén, akkor még legalább érzékelni tudjuk,hogy mi lehet a probléma ezzel az egyoldalú narratívával..
Kedves Barbara,
talán erre a cikkemre gondoltál: A Benső Világosság sötétsége, vagy esetleg erre: A szabadság piszoárja. De ez a kolozsvári előadásom is körbejárja azt, amire utalok: Belülre zárva.
Azt hiszem, részben kortünet is, hogy az embereknek egyre nehezebb elvontabb szinteken gondolkodni az igazságról, pedig égetően fontos lenne annak a tudatosítása, hogy van rajtunk kívül álló, objektív igazság. Ez nem azt jelenti, hogy az igazság egyben ne lenne szubjektivitás (tehát megélt valóság) is, de ha nem lehet anélkül beszélni az igazságról, hogy az rendre belefulladna a „lelkigondozói szempont” tőzeges lápvilágába, akkor egy idő után megszűnik a külső valóság és lehetetlenné válik a bensőnk megváltása.
Idézet Ádámtól:
„……… égetően fontos …….., hogy van rajtunk kívül álló, objektív igazság. …….”
Valóban az.
Kedves Barbara,
Eszemben sem volt sarokba szorítani Ádámot, és az alap mondanivalóban egyet is értek vele, hogy nagyon sok rossz következik abból, hogyha egy nemzedék nem tiszteli a szüleit.
Ami engem első sorban zavart, az az, hogy személyes érintettség miatt tudom sokak számára megütközést jelenthet az, hogy a tiszteletet olyan szülőkkel szemben hangsúlyozza valaki, akik sok fájdalmat okoztak gyereküknek. És pont azért emeltem ezt ki, mert nagyon tisztelem Ádám munkásságát és fontosnak tartottam hogy kimondja, hogy a tisztelet nem egyenlő a feltétel nélküli engedelmességgel. Mert nekem sokáig ez a kép volt a fejemben, és szerintem sokak fejében is az a kép van, hogyha tiszteljük a szüleinket, nem konfrontálódhatunk velük, mert nagyon sokszor az a szülői dinamika, hogy minden ilyesmit a gyermekeik részéről tiszteletlenségként aposztrofálnak.
Ettől függetlenül nem utasítom el a Bibliai igazságokat, sőt a célom is az, hogy a Bibliailag leginkább megalapozott álláspontot vallja mindenki és véletlenül sem vesszen el az igazság amiatt mert mást értünk bizonyos fogalmak alatt.
Kedves Norbi,
a kérdésedet tőled függetlenül használtam fel, mint egy típuskérdést, amivel sokszor támadnak, ha nem tűnök eléggé érzékenynek az adott személy személyes múltjára, megélésére és helyzetére, és merek érvelni isteni igazságok mellett általánosságban.
Nekem Ádám posztja erre volt jó példa, mintha szándékosan nem szőtte volna bele elsőrenden a posztba mindazt, amit amúgy is gondoltunk arról, ahogy látja ezt a helyzetet lelkigondozói aspektusból.
De arra is kitűnő példa volt, hogy nem lehet szinte megszólalni az igazságról ezek nélkül az árnyaló, elsősorban pszichológiai jelentéstartalmak nélkül a mai kultúránkban.
Olyan érdekes, nem?
Szóval nem akartalak megcélozni, csak a kérdésedet használtam.
Továbbá én magam élem meg sarokba szorításnak a hasonló visszakérdezéseket.
Ádám lehet, hogy nem is 🙂
Számomra a tisztelet a szülők felé (vannak nehéz szereplők körülöttem is) annyit jelent, hogy irgalmas, megbocsájtó szívvel vagyok feléjük, hiszen nem lehetek másképpen hasonlóan bűnösként, mint ők.
Egy lapra kell helyeznem magam velük a kegyelem szemszögéből.
És igen, teljesen igazad van, a nemet mondás, nem engedelmesség, határtartás, határhúzás nagyon fontos részei a kapcsolatok újradefiniálásának.