Beszélnünk kell egy különös teológiai jelenségről. Azt hiszem, senkit nem lep már meg, hogy a politika mélyen belenyúlik a társadalom életébe, olyanokat is mozgósítva, akik korábban soha nem érdeklődtek a kormányzás ügyei iránt. Az sem meglepő, bár szomorú kortünet, hogy a politika az egyházban is identitásokat hoz létre: fideszes, tiszás, mihazánkos, jobboldali, baloldali, liberális vagy konzervatív politikai identitású keresztények folytatnak kommentcsatákat az interneten, méricskélik bizalmatlanul egymást a gyülekezetekben, és a politika formálja a teológiát, nem pedig fordítva. Olyan valóságban élünk, amelyben akár tetszik, akár nem, megkerülhetetlenné vált a politikai identitás, ezért megkerülhetetlenné vált a politikai teológiánk és a szívünk indulatainak a tisztázása is. Ez persze most már közhely.
Van azonban egy teológiai jelenség, amely mindezzel együtt is rendkívül meglepő számomra. Először a kegyelmi ügy kirobbanásakor találkoztam vele, azóta pedig újra és újra előkerül olyan keresztények retorikájában, akik az Orbán-kormány idején erősen kifogásolták, hogy az egyházak jó kapcsolatot ápoltak az államhatalommal. Azok közt találkozom ezzel, akiknek szerintem Balog Zoltánnal is az a gyökérproblémájuk, hogy a református püspök Orbán Viktor barátja és minisztere volt, de legalábbis ez az a szemüveg, amely kizárja, hogy minimális jóindulattal közelítsenek egy vulkánszerűen felrobbant történet igazságmagjához. A meghökkentő teológiai jelenség pedig abban foglalható össze, hogy keresztény gondolkodók az egyház és az állam együttműködését hitvallásos helyzetként (status confessionis) kezelik, és az egyház hatalomhoz való közelségét lényegében eretnekségnek bélyegzik. Hogy miért különös számomra ez a jelenség, azt szeretném most kicsit hosszabban elmondani.
Mindenekelőtt hadd tisztázzam a magam nézőpontját. Szabadegyházi közegben szocializálódtam, szabadegyházi gyülekezetet pásztoroltam, szabadegyházi gyülekezet igehirdetője vagyok most is, nem voltam soha egyetlen történelmi egyháznak sem tagja. A szabadegyházi megközelítés az egyház függetlenségét hangsúlyozza az államtól. Ez tehát az alapműködésem, amellyel elsősorban az egyház küldetését szeretném védeni, nem a hatalom világnézeti semlegességét, mert ilyen semlegességben egyáltalán nem hiszek. Miközben tehát rengeteget írtam kulturális-társadalmi kérdésekről keresztény nézőpontból, és szeretném, hogy a keresztények hassanak a világra, az elmúlt évtizedben sok olyan döntést hoztam, amely a szolgálataim függetlenségét őrizte az államtól. Saját felekezetemben éveken át amellett érveltem, hogy semmilyen állami pénzt ne fogadjunk el működési költségekre, a gyülekezetem egy kis közösség számára komoly segítséget jelentő állami támogatásokról mondott le, hogy a függetlenségét megőrizhesse, és volt olyan szolgálatom is, amely részben azért ért véget, mert nem akartam állami pénzből csinálni. (A dolog iróniája, hogy azok a munkatársaim, akik viszont nyitottak voltak az állami támogatás elfogadására, később a Tisza Párt mellett kampányoltak.)
Amit ebben az írásomban hangsúlyozni szeretnék, azt tehát nem a magunk védelmében mondom, sőt, legalább részben ellentétes azzal, amit saját felekezetünk működése szempontjából bölcsnek és helyesnek tartok. Azért szólalok meg, mert egész egyszerűen abszurdnak gondolom, hogy az egyház és állam kapcsolatában egyetlen ortodoxia létezne: a miénk. Az egyház a története során sokféle modellel kísérletezett a konstantini és az anabaptista végpontok között, és ezek a modellek bizonyos mértékben mind igazolhatók. Egyes történelmi időszakokban valamiféle konstantini együttműködés, más időszakokban az anabaptista elkülönülés tűnt logikusabbnak, vagy éppen ezek helyességéről szóltak az akkori viták, de az egyház alapvetően mindig valahol a kettő között kereste az állammal való kapcsolatában az egészséges modus vivendit. A szabadegyházi gyakorlat az egyház államtól való függetlenségét őrzi, de még ez a modell sem az államot akarja elválasztani a keresztények és a kereszténység hatásától, hanem csak az egyház szerepét az államétól. A szabadegyházi modell nem szükségszerűen anabaptista, hiszen nem ellenzi a keresztények közéleti szerepvállalását, ahogy azt épp a baptisták példája mutatja, akik a név hasonlósága ellenére ritkán anabaptisták.
Ha anabaptista hitvallású felekezet bírálja a kereszténység és az állam összefonódását, az valamelyest érthető, ha én magam nem is értek egyet az anabaptizmus politikai (anti)teológiájával. Kifejezetten bizarr viszont, amikor református vagy evangélikus testvérek nevezik az állam és az egyház együttműködését eretnekségnek, mintha a kapcsolat status confessionist idézne elő. Van, aki ezt alátámasztandó egyenesen az 1934-es Barmeni Nyilatkozatra hivatkozik, amelyet Hitler hatalomra emelkedésekor fogalmaztak meg azok, akik elutasították, hogy az egyház is kövesse a mitikus szociáldarwinista eszméket totalizáló Führert. A német Hitvalló Egyház iratában ez a mondat olvasható: „Elutasítjuk azt a hamis tanítást, hogy az állam az emberi élet egyetlen és teljes rendjévé válhatna, és ezzel betölthetné az egyház küldetését.”
Mélyen egyetértek a Barmeni Nyilatkozat mondatával, de teljesen elhibázottnak tartom a mai alkalmazását. Nem is a hajmeresztő Orbán-Hitler analógia döbbent meg (bár nyilván az is), hanem a történelmi protestáns hitvallásokkal kapcsolatos tudatlanság. Ha valaki ismeri ezeket a hitvallásokat, tudja, hogy az állam és az egyházak között az elmúlt években megvalósult együttműködés milyen halovány változata annak, amit a hitvallások megengedhetőnek, sőt, kívánatosnak neveznek. Érezzük, hogy valami itt nem stimmel az arányokban és ítéletekben. Vajon mi tette a bírálók szemében hitvallásos kérdéssé az egyházak társadalmi mozgását az Orbán-kormányok alatt, de megengedhetővé a gyakran református lelkészként bemutatott Tarr Zoltán vagy épp Hegedűs (WWJD) Zsolt szerepvállalását Magyar Péter kormányában, vagy mondjuk Iványi Gáborét a rendszerváltás utáni összes balliberális kormányzat körül? Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy esetleg egy még erősebb politikai indulat (az Orbán-kormánnyal való dühödt szembenállás) szülte a Barmeni Nyilatkozat hajánál előrángatott analógiáját. De ha már status confessionist emlegetnek, nézzük meg, miben is állt az az ominózus „összefonódás”!
Vajon az okoz(ott) hitvallásos helyzetet, hogy egy református püspök kegyelmet kért a köztársasági elnöktől egy református embernek, akiről különböző okokból azt vélelmezte, hogy téves percepciók és eljárási hibák áldozata lett? Ez lenne status confessionis? Vagy az, hogy keresztény felekezetek állami feladatokat vállalnak át és ehhez normatív támogatást kapnak? Esetleg az, hogy az állam a hitélettel összefüggésben lévő társadalmi szerepvállalást is támogat – mondjuk fiatalok táboroztatását, a társadalom peremére szorult emberek felkarolását, vagy a hittanoktatást? Vagy az, hogy a magyar kormány államtitkárságot működtetett a világban üldözött keresztények megsegítéséért? Hogy az ukrán menekültek ellátásában keresztény szeretetszolgálatokra támaszkodott? Vagy az idézett volna elő hitvallásos helyzetet, hogy az állam a kereszténységből vezetett le morális elveket a kormányzati cselekvéshez, nem pedig a szekularizmus, az iszlám, a szociáldarwinizmus, a progresszív humanizmus ideológiáiból, az ilyen-olyan marxizmusokból, vagy az expresszív individualizmus egopogányságából, mint ami talán most következik? Vagy abból jött volna létre hitvallásos krízishelyzet, hogy a keresztények hatást akartak gyakorolni az állam világnézeti vonalvezetésére, hogy elismerje Isten uralmát, az emberi méltóságot, azt, hogy az élet a fogantatással kezdődik, a házasság férfi és nő között jön létre, az apa férfi, az anya meg nő?
Elfogadom, hogy vannak keresztények, akik nem tartják bölcsnek, időszerűnek, missziós szempontból hasznosnak azt, ahogy az állam a keresztényekre támaszkodott, hiszen így a világi hatalom bűnei az egyházra is ráfröccsentek, az egyház pedig kiszolgáltatottá vált a politika változásainak. Bár az állam értékválasztását elengedhetetlennek tartom, az egyház függetlenségét – mint említettem – én is jobban őrizném. Talán van olyan különc protestáns, aki szerint annak idején Bölcs Frigyes sem volt bölcs, amikor szárnyai alá vette Luther reformációját, és Luther sem volt bölcs, hogy a kétes szentségű fejedelem támogatását ab ovo nem utasította vissza. Nekem is van bajom a cuius regio, eius religio elvvel, de eszembe nem jutna emiatt eretneknek nevezni a lutheránus formációkat. Az ilyen összefonódások miatt (nem pedig mondjuk a kultúra változásához igazított, valóban eretnek antropológiájuk miatt) lennének heterodoxak azok a lutheránus egyházak, amelyek például Dániában és Izlandon még mindig államegyházak, és egészen a közelmúltig máshol is azok voltak? Vagy az anglikán egyház lenne kezdettől eretnek amiatt, mert minden lehetséges módon összefonódik a brit koronával? Vajon eretnekségben volt vétkes az államhatalommal szorosan együttműködő Clapham Sect, amely keresztény társadalmi reformtörekvéseiben William Wilberforce-t is támogatta, a megtért rabszolga-kereskedő John Newton pártfogásával? Eretnekké vált Wilberforce, mert William Pitt miniszterelnök barátja volt és együtt küzdöttek keresztény társadalmi célokért, például a romló közmorál javításáért?
Ezzel nemcsak azt állítanánk, hogy az állammal való együttműködés eleve rossz, nem is csupán azt, hogy a teljesen független szabadegyházak egyedül képviselik az ortodoxiát, hanem valójában azt is, hogy az anabaptista politikai teológián kívül lényegében minden más irányzat heterodox. Sőt – és itt válik láthatóvá a nézet tarthatatlansága – akkor az a helyzet áll elő, hogy a történelmi protestáns hitvallásokat szinte mind eretnek hitvallásoknak kellene tekintenünk. Ha a bírálóknak igazuk van a status confessionist illetően, akkor ezek a hitvallások nem csupán tévednek, hanem paradox módon maguk idéznek elő negatív értelemben hitvallásos helyzetet! Hadd mutassak néhány példát.
Kezdjük a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallásos iratával, a II. Helvét hitvallással, annak is a XXX. pontjával, amely a polgári hatóságokról szól. Idézet következik:
„A hatóság Istentől van. Isten maga rendelt mindenféle hatóságot az emberiség békességének és nyugalmának megőrzésére, éspedig úgy, hogy a világon az első helyre állította. Ha a hatóság ellensége az egyháznak, nagyon tudja akadályozni is, és zavarni is azt. De ha barátja, sőt, tagja az egyháznak, akkor annak a leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet.”
A hitvallás egyértelműen kimondja, hogy a hatóság lehet baráti kapcsolatban is az egyházzal, és ha ez a helyzet, az hasznos az egyháznak, mert segítsége lehet a küldetésében. Jobb, ha az állam barát, mint ha ellenség.
„A hatóság kötelessége. Legfőbb kötelessége, hogy biztosítsa és fenntartsa a békét és a köznyugalmat. Ezt pedig akkor teszi sikeresebben, ha igazán istenfélő és vallásos, ha tudniillik az Úr népe fölött uralkodó szent királyok és fejedelmek példájára, az igazság hirdetését és a tiszta hitet előmozdítja, mindenféle hazugságot, babonát, hitetlenséget és bálványimádást kiirt, és Isten egyházát megvédi.”
Értjük, amit olvasunk? A magyar reformátusság hitvallása szerint az államhatalom akkor a leginkább sikeres a kötelessége végzésében, ha a tiszta hitet előmozdítja, a hitetlenséget, bálványimádást pedig nem. Akkor jár el helyesen, ha az Isten egyházát megvédi. Hiszen az államhatalom is a szuverén Isten szolgája, nem egy morálisan semleges entitás. Lehet ezzel egyet nem érteni, de az egyházukkal szemben kritikus reformátusok részéről mindenképpen meredek feltételezés, evangélikusok részéről meg barátságtalan, hogy épp a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallása terjesztene kezdettől eretnekséget a hatalom kérdésében. Nézzük a folytatást:
„Bizony, azt tanítjuk, hogy a szent hatóság elsőrendű feladata a vallásról gondoskodni. Óvja meg hát Isten igéjét, és legyen gondja, hogy azzal ellentétes dolgot senki se tanítson; aztán az Istentől gondjaira bízott népet Isten igéjéhez szabott jó törvényekkel kormányozza; tartsa meg közöttük a fegyelmet, a szolgálatkészséget és az engedelmességet. […] A javíthatatlan eretnekeket is fékezze meg (ha igazán eretnekek), amiért szüntelenül káromolják Isten felségét, és háborgatják, sőt, tönkreteszik Isten egyházát.”
A hitvallás megszövegezői hozzáteszik: „Elítéljük az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet, és tagadják azt is, hogy a hatóság bárkit jogosan kivégeztethet, háborút viselhet, vagy hogy a hatóság előtt esküt kellene tenni stb.”
Mielőtt valaki azt gondolja, hogy ez egy szélsőséges példája a reformátori gondolkodásnak, hadd idézzek az egyik legtekintélyesebb protestáns történelmi hitvallásból, a Westminsteri hitvallásból, amely a világ presbiteriánusainak történelmi hitvallása. Ezt írja az 1646-os hitvallás XXVII. fejezete a polgári felsőbbségről:
„A keresztyéneknek megengedett, hogy amikor meghívást nyernek egy felsőbbségi tisztségre, azt elfogadják és betöltsék. Tisztségük ellátásában elsősorban a kegyességet, az igazságosságot és a békességet kell fenntartaniuk, ki-ki saját hazája üdvös törvényeinek megfelelően.”
A hitvallás nem idealizálja az államhatalmat, elismeri, hogy különféle nemzeteknek különféle törvényei lehetnek, de helyesli, ha keresztények is elfogadnak állami vezetői pozíciókat, és abban az esetben, ha ilyen felelősség van rajtuk, az a jó, ha elsősorban az istenfélelmet, a kegyességet tartják szem előtt. Vagyis keresztényként végzik a munkájukat, keresztényként akarnak hatni a törvényekre és azok végrehajtására akkor is, ha körülöttük nem mindenki az.
A Westminsteri hitvallás megkülönbözteti az állam szerepét az egyház szerepétől, de nem húz hermetikus falat a kettő közé: „A polgári felsőbbség nem sajátíthatja ki magának az ige hirdetését és a sákramentumok kiszolgáltatását vagy a mennyek országa kulcsainak a hatalmát. Ennek ellenére fel van hatalmazva és az a kötelessége, hogy biztosítsa a rendet, hogy az egyházban az egység és a béke megőriztessenek, hogy Isten igazsága tiszta és sértetlen maradjon, az istenkáromlást és eretnekséget elfojtsák, hogy mindenféle istentiszteletet és fegyelmet érintő romlást és visszaélést elhárítsanak vagy helyrehozzanak, és legyenek Isten rendelései helyesen megállapítva, alkalmazva és megtartva. Hogy mindezeket jobban megvalósíthassa, hatalma van zsinatokat összehívni, azokon megjelenni, és gondoskodni arról, hogy Isten akarata szerint való legyen mindaz, amit azokon tárgyalnak.”
Még egyszer mondom: ez a hitvallás normatív szöveg a világ presbiteriánusai jelentős részének. Igaza van a hitvallásnak, amikor a polgári felsőbbség feladatai közé sorolja, hogy „Isten igazsága tiszta és sértetlen maradjon, az istenkáromlást és eretnekséget elfojtsák”? Igaza van akkor, amikor hatalmat tulajdonít a polgári felsőbbségnek zsinatok összehívására? Sokan úgy gondolják, hogy nem, ez korrekcióra szoruló tévedés. Maguk az amerikai presbiteriánusok is változtattak a hitvallás szövegén, és 1788-ban a Westminsteri hitvallás módosított szövegét fogadták el magukra nézve kötelezőnek (kivéve pl. a Gresham Machenék által alapított OPC-t, amely továbbra is az eredetit tekinti normatívnak). Az új szövegből kimarad a zsinatok összehívásának hatalma, és a módosított változat így fogalmaz:
„A világi hatóságok nem vállalhatják magukra az Ige hirdetését, a sákramentumok kiosztását, sem a mennyország kulcsainak hatalmát, és a hit dolgaiba semmiféle beleszólásuk nem lehet. Azonban a világi hatóságoknak, mint gondoskodó apáknak, kötelességük megvédeni közös Urunk egyházát anélkül, hogy előnyben részesítenének bármely keresztyén felekezetet is. Ezt pedig úgy kell végrehajtaniuk, hogy minden egyházi autoritás teljes, szabad és ki nem hallgatott szabadságot élvezzen szent feladatai véghezvitelében, erőszak vagy veszély nélkül. Mivel Jézus Krisztus az Ő egyházába állandó kormányzatot és fegyelmet rendelt, ezért a nemzetközösségi törvények egyike sem akadályozhatja, gátolhatja vagy tarthatja fel ennek megfelelő gyakorlatát, saját hitvallása és hite szerint bármely felekezet önkéntes tagjai közt.”
Igen, az amerikai hitvallás itt jelentősen eltér az 1646-os szövegtől. Azonban még ez a változat is kimondja, hogy „a világi hatóságoknak, mint gondoskodó apáknak, kötelességük megvédeni közös Urunk egyházát”. A keresztény felekezetek között nem szabad előnyben részesíteniük egyiket sem, de magát az egyházat védeniük kell az állami hatóságoknak. Mint gondoskodó apáknak. Vajon ez összefonódás? Túlzott közelség? Heterodoxia?
És mit kezdjenek az amerikai presbiteriánusok konfesszionális bölcsőjükkel, az 1646-os eredeti hitvallás szövegével?
Nos, a PCA (Presbyterian Church in America) egy ad hoc tanulmányi bizottsága épp mostanság adott ki egy hosszabb állásfoglalást a Christian Nationalism (keresztény nacionalizmus) témában, és ebben a dokumentumban érintik a két hitvallás közti különbséget is. Így fogalmaznak: „…a református hagyomány nem egységes hangon szólt az egyház és az állam kapcsolatáról. A Westminsteri hitvallás két, tartalmilag eltérő változatának létezése is bizonyítja, hogy megfontolt, istenfélő és a hitvallásokhoz hű presbiteriánusok e kérdésekben jelentősen eltérő nézeteket vallottak (és vallanak ma is).” A különbség tehát nem ortodoxia és heterodoxia közti különbség, hanem két álláspont, amelyek mögött megfontolt, istenfélő presbiteriánusok állnak.
„Vannak, akik az 1646-os szövegváltozatra tisztelettel vagy rokonszenvvel tekintenek vissza, miközben elismerik, hogy lelkészi vagy egyházi fogadalmaik egy másik, irányadó megfogalmazáshoz kötik őket. Mások úgy vélik, hogy az 1788-as átdolgozás Isten gondviselő vezetése által adott korrekció volt egy jó szándékú, de téves állásponthoz képest. Ismét mások pedig azt gondolják, hogy az 1788-as átdolgozás megrontotta a Hitvallási Iratokat, és ezért éppen az 1646-os változat fogalmazta meg helyesen ezt a kérdést. Hagyományunk tehát nem volt egységes ezen a téren, és bizonyos mértékű véleménykülönbségnek helye van.”
Majd később hozzáteszik: „A Westminsteri hitvallás 1646-os változatának a polgári felsőbbségről szóló tanítása – beleértve az államegyházi elvet (establishment principle) is – a református hagyományon belül egy történelmileg jelentős és nagyra becsült álláspont. Ezt a nézetet a 16–18. század során számos református teológus és egyház képviselte, és ma is vallja néhány, a NAPARC-hoz tartozó testvéregyház. Bár ez az álláspont eltér a PCA (Presbyterian Church in America) alkotmányos hitvallási normájától, nem tekinthető heterodoxnak (eretneknek), nem »szubkeresztény«, és nem esik a református hagyomány határain kívül.”
A Westminsteri Nagykáté a második parancsolat kapcsán úgy fogalmaz, hogy Isten „megkívánja minden hamis istentisztelet helytelenítését, megvetését, ellenzését, valamint, mindenkinek helye és elhívása szerint, annak eltávolítását, minden bálványimádati alkotással együtt”. Ez egyértelműen vonatkozik a hatóságokra is.
De idézhetnénk a Belga hitvallásból is, amely a holland reformátusok számára fontos hitvallási irat. A 36. cikkelyben ezt olvassuk a világi hatalomról: „Nemcsak az a tisztük, hogy a közösségre gondot viseljenek és éberen őrködjenek, hogy a közigazgatás megmaradjon, hanem az is, hogy védelmezzék a lelkipásztori szolgálatot, távol tartsanak és megakadályozzanak mindenféle bálványimádást és hamis istentiszteletet, az Antikrisztus hatalmát lerombolják, a Krisztusét pedig terjesszék és azon igyekezzenek, hogy az Evangélium Igéjét mindenütt hirdessék, hogy így mindenki tisztelje és imádja Istent, amint azt Igéjében megparancsolta.”
A francia protestánsok történelmi hitvallása, a Kálvin, Viret és Béza keze nyomát is hordozó La Rochelle-i hitvallás szerint Isten azért adott kardot a hatóság kezébe, hogy „fékezze Isten parancsainak nem csupán a második, hanem az első táblája ellen elkövetett bűnöket is” (39). A Skót hitvallás pedig így ír a polgári hatóságról: „Kijelentük ezenfelül, hogy a királyok, fejedelmek, uralkodók és hatóságok legfőbb feladata a vallás megőrzése és megtisztítása. Ilyenképpen nemcsak a polgári rend, hanem az igaz vallás fenntartására is rendeltettek, hogy szorítsanak vissza minden bálványimádást és babonaságot…” (24. cikkely)
Ugye, érezzük, hogy itt, ezekben a tekintélyes történelmi protestáns hitvallásokban azért sokkal mélyebb összefonódásról van szó az állam és az egyház között, mint az, hogy bekerül az Alaptörvénybe egy sor a Himnuszból, egy mondat a kereszténység védelméről, néhány gondolat a családról és a házasságról? Lényegesen többet tartanak kívánatosnak annál, hogy vidéki lelkészek a helyben maradás érdekében „Orbán-pénzt” kapnak, az állam hozzájárul a templomok, keresztény közösségi terek felújításához, segítséget kapnak az egyházi iskolák, egyházi intézmények, és hogy úgy általában az állam nem LMBTQ-szervezetekre építi a társadalompolitikáját, hanem a keresztény misszióra.
Természetesen nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, hogy az elmúlt évszázadokban a nyugati társadalmak, amelyekben a fenti hitvallási szövegek születtek, óriási változásokon mentek át. A szekularizáció megtörtént, a világnézeti pluralizmus ma már társadalmi tény. Hogy ez a gyakorlatban milyen következményekkel jár a keresztények és az állam kapcsolatát illetően, vagy akár a misszióra nézve, az fontos és rendkívül összetett kérdés. Talán igazuk volt a baptistáknak, amikor az 1689-es Londoni Baptista Hitvallásban jóval visszafogottabban nyilatkoztak a polgári hatóságok szerepéről, miközben persze ők is hangsúlyozták, hogy keresztények vegyenek részt az állami hivatalokban, hiszen az állam és az egyház szétválasztása nem az állam és a kereszténység szétválasztása. A mögöttünk álló éveknek és az idei választásoknak is vannak fontos tanulságai, amelyeket meg kell értenünk. És persze a nyugati szekularizmus egyre látványosabb kudarca is szükségessé teszi a gondolkodásunk revízióját, a politikai teológiánk tisztázását, finomítását, akár radikális korrekcióját.
De akik az állam szerepével kapcsolatos fenti elveket eretnekségként ostorozzák, azoknak több súlyos kérdésre is válaszolniuk kell. Legelőbb arra, hogy valóban készek-e a protestáns kereszténység polgári hatalommal kapcsolatos alapvető hitvallásait és korábbi gyakorlatait status confessionist eredményező eretnekségeknek nevezni. Mert ha igen, akkor azzal is számot kell vetniük, hogy ez az állapot kezdettől fennáll a magiszteri reformáció egyházaiban. Az a kérdés is felmerül, hogy vajon nem maguk a status confessionist kiáltók cserélték-e le a keresztény hitvallás világnézeti keretét valamiféle szekuláris hitre, igazodva a világhoz, a szekuláris meggyőződéseket használva azután mérceként a keresztény egyházban is. Vajon nem arról van-e szó, hogy a protestáns hitvallások politikai teológiáját heterodoxnak nevezők fogadták el Isten ellenségeinek nézőpontját, ami lényegében kihúzza a morális talajt az Isten által rendelt hatalmak működése alól is? Ez ugyanis régebbi probléma a reformációnál. „Ekkor elébe ment Jéhú látnok, Hanání fia, és ezt mondta Jósáfát királynak: A bűnöst kellett segítened, és az ÚR gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az ÚR haragja.” (2Krón 19,2)
Az egyház Krisztustól kapta a küldetését, nem az államtól, ezért továbbra is úgy gondolom, hogy a függetlenségére, integritására, egyenességére mindig nagyon kell ügyelnie. A hitvalló egyház mindenkor Krisztushoz igazodik. Ebben a Barmeni Nyilatkozat ma is iránymutató, prófétai. A hatalom közelsége mérhetetlenül sok kísértéssel jár, és sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyar egyház a hűségében feddhetetlen lenne. De amikor beazonosítjuk ezt a kísértést, ne felejtsük el, hogy a hatalom kísértésénél erősebb fenyegetés is leselkedik az egyházra: maga a korszellem. A világgal való barátság sokkal rejtettebb, mint a hatalom közelsége. Az integritásunk védelmének ki kell terjednie a korszellemtől való önvédelemre, mert a kultúra hamis istenei alantasabb módon kezdik ki az egyház Krisztustól kapott küldetését, mint istenfélő uralkodók pártfogása.
Nagyon köszönöm Ádám, ezt az igényes, és pontos írást!
“Az a kérdés is felmerül, hogy vajon nem maguk a status confessionist kiáltók cserélték-e le a keresztény hitvallás világnézeti keretét valamiféle szekuláris hitre, igazodva a világhoz, a szekuláris meggyőződéseket használva azután mérceként a keresztény egyházban is.“
Ezen nagyon be fognak sértődni a
“megújúlók”, mert tökéletesen körbeírja a helyzetet.
Kedves Ádám köszönjük írásodat, kár, hogy a mi újkori reformátoraink, maguk között osztják az észt. Önmaguk körül forognak és már arra sincs érkezésük, hogy valamelyik könyvtár raktárából előkotorják pld. a hitvallási iratokat.
Teljesen egyetértek az állami támogatással kapcsolatban írtakkal. Tapasztalat szerint a keresztyén gyülekezet egészséges működéséhez tartozik, hogy anyagilag is felelősséget vállal. Másként is áll hozzá a gyülekezet ahhoz a beruházáshoz, amit maga finanszírozott, mint amit a lelkész pályázott.
A másik, ami feltűnő az evangéliumokban, hogy a Szentlélek kitöltésével nyomtalanul eltűnnek a tanítványok római fennhatóságot célzó kérdései. Egyszerűen nem ez a megbízatásuk. Más a feladat.
Tökéletes. Köszönjük.
Ádám! Köszönöm ezt az írást, engem megerősített abban. hogy a vitáimban képviselt álláspontom nem az én elmaradottságomat bizonyítja! /Gondoljunk TWA írására a kereszténységet illetően, ami semmilyen jogvédőnél nem verte ki a biztosítékot!/ Az állítások megegyeznek a Kálvin féle meghatározásokkal!
Kedves Ádám, köszönöm a kiegyensúlyozott és józan összefoglalásodat. A tárgyalt téma nagyon komplex, ez a te írásodból is látszik, korszakonként és államformánként az egyháznak mindig is meg kellett küzdenie azzal a dilemmával, hogyan viszonyuljon az őt támogató, megtűrő vagy üldöző államhatalomhoz. Azt hiszem, egyetlen igaz és üdvözítő megoldás nincsen. Ebből a szempontból a reformátori hitvallásaink is erősen korhoz kötöttek és ahogy a WH kapcsán bemutattad, néha korrekcióra szorultak. Én nem gondolom, hogy ez az „issue” status confessionis lenne. A jelenlegi magyar helyzet értékelésében szerintem nagyon elnéző vagy. Olyan esett meg velünk az elmúlt években, „ami még a pogányok között sem fordul elő”, állam és privilegizált egyházak szimbiózisa illetve koparazitizmusa, amely még az elvileg nálunk alacsonyabb etikai szinten álló szekuláris társadalomban is kiverte a biztosítékot, mi pedig kötjük az ebet a karóhoz, hogy tessék továbbmenni, nincs itt semmi látnivaló. Ezt tehát erősen máshogy látjuk, de abban egyetértünk, hogy nem kell hiszterizálni a helyzetet. Szerintem egyszerűen meg kell bánni a bűneinket és bocsánatot kérni először Istentől és másodszor a társadalomtól.
A Krisztus egyháza megreformált emberek közössége ami azt jelenti hogy ezek az emberek meghaltak a bűnnek és élnek Krisztusban Istennek.A földi szervezet aki egyháznak nevezi magát,csak eszköz lehet arra hogy az emberek eljussanak Jézus Krisztushoz.Az jó hogy az állam támogatja ezt a célt hogy hirdetve legyen az evangélium,és hogy nincs üldöztetés.
Kedves Ottó,
a bűnbánatban nagyon fontos a konkrét bűn megnevezése. A hitvallásotok fényében itt most nem lesz elég az, hogy a megbánandó bűn az „állam és privilegizált egyházak szimbiózisa illetve koparazitizmusa”, hacsak magát a hitvallást, amelynek megtartására fogadalmat tesznek a lelkészeitek, nem tartod e tekintetben félrevezetőnek, bűnbe vivőnek. És pontosan mire gondolsz, amikor azt írod, hogy olyan esett meg veletek az elmúlt években, „ami még a pogányok között sem fordul elő”?
Kedves Ádám, a kegyelmi ügyre gondolok, amelynek a megoldatlansaga és kibeszeletlensege egy földrengésszerű rendszerváltást okozott. Ez nem egyszerű politikai őrségváltás volt, hanem egy tarsadalmi mértékű morális felháborodás átfordulása szavazatokba. Talán a 2010-es választáshoz hasonló. És ennek az origojaban egy olyan kegyelmi kérvény kijárása volt, aminek az erkölcsi elfogadhatatlansága mindenki számára evidencia, kivéve az egyházam vezetőit. Ők nagyjából úgy értékelik, ahogy Te is: nincs itt semmi látnivaló, pasztoralis aktus, egy református püspök közbenjárt egy református gyülekezeti tagért. Itt egy mérhetetlen erkölcsi érzék különbség van, ahol vagy az egyik vagy a másik oldal érzékeli jól az események súlyát. A kettőnek egyszerre nem lehet igaza. Nekem ez az 1Kor 5 abszurditását juttatja eszembe, amikor a gyülekezet nem értette, miért van Pál annyira kiakadva. Végtelenül szomorú a helyzet számomra, és attól félek, amíg ezt nem orvosoljuk bűnbánattal, addig lehetetlen az egyház kifelé irányuló missziója.
Ja, azt hittem, valami másra gondolsz. A kegyelmi ügy kapcsán furcsa, hogy az 1Kor 5-öt hozod analógiának, hiszen ott egy súlyos bűn megtűréséről volt szó, nem arról, hogy egyesek szerint az illető nem követte el a bűnt, amiért büntették. Ellentétben például a progresszívek által az egyházba hozott szexuáletikai eretnekségekkel, amelyeknél valóban mérhetetlen erkölcsi érzék különbség van, a kegyelmi ügy esetében senki (!) nem vitatta, hogy a gyermekek elleni abúzus súlyos, borzasztó bűn. Véleményem szerint a történet tudatos és rosszindulatú keretezése, valamint politikai kezelhetetlensége okozta azt a társadalmi pszichózist, amely a mai napig tart.
Idézet a poszt utolsó bekezdésből:
„……, ne felejtsük el, hogy a hatalom kísértésénél erősebb fenyegetés is leselkedik az egyházra: maga a korszellem. A világgal való barátság sokkal rejtettebb, mint a hatalom közelsége. ……”
Egyetértek. Tapasztalatom alapján ezek ellen is véd és a győzelmet biztosítja számomra, ha következetesen alkalmazom és gyakorlom magam pl. az alábbiakban:
Mivel Krisztusban életre támadtam, naponta odaadom tagjaim az igazság fegyveréül az Istennek (Róma 6:13)
Naponta felveszem Isten minden fegyverét (Efézus 6:13)
Naponta felveszem Jézus igáját (Máté 11:29),. Azt az igát. amit Ő annak mondott.
Mindenben, de valóban mindenben hálát adok Istennek, mert ez az Ő akarata Jézus Krisztus által hozzám (1 Thess. 5:18)
Imáim mindig Jézus szavaival zárom: „…..: mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd (Atyám).” Lukács 22:42)
Kedves Ottó! Azért lett ekkora felháborodás a kegyelmi ügyből, mert a ballib média elhitette, hogy a pdofil kapott kegyelmet úgy, hogy nem kellett börtönbe vonulnia, hanem visszamehetett tanítani. Ezzel szemben K.Endre 3 évet ült börtönben, néhány hónapot engedtek el házi őrizetben. A köztársasági elnök, király, fejedelem stb annak ad kegyelmet, akinek akar. Annak a javaslatát veszi figyelembe, akiét akarja. Döntését nem kell indokolnia a magyar alaptörvény szerint sem. A kegyelmi ügy egy nemtelen hatalmi harc része lett. Pilátus Barabásnak adott kegyelmet. Ferenc József császár kivégeztetett 120 49-es szabadságharcost, pedig a cár külön kérte, hogy mentse fel őket. Nem sokkal később Ferenc József kegyelmet adott Rózsa Sándornak, akit többszörös rablógyilkosságért börtönöztek be. Kinn ott folytatta, ahol abbahagyta. Göncz Árpád egy tényleges pdfilnek adott kegyelmet. Csak most kérik számon a miérteket.
„egy olyan kegyelmi kérvény kijárása volt, aminek az erkölcsi elfogadhatatlansága mindenki számára evidencia”
Ottó, mesélj kérlek többet arról, hogy egy államfő szuverén döntése kegyelmi ügyekben milyen „erkölcsi kritériumoknak” kell hogy megfeleljen.
Segítek a válasszal: semmilyennek. Persze nem teszek úgy, mintha itt az észszerűség, az értelem, a józanság, vagy a „kegyelem” fogalmának egyszerű megértése diktált volna a téboly helyett.
Igen, a kegyelmi döntés hibás volt – politikailag. Erkölcsileg semmilyen kivetnivaló nem lehet benne (definíció szerint!), mert az államfő (vagy régebben: uralkodó) az isteni kegyelem szuverén aktusát tükrözte ezzel a cselekedetével. A döntés (definíció szerint!) erkölcs felett áll.
Mindez persze nem számít, a tömeg döntött, a tömeg megfizeti majd az árát, veled együtt.
Kedves Péter!
Én vitáznék azzal, hogy „A döntés (definíció szerint!) erkölcs felett áll.”, mert nem látom, miért lenne megalapozott az a nézet, miszerint egy „uralkodó” nem kell, hogy megfeleljen az Istenből forrásozó erkölcsi keretrendszernek.
Szerintem érvelés szempontjából pontosabb, ha csupán jogi oldalról közelítünk: van joga, nincs indoklási kötelezettsége, és nem büntethető amiatt, mert él a jogával.
Csakhogy ez részmegoldást jelent, mert az erkölcsi keretrendszer ettől nem szűnik meg.
A problémát a kegyelmi ügy vonatkozásában én a folyamatban jelenlévő egymást kizáró mozzanatokban látom.
1, a köztársasági elnök kegyelmet adott valakinek (akárkinek). Elsőre azt mondanám, hogy hiba volt, nem kellett volna, de ezt elsöpri a ‘jobb lator’ példázata (miért ne lehetett meggyőződve keresztényként arról a köztársasági elnök, hogy akár eleve ártatlan, vagy akár bűnösként megbánta a hibás döntéseit/tetteit a kegyelem „tárgya”…?), Itt Krisztus igazsága a mérce, ebbe belefér a döntés.
2, azonban a közt.elnök lemondott, úgy tűnik, főleg politikai okból. Ez problémás, jogi, erkölcsi okokból is. A jelen helyzetben (Sulyok Tamás) felsorakoztatott érvek, miszerint jogilag problémás elmozdítani egy nem köztörvényes bűnt elkövető, jogilag rendezett módon beiktatott-működő közt.elnököt, arra mutatnak rá, hogy értelmezhetetlen fejlemény volt a lemondás. Bűnt nem követett el, jogilag rendben volt minden. Az egyetlen érv, ami marad, hogy „nem testesíti meg az ország/nemzet egységét” az illető. Ez számomra amolyan fából vaskarika jolly joker érvelés, amivel semmit nem lehet kezdeni, mert soha nem lesz olyan személy, akit mindenki egységesen elfogadna. Novák Katalint is kezdettől fidesz-bábnak titulálta az ellenzék (politika, média, tábor).
3, ezért érthetetlen, miért adott kegyelmet (megtehette, nem kifogásolható), és miért mondott le mégis (következetlen, indokolatlan jogilag, és a pozíció – személytől elválasztott nézőpontból nézve – feddhetetlenségének megsértése volt a lemondási döntés).
4, számomra csak az erkölcsi szempont marad következetes az ügyben. Ez pedig arra vezet, hogy N.K. vagy nem maradt szuverén (a lobbinak behódolt), ezért alkalmatlanná vált, vagy azt sem tudta, hogy mit ír alá (stócok ellenőrizetlen aláirkálása), ezért gondatlan-felelőtlen okból vált alkalmatlanná. Mivel indoklást a kegyelem vonatkozásában nem kaptunk N.K.-tól, ezért nem tudjuk, mi és miért és hogyan történt.
Szerintem, ha tudatos, felelős, szuverén döntést hozott, akkor maradnia kellett volna.
Ha pedig nem, akkor erkölcsileg bukott el, mert a pozíciója és az ahhoz kapcsolódó jogok, eszközök az igazság, becsület, felelősség szükségességét követelik meg az „uralkodó”-tól (közt.elnöktől).
Ha nem az igazság (őszinte meggyőződéssel), nem a becsület (tiszta lelkiismeret, szuverén döntéshozás), és nem a felelősségtudat (elszámoltathatóság szerinti odaadás) szerint működött, akkor erkölcsileg nem volt alkalmas a pozíció betöltéséhez.
Kedves Miklós!
„nem látom, miért lenne megalapozott az a nézet, miszerint egy »uralkodó« nem kell, hogy megfeleljen az Istenből forrásozó erkölcsi keretrendszernek”
Először is élek azzal a feltételezéssel, hogy a köztársasági elnök a mai megcsonkított, szimbolikus, szinte súlytalan formájában is mintája az uralkodónak. A legtöbb esetben ez nem igaz, a kegyelem gyakorlása azonban épp egy olyan terület, ahol úgy tűnik: valódi szuverenitás van (volt?) a köztársasági elnök kezében.
Miért van szükség erre a szuverenitásra? Azért, mert már a Szentírás is látta, hogy az „erkölcs” (a törvény) legfeljebb erős közelítése lehet annak, amit egy helyzetben Jónak, Igazságosnak nevezünk. Ezért mondja Jézus: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mt 5,17) A törvény tökéletes, de természetéből fakadóan nem lehet teljes: a teljes Igazság ugyanis csak a bölcs ember adott helyzetben meghozott bölcs döntése által érvényesülhet.
Ez megjelenik a platóni hagyományban is: „A törvény uralma alacsonyabb rendű az eleven értelem uralmánál, mert a törvények, általánosságuk miatt, nem képesek bölcsen meghatározni, mi a jogos és helyes minden körülmények között (hiszen a körülmények végtelenül változatosak): csak a bölcs ember képes helyesen eldönteni ott a helyszínen, hogy az adott körülmények között mi a jogos és mi a helyes. A törvények mégis szükségesek. A néhány bölcstől nem várható el, hogy állandóan a sok ostoba mellett üljön, és pontosan megmondja neki, mit illene tennie. A kevés bölcs szinte mindig távol van a számtalan ostobától. Az írott vagy íratlan törvények a bölcsek uralmának szegényes, ám nélkülözhetetlen pótlékai. Durva, hozzávetőleges törvények ezek, az esetek nagy többségében mégis elegendőek: az emberi lényeket úgy tekintik, mintha egy nyáj tagjai volnának.” (Leo Strauss „Az államférfi” c. mű alapján)
Ki a bölcs ember a Biblia szerint? A Péld 9,10 alapján: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” A bölcsesség tehát nem erkölcsi kategória, és a jog felett áll, még akkor is, ha a jog feladata az erkölcsi igazságokat közelíteni. A bölcs ember tehát tudja, mikor fog eltérni attól, amit erkölcsnek nevezünk (lásd még: a hit kieerkegaardi ugrása, vagy Carl Schmitt gondolatai a szuverenitásról mint a kivétel eldöntésének hatalmáról).
Ennek egyik formája a kegyelem.
A kegyelem csak és kizárólag szuverén döntés lehet, máskülönben nem kegyelemről, hanem valamilyen feljebbviteli bíróságról beszélünk, amely jobban látja az erkölcsi szabályokat, majd érvényesíti azokat.
Mivel a kegyelem szuverén döntés („Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.”), ezért az erkölcs alapján kritizálni kategóriahiba. Nem erkölcsi kategória.
Akkor milyen? Bölcsességi kategória, azaz lehet nem bölcs, nem Istentől való, és járhat pusztító következményekkel.
A kommented további része kissé zavaros, mintha te sem tudnál dűlőre jutni azzal, hogy mivel van problémád. Itt a lemondásra fókuszálsz, és nem érted, miért mondott le, ha jogilag és erkölcsileg rendben volt a döntése. Itt mindenféle más szempontot hozol be („következetlen, indokolatlan jogilag, és a pozíció feddhetetlenségének megsértése”), amelyek egyike sem működhet: a szuverén döntésnek nem kell „következetesnek”, „jogilag indokoltnak” (???), és feddhetetlennek lennie. „Irgalmazok, akinek irgalmazok” – ez az elv jelenik meg itt is.
A lemondás fő oka, hogy Novák Katalin nem volt szuverén. A valódi szuverenitás a miniszterelnök kezében volt és van az államfő felett. Ő dönt a kivételekről: hogy mikor szabad és mikor nem szabad kegyelmet adni. Nem véletlen, hogy az elnök az előző két évben lényegében egyetlen kegyelmi kérvényt sem írt alá. Nincs hatalma.
És hogy értsd, miért írok erről ilyen hosszan: keresztényként kulcsfontosságú, hogy a szuverenitást hordozzák politikai vezetőink, mert ez az isteni rendelés egyik legfontosabb eleme. Az alternatíva egy farizeusi, törvények és szabályok által totálisan szabályozott, vagy épp önkényesen törvénykező hatalom, amely mindenkinek árt. A kegyelem nem erkölcsi kategória, és erkölcsi alapon definíció szerint nem megítélhető.
Kedves Péter,
Keveredni látszanak a dolgok. Erkölcs, törvény, Platón és Szentírás. Tisztázni kellene, hogy miért áll meg a Szentírás isteni Törvénye vonatkozásában a Platónnal való érvelés, ahol a bölcsekre van bízva, hogy szerintük mi helyes és igaz. Megfelelnek-e az igazság platóni kritériumai (definíciója) a Szentírás igazságának kritériumaival (definíciója).
Ezért számomra nem tiszta ez a levezetés.
Ugyanez másképpen: én inkább az arisztotelészi vonalat képviselem, ahol nem a szubjektum, hanem az objektum a hangsúlyos (a világ van – tőlünk is függetlenül -, az megismerhető, és a dolgok lényege állandó).
Ha a szenttamási-arisztotelészi kiindulásból nézem, akkor Isten örök, a Törvénye (Tízparancs), Igazsága (Jézus Krisztus), Irgalma (ld. Áldozat) örökérvényű.
Az ember erkölcsisége Istenből ered, a napi gyakorlatban a Törvényből vezethető le a jogi kódexek szövege (részletszabályozások), amelynek alapja a lényeg/járulékok precíz megértése, elkülönítése (ld. pl. gyilkosság lényege azonos, körülményei, motivációi változatosak).
A bűn meghatározása a ’jó’ és a ’rossz’ – Istentől el nem vonatkoztatható – valóságából értelmezhető.
A kegyelem szintén elválaszthatatlanul Isten igazságossága, irgalma, valamint az érintett (a kegyelem cél-tárgyául szolgáló személy) bűnbánata és a kegyelem eszközével élő „uralkodó” (bíró, stb.) mozzanataihoz kötődik.
Ha az érvelésedben a platóni bölcs emberre utalsz a Péld 9,10 vonatkozásában, akkor muszáj, hogy szükségszerű logikai-tartalmi (nem kizáró jellegű) kapcsolat legyen a kettő között. Van ilyen?
Novák Katalin a platóni értelemben vett bölcs emberként működött a kegyelmi ügy vonatkozásában vagy a keresztény Isten (Krisztus) hithű követőjeként volt bölcs, mikor megítélte az esetet és döntést hozott?
Ugyanez másképpen: „3. az erkölcstanban az értelmet és a tudományt is magában foglaló értelmi, szerzett →erény, mely arra képesít, hogy a lélek mindent végső okával és céljával összefüggésében szemléljen, s ennek megfelelően cselekedjen. – 4. a →Szentlélek hét ajándéka közül a legértékesebb, belénk öntött erény, mely az elmét készségessé teszi az isteni szempontok szerinti gondolkodásra és cselekvésre.” (Magyar Katolikus Lexikon)
„A kegyelem csak és kizárólag szuverén döntés lehet, máskülönben nem kegyelemről, hanem valamilyen feljebbviteli bíróságról beszélünk, amely jobban látja az erkölcsi szabályokat, majd érvényesíti azokat.”
Ez elvben szép és jó, de a probléma gyakorlati, emberi, tehát esendőségtől terhelt (megeshet, hogy nem szuverén döntés születik).
Pont ez a probléma gyökere.
És erre utaltam a korábbi posztomban: ha szuverén döntést hozott Novák Katalin, akkor nem volt rá jogi, erkölcsi, semmilyen indok, érv, hogy le kelljen mondania. Mivel gyakorlatilag lemondott, vagy nem volt tisztában ezzel (ezáltal megkérdőjeleződik a platóni bölcsesség-kritériumnak való megfelelés, de még a keresztény isteni bölcsesség-kritérium is megkérdőjelezhető), vagy nagyon is tisztában volt ezzel a problémával (és konkrétan a gyakorlatban ismerte be, hogy nem szuverén döntést hozott a kegyelmi döntése során).
Vagy bölcs nem volt, vagy erkölcsös nem tudott maradni, vagy egyik sem tudott lenni a döntésnél… olyan opció nem számomra látszik, hogy szuverén, bölcs, erkölcsös egyszerre – mert akkor miért mondott le?
„A lemondás fő oka, hogy Novák Katalin nem volt szuverén.”
Ez a kérdés.
„A valódi szuverenitás a miniszterelnök kezében volt és van az államfő felett.”
Ez jogilag nem igaz (ezt pont a jelen aktualitás igazolja: Novák Katalin ignorálhatta volna Orbán Viktor személyes álláspontját, jogilag semmit nem tehetett volna a köztársasági elnökkel a miniszterelnök – ebben áll a Sulyok Tamás vs. Magyar Péter probléma).
„Ő dönt a kivételekről: hogy mikor szabad és mikor nem szabad kegyelmet adni.”
Hibának tartom azt a reakciót, miszerint az akkori kormány indítványozta az Alkotmány-módosítást a kegyelmi ügyek szűkítésében, ld. a korábban hivatkozott „jobb lator”-példámat. Ha a köztársasági elnök az uralkodót szimbolizálja egy állam élén, és keresztényként az uralkodót Istentől eredő uralmi jogok illetik meg, akkor konkrétan visszafelé Isten korlátlan hatalmát kérdőjelezi meg.
Ez volt a Fidesszel (Orbán Viktorral) szembeni legfőbb személyes ellenvetésem, kritikám. Milyen keresztény mondhat olyat, hogy kegyelemben nem részesülhet valaki (mégha emberileg értem is, hogy bocsánat/megbocsátatlanság miben áll)…?
Engem nem győztél meg „az erkölcsiség alóli kivonás” terén. Szerintem összefügg, elválaszthatatlan az Isten igazságossága, bölcsessége, irgalma, kegyelme, és a törvénye. Az ember pedig igazodni próbál az ennek való megfelelés belső igényéhez vagy nem.
A kegyelmi ügy ezért szerintem főleg emberi hiba. Az ember erkölcsös lény, és ezért nem hagyható figyelmen kívül ez a mozzanat a gyakorlatban.
Kedves Melinda,
Az anyagi felelősségvállalásról alkotott véleményeddel egyet értek. Két dologgal árnyalnám.
voltak kegyúri adományok, de volt olyan is, amikor valaki ráhagyta az egyházközségre a vagyonát, vagy annak egy részét. Az államosításkor ezt nem nézték, hogy hogyan került hozzájuk. A kilencvenes években ezt rendezte a Horn-kormány, ezért van éves járadék, úgy tudom. Állami járadék, de nem ajándék, hanem ez a háttere.
A Covid idején az építőipar összeomlott volna állami megrendelések nélkül. Építőipari kompetenciák vesztek volna el, emberek maradtak volna munka nélkül. Akkor volt alkalmunk a gyülekezettel pályázni gyülekezeti ház építésére, aminek a felét állta az állam. A többit a tagok adták össze. Ekkoriban a sportegyesületünk is ennek keretében kapott támogatást a csónakház bővítésére. Szóval állam részéről indokolható volt, gyülekezet részéről volt igény. Soha semmit nem kértek ellentételezésként ezért. Ebben én így nem látok kivetnivalót.
Kedves Miklós! Mielőtt mélyebbre megyünk a részletekben, egy kérdés: Salamon döntése a csecsemő kettévágásáról erkölcsös döntés volt?
Kedves Péter,
Azt gondolom, igen.
Mint ember, Salamon is Isten által teremtett erkölcsös lény volt. Bölcsessége pedig az Isten felismerése, és az Istenbe vetett hite, bizalma által volt megalapozott. A történet szerint kérte Istentől a jót meg a rosszat felismerő (megkülönböztető) hatalmat/adományt, de ha ezt oly szorosan értelmezzük, akkor mindenki más ‘nem erkölcsös’ és ‘nem bölcs’ lenne, amit – felteszem – te sem állítasz. Itt inkább kiválóságról van szó, kimagasló erkölcsi érzékről. Mivel ezt kérte Salamon az Úrtól, én eleve egy magas bölcsességi szintű egyénként értékelem őt.
A kérését és a döntését én Ábrahám Istenre hagyatkozó bizalmával egyenértékűnek látom. Így az első peres döntést a perben érintett felek provokatív kihívásának tekintem (ahol mögöttes mozzanatként az Isten igazsága és irgalma elengedhetetlen feltétel), ami során a két rossz erkölcsű (parázna) asszony közül az egyik felfoghatatlan önzést (afféle irigy Káin, aki az életet nem becsüli, csak saját érdekeit, vágyait, ami olyan szélsőséges, hogy egy halott fél gyerekre is igent mond, ami közelebb áll a pusztító szándékú „dögöljön meg a szomszéd tehene”-felfogáshoz), a másik az Isten tökéletes (élet-)szeretetét mutatta fel. Bármiben is reménykedhetett az igazi anya, inkább lemondott a gyermekéről ennek a gonosz nőnek a javára, de ezáltal óvta a gyermeke életét.
És Salamon nem hajttatta végre amit már kihirdetett (kettévágás), hanem felismerte, ki hazudik, ki mond igazat, ez alapján kihirdette a végső ítéletet.
Itt nem elhagyható elemek: Isten (és a belé vetett bizalom), a peres felek erkölcsi lényege (két bűnös ember, akik valahogy reagálnak a helyzetre), és Salamon Isten tökéletes igazsága, irgalma, jósága felé való igazodása.
Ha az erkölcsi iránytűt kiveszed a képből, mi marad a szereplők motivációja, döntési horizontja szempontjából (beleértve Salamont magát).
A kérdésed kihegyezi Salamonra a dilemmát, de az asszonyok is döntenek életről és halálról. Mindhárom szereplő ember. Isten által teremtett erkölcsi lény.
A kegyelmi döntés, csakúgy mint Salamon döntése esetében ilyen emberek által meghozott döntések (szerepel bennük az erkölcs, továbbá jogi szempontok, és még akár más szempontok is szerepet játszhatnak).
Csak magában álló bölcsesség szerintem nem értelmezhető. Erkölcsileg pedig minden ember, minden pozícióban, minden döntés vonatkozásában megítélhető – mert emberekről van szó Isten ege alatt.
Kedves Miklós,
Akkor nem biztos, hogy szeretném ezt tovább szálazni, mert lehet, hogy ezen fogalmak tisztázása után nagyjából oda lyukadnánk ki, hogy egyetértünk. Ezt azért írom, mert nem tartom „erkölcsösnek”, de „erkölcstelennek” sem Salamon döntését: ez a történet számomra Salamon bölcsességéről szól, ami számomra nemcsak erkölcsi kategória, hanem azon is túlmutat.
A „szívbe írt törvény” azt jelenti, hogy erre a bölcsességre a Szentlélek által minden hívő ember képes – noha ez a képessége sem makulátlan, hiszen bűnösök vagyunk. Ez nem ugyanaz a bölcsesség, amiről Platón beszél (mielőtt félreértés esne!), de a(z erkölcsi) szabálytól való eltérés, a törvény betűje helyett a Lélek útmutatásának engedelmeskedni: mindkettő a kivételek kategóriájába tartozik. Ennek a kivételnek az egyik megnyilvánulása a kegyelem.
Kedves Ádám!
Mivel látom, hogy érdekel a politikai teológia, ajánlom figyelmedbe érdekességként az alábbi cikket:
Transzcendens norma és földi főhatalom
Link: https://justpaste.it/neirf
A hagyományos katolikus integralista államelmélet és a homeinista velájat-e fákíh összehasonlító vizsgálata
Balog püspökké választása abszolút politikai összefonódás volt, olyan nincs, hogy az egyébként nagyon ígéretes pályakezdés után politikussá váló, kb. 15 évig abszolút politikusként (politikai főtanácsadó, országgyűlési bizottsági elnök, pártalapítvány elnöke, miniszter, elnézést, ha valamit kihagytam) tevékenykedő embert néhány hónap szünet után püspökké választanak. Ilyen a modern cégvilágban van, hogy pár hónap szünet (cool off) után az államigazgatásból át lehet ülni a versenyszférába cégvezetőnek. És itt nem arról volt szó, hogy visszament egy misszióba vagy a gyülekezetébe, hanem a legmagasabb pozícióba ugrott.
Engem nyugodtan ki lehet moderálni megint, de ezt a református egyházban is látták-látják, gondolom Fekete Károly püspök neve és nyilatkozatai ismerősek az olvasóknak:
„A kényelmetlen hallgatás máig tartó időszaka ellenére, az Élő Ige Éve felszínre hozta annak tehertételét, hogy hat évvel ezelőtt számításból, a politikai bennfentességtől előnyöket remélve, elmaradt annak az átbeszélése: mivel is jár, ha egy politikust választ egy egyházkerület a püspökévé.”
Hitvallási iratokkal nem lehet mentegetni a református egyház kompromittálódását, ehhez az említett Fekete Károly püspök őszinte, igei alapú szembenézése szükséges, az ilyen személyek fogják helyreállítani az egyházat, akik – remélem – sorban állnak az idei egyházi választási évben, amely sorsfordító a református egyház életében.
A keresztényeknek és az egyházaknak is részt kell vennie a közéletben, minden más megközelítés valóban téves. (Az ilyen Iványi féle politikai aktivistákat hagyjuk, egyházi, teológiai értelemben súlytalan szereplő.) Ez nem zárja ki, hogy legyenek eltérő megközelítések például a reformátusok és az evangélikusok között, ezeknek Magyarországon valószínűleg mélyen gyökerező történelmi gyökerei is vannak (ún. „pátensharcok” időszaka), de akkor sem egy párthoz kell kötniük magukat, hanem szuverén szereplőként kell a közélet színpadára lépni, hogy teszik pl. a civilek, vagy a kamarák, vagy a szakszervezetek. Igen, ott is van politikai befolyás, de a határokat meg kell tartani. Ez a határhúzás a református egyháznál sajnos nem sikerült, de tudjuk, hogy jóval nagyobb elnyomatást is túlélt az egyház. Ismét kiderült, hogy az egyház – szemben egy párttal – mindent túlél, Soli Deo gloria!