„Tiszteld apádat és anyádat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az ÚR, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod lehessen azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!” (5Móz 5,16)

Olvasom az interneten feldobott címeket: „Háztartás mérgező szülőkkel”; „A mérgező szülők nyolc fő típusa”; „A mérgező szülői viselkedés öt fő jele”; „Az elnyomó szülők felismerése”; „Mérgező szülők hatása felnőttkorban”; „Mérgező szülők – hogyan nyerjük vissza az életünket?!” Vajon mit árulnak el ezek a címek a kultúránkról és annak tartósságáról?

Az ÚR tíz szót adott népének, két kőtáblára vésve. Az első tábla azokat az igéket sorolja, amelyek a hozzá való viszonyról szólnak. Ezek az igék arra szólítanak fel, hogy ne legyen más istenünk rajta kívül, ne készítsünk róla szobrokat (és ne imádjuk azokat), ne vegyük a nevét hiába a szánkra, különítsünk el egy napot az ő tiszteletére. A második táblán lévő igék az emberek közötti viszonyokról szólnak, és ezzel a paranccsal kezdődnek: „Tiszteld apádat és anyádat…” Kabéd et ávichá ve’et imméchá (‎כַּבֵּ֤ד אֶת־אָבִ֙יךָ֙ וְאֶת־אִמֶּ֔ךָ).

A kábéd szó a súllyal van kapcsolatban. A „tiszteld” azt jelenti: kezeld a súlyának megfelelően, add meg neki a súlyának, jelentőségének járó tiszteletet. Tartsd becsben és úgy viszonyulj hozzá. Ennek ellentéte az, amit az 5Móz 27,16 mond: „Átkozott, aki gyalázza apját és anyját! Az egész nép mondja rá: Ámen!” A mondatban szereplő káláh (קָלָה) ige épp az ellenkezőjét jelenti, mint a kábéd: lebecsmérel, megvet, súlytalanná tesz. A szülő gyalázása maga a súlytalanná tétel, a lebecsmérlés.

Gondoljunk bele: az emberek közötti viszonyulások első parancsa, hogy adjunk súlyt a szüleinknek, becsüljük őket, tartsuk őket tiszteletben, és soha, de soha ne tegyük őket az életünkben súlytalanná! Minden későbbi emberi viszonyulásunk ezen az egy parancson nyugszik. Ez az első parancs, amelyhez ígéret is fűződik: hogy hosszú életed legyen és jó dolgod legyen a földön.

Ezt a parancsot az Újszövetség megerősíti, az ígérettel együtt: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. »Tiszteld apádat és anyádat«: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: »hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.«” (Ef 6,1-3) Természetesen a szülőknek is van felelősségük (Ef 6,4), nem tehetnek azt, amit akarnak. De éppen azért, mert súlyuk van. Csak a saját kárunkra vethetjük meg őket még akkor is, ha látjuk a bűneiket. A tisztelet nem a hibátlan szülőknek, hanem a szülőknek jár.

Vajon miféle stabilitása lehet egy olyan társadalomnak, amely a szülőket – akik természetesen bűnös emberek – alapvető gyanakvással szemléli és nagy eséllyel mérgezőnek tartja? Mi vár az olyan népre, amely a gyermekek nevelését kiveszi a szülők kezéből és influenszerekre bízza? Mi lesz az életünkből, ha súlytalanná tesszük azokat, akiket Isten első számú tekintélyként adott fölénk? Milyen jövőre számítsunk, ha a szülői tekintélyt az önrendelkezésünk akadályának, a szülői bölcsességet botladozó, tudatlan boomerségnek nyilvánítjuk?

És vajon miként hat ez az istentiszteletünkre? Vajon nem épp az első és ötödik parancsolat közti rejtett spirituális összefüggést ismerték fel azok a huszadik századi ateista filozófusok, akik a keresztény hit lebontásának kulcsát a szülői tekintély elnyomóvá maszkírozásában látták? Besétálunk a csapdájukba?

„Urunk, mennyei Atyánk, könyörülj rajtunk, apa- és anyagyilkos nemzedéken!”