Ha közelebbről megvizsgáljuk a teopolitikai meggyőződéseinket, valószínűleg azt találjuk, hogy a kereszténység társadalmi szerepével kapcsolatos véleményünk mélyén vagy konstantini, vagy anabaptista ösztönök húzódnak meg, és bár ezek ritkán következetesek, meghajlítják számunkra a teret. N. T. Wright a konstantini ösztönökhöz a kompromisszum, az anabaptista ösztönökhöz az elkülönülés szavakat kapcsolja (Paul and the Faithfulness of God, 1307), mert míg a konstantini keresztény kísértése leginkább az, hogy a hatalom miatt kompromisszumot kössön az evangélium radikális üzenetében, az anabaptista kísértése az, hogy radikálisan leválassza magát a társadalomról és annak formálásáról. Ezek az opciók egy-egy végpontot jelölnek, de felismerhető történelmi tendenciákról van szó, és a keresztények általában az egyik vagy a másik felé hajlanak. Sokunkban mindkét ösztön jelen van, csak olykor a konstantini, máskor az anabaptista reflexek az erősebbek.

A konstantini jelző arra utal, hogy amikor Nagy Konstantin római császár felvette a kereszténységet (in hoc signo vinces), a Római Birodalom keresztényüldözőből kereszténybarát állam lett, sőt, az évszázad végére I. Theodosius a kereszténységet egyenesen államvallássá tette. Annak idején Konstantin császár hívta össze a Niceai (Nikaiai) zsinatot, a kereszténység történetének talán legfontosabb zsinatát, amelynek határozatait a Theodosius alatt megtartott Konstantinápolyi zsinat erősítette meg. A konstantini fordulat azt jelezte, hogy az államhatalom immár nem begyűjti a Bibliákat, hanem pénzzel támogatja azok kiadását, nem lerombolja a templomokat, hanem finanszírozza azok megépülését, és nem akadályozza, hanem segíti az evangélium terjesztését. Hogy ezt pozitív vagy negatív fejleménynek gondoljuk-e, sokat elárul arról, hogy az ösztöneink konstantini vagy anabaptista ösztönök-e.

A konstantini ösztön az evangélium erejét látja abban, hogy a Jézusról szóló örömhír annak idején (és azóta is sokszor) eljutott a legfelsőbb társadalmi körökbe is, és hogy azok, akik döntéshozó helyzetben vannak, olyan politikát kezdtek folytatni, amely alapvetően tiszteli a Teremtőt és Krisztus evangéliumát. A só hatott, a világosság világított, a kovász kelesztette a tésztát, a társadalomban valós változások történtek. A konstantini ösztönök kedvezőnek látják a negyedik században végbement fordulatot akkor is, ha az természetesen nem maga az Isten országa, hanem csak annak érzékelhető hatása. A Diocletianus rémuralma utáni időszak olyasfajta katarzist jelentett az üldözött keresztényeknek, mint Ceaușescu hirtelen halála Romániában, vagy a Szovjetunió és a kommunista világrend váratlan bukása a huszadik század végén. Isten előízét adta annak, amit a korszak legvégére ígért: „Mert úgy igazságos Isten előtt, hogy gyötrőiteknek gyötrelemmel fizessen, nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt.” (2Thessz 1,6-7) Lactantius érthető elragadtatással írt erről a fordulatot követő évben:

„Meghallgatta az Úr, igen kedves Donatusom, imádságodat, amelyet az ő színe előtt naponként óráról órára zengtél, és többi testvérünkért is, akik dicsőséges hitvallásukkal örökké viruló koszorút szereztek hitük érdeméért. Lám, miután eltörölte összes ellenségünket, és helyreállt a béke a földkerekségen, a minap még szorongatott egyház ismét talpra állt, és az Úr irgalmából még nagyobb pompával épül Isten temploma, melyet az istentelenek fenekestül fölforgattak. Isten ugyanis olyan uralkodókat adott, akik megtörték a zsarnokok átkokkal terhes és véres uralmát, és gondjaikba vették az emberi nemet, hogy – mintegy szétoszlatva az elmúlt időszak viharfelhőit – boldog és háborítatlan béke töltse be örömével minden ember szívét. A szörnyű vihar heves csapásai után, immár békés égbolt és rég óhajtott fény ragyog le ránk.” (L. Caecilius Firmianus Lactantius: A keresztényüldözők halála. Az isteni gondviselésről, Helikon, 1985, 7)”

Azok, akikben inkább anabaptista reflexek dolgoznak, a konstantini fordulatban gonosz csapdát szimatolnak. Nem azt látják benne, hogy az evangélium szabad utat kapott, hogy a társadalmat átjárják a kereszténységből származó értékek (Tom Holland ateista brit történész A keresztény világ c. könyvében olyan értékeket kapcsol a kereszténységhez, mint az emberi méltóság tisztelete, az irgalmasság, a megbocsátás és a szeretet morális követelményei, a szexualitás szentsége, a nők és a gyermekek nagyobb megbecsülése, valamint a lelkiismereti szabadság), amely értékek éles ellentétben álltak a római és a germán kultúra vadabb, könyörtelenebb szövetével. Az anabaptista ösztönök nem az ispotályok, kórházak, egyetemek alapítását értékelik a Konstantin utáni fordulatban, vagy hogy a kereszténység hatására a tudomány virágzásnak indult, a művészek pedig Isten dicsőségére alkottak, és egy egészen sajátos civilizáció jött létre, hanem azt, hogy a keresztény egyház kompromisszumos kapcsolatra lépett az államhatalommal és cinkossá vált annak bűneiben. Hiszen onnantól, hogy a hatalom a kereszténységre támaszkodik, szerintük a hatalom minden hibája, vétke, rossz politikája és túlkapása visszahull a kereszténységre is. Amikor az anabaptista ösztönök összekapcsolódnak az ún. „felvilágosodás” szekularizmusával és a nyugati egyetemeket uraló marxista történelemszemlélet rendkívül lesújtó ítéletével, ezek a bűnök aránytalanul nagyra nőnek és még súlyosabb vádat képeznek a keresztényekkel szemben.

Az anabaptista ösztönök az evangélium integritását féltik az állammal való kapcsolattól. Ijedten szemlélik, ahogy a Kr. u. 5. századtól az egyház belenő a Nyugatrómai Birodalom bukása után magára hagyott hatalmi struktúrába, világi felelősséget is vállalva a társadalom vezetésében, miközben a bizánci császárok pedig magukra veszik az egyház vezetésének felelősségét és hatalommal lépnek fel egyházi ügyekben is. Az anabaptista ösztönök ezt az összefonódást a lehető legrosszabb forgatókönyvnek tekintik, és a keresztényeket úgy hívnák ki ebből a viszonyrendszerből, ahogy a próféták Babilon elhagyására szólították fel annak idején a zsidókat: „Meneküljetek Babilonból!”

Az anabaptista ösztönök nem csupán az egyház önállóságát féltik az államtól, hanem egyenesen a keresztények elszakadását szorgalmazzák az államhatalomban való bármilyen részvételtől. A keresztények helye szerintük a széleken van, a társadalom margóján, távol a hatalomtól; az egyház ideális helyzete tulajdonképpen az üldözött állapot. Az anabaptista ösztönök talán még Ceaușescut meg a kommunistákat is visszasírják, ha az alternatíva valamilyen keresztény jellegű államhatalom, és végső soron kívánatosabbnak tartják Diocletianus éles elválasztását a Konstantin utáni kornál, amelyben keresztény karrierek nyíltak meg az államigazgatásban is. Kis túlzással talán még Páltól is visszakérnék a római polgárjogát, nehogy azt a társadalom keresztény érdekek mentén való formálására használja.

A konstantini ösztönök épp az anabaptista megközelítést tartják veszélyesen borúlátónak, sőt, egyenesen dualistának, mintha a gonosz mindenestül uralná a társadalom struktúráit és e tekintetben a változás eleve lehetetlen volna. A konstantini keresztények abból indulnak ki, hogy bár a világban zajló lázadás valós, az Úré a föld és annak teljessége, és a Krisztus is jogot formál rá Úrként. A konstantini keresztények arra emlékeztetnek, hogy a Bibliában az államhatalom nem a gonosztól van, hanem a Teremtő eszköze a gonoszok megbüntetésére és a jó cselekedetek megjutalmazására. Helyes, ha az állam képviselői is Isten dicsőségét keresik a szolgálatukban és elismerik az evangélium hirdetését a jó célok között. Nem szükségszerű, hogy ez fordítva legyen, hiszen az állam nem eredendően diabolikus, csak szélsőséges esetekben válik azzá. A konstantini ösztönök helyesnek látják a keresztény erkölcs megjelenését az élet minden területén, így azt is, ha a gonoszság gátakba ütközik és visszaszorul a kultúrában és a jogrendben is. Isten általános kegyelmeként értelmezik ezt akkor is, ha az emberek szívében az állam természetesen nem képes elvégezni azt, ami a Szentlélek munkája, és az evangélium hirdetése is az egyház feladata marad, amit az állam nem vehet át. De a konstantini ösztönök kívánatosnak tartják az együttműködést, hiszen a Szentírás szerint mindkettő Istentől rendelt intézmény.

Nos, melyik a helyes álláspont? Az olvasóim többsége minden bizonnyal megválaszolta már ezt a kérdést a szívében, és ennek megfelelően olvassa jelen írásomat is. „Teljesen nyilvánvaló, hogy az anabaptista álláspont a helyes” – mondja az, akiben anabaptista ösztönök dolgoznak. „Nyilvánvaló, hogy az anabaptista megközelítés hibás” – mondja az, akinek konstantini reflexei vannak. És hát éppen erről a kettősségről beszélek. Arról, hogy ezek az ösztönök mélyen gyökereznek, és meghatározzák a teopolitikai következtetéseinket. Amíg ezzel nem vagyunk tisztában, minden elhangzó érv a szívünk elfogultságának a foglyává válik.

Ahhoz, hogy megfelelő választ adhassunk, először is tisztán kell látnunk, hogy merre hajlik a szívünk, utána pedig amennyire ez lehetséges, fel kell függesztenünk egy időre, amit zsigerileg helyesnek tartunk, és figyelnünk kell magukra az érvekre. Különösen az ellenérvekre, hiszen a saját szívünk érveit már jól ismerjük. Aki jobban tart a konstantini múlt káros kompromisszumaitól, annak érdemes meghallgatnia a mellette szóló érveket, aki az anabaptista elkülönülést látja ijesztően dualistának, azt próbálja végiggondolni, hogy miben lehet igaza az anabaptistáknak. Ha odafigyelünk a másik oldal érveire, máris kisebb a veszélye annak, hogy szélsőséges álláspontot foglaljunk el a kérdésben.

Anabaptisták jogosan mutatnak rá, hogy amikor a kereszténység pozitív társadalmi státuszt kapott, az egyház spirituálisan felhígult és a tanítványi lét tisztasága szinte mindig kárt szenvedett. Joggal mutatnak történelmi példákra, amikor az egyház államhatalomhoz jutva eltorzult és üldözöttből üldözővé vált. Isten országa nem e világból való – hangsúlyozzák az anabaptisták –, Jézus sem a földi hatalom eszközeivel akarta érvényre juttatni a mennyek országának evangéliumát. Az államhatalom egyszerűen nem alkalmas a keresztény üzenet terjesztésére, nem is ez a feladata. A konstantini fordulat az anabaptisták szerint azonban olyan összefonódást eredményezett a trón és az oltár között, amelyben a kereszt evangéliuma sikkadt el, és idővel eljutottunk Dosztojevszkij nagy inkvizítoráig, meg a valódi inkvizítorokig.

Ezek fontos, megfontolandó szempontok. A másik oldalon viszont arra mutatnak rá, hogy bár az Isten országa nem e világból való, ebbe a világba jött el, ebben a világban hat, és Jézus akaratával ellentétes lenne, ha a hatását éppen a világból akarnánk kivonni. Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy vegyen ki bennünket e világból, hanem azt, hogy őrizzen meg a gonosztól. Valamint hogy legyünk só és legyünk világosság: nem rejthető el a hegyen épült város. Azok, akik a konstantini fordulatot inkább pozitív fényben látják, azt hangsúlyozzák, hogy a keresztény szeretet szükségszerűen megmutatkozik a társadalomformálásban is, ahogy azt a kereszténység története sokszorosan igazolja. Nemcsak a középkori pápaság következett a konstantini fordulatból, hanem számos társadalmi reform is, amelyek méltán tették a keresztény civilizációt a történelem egyik legsikeresebb képződményévé. A keresztény morális vízió érvényesülése a közjót szolgálta, és szolgálja ma is. Ez a só dolga, ez a világosság feladata, így hat a keresztények jelenléte a világban.

Ha figyelmesen meghallgatjuk és becsületesen egymás mellé tesszük az érveket és ellenérveket, azt hiszem, végül azt a következtetést fogjuk levonni, hogy Jézus követése érdekében nem lenne helyes elfogadnunk sem az anabaptista, sem a konstantini modellt, vagy legalábbis azt a stilizált, steril ideát, amely a fejünkben az egyikhez vagy a másikhoz kapcsolódik. Nem lehet célunk sem az, hogy az államhatalom által tegyük tanítvánnyá a népeket, sem az, hogy az államhatalmat távol tartsuk a tanítványok hatásától. Itt valóban keskeny az út. Az egyház nem keveredhet össze az állammal, mert más a dolga a kettőnek. Az egyik a rend fenntartására van, a másik az evangélium hirdetésére és megélésére. Az egyházhoz nem illik a világi hatalom, eszköze nem a kényszerítés. De ebből vajon az következik, hogy a világi hatalom gyakorlója nem is lehet keresztény? Vagy esetleg az, hogy ha az uralkodó keresztény, mindenképpen tartsa távol a hitét a hatalomgyakorlástól? Nyilvánvalóan nem.

A keresztények igazságosságát Jézus tényleg egy szűk ösvényhez hasonlította. A görögök képi világával nevezhetnénk ezt egyfajta Szküllának és Kharübdisznek is, amelyek közt néha lehetetlennek tűnik a biztonságos átkelés. A nehézség abban van, hogy a keresztényeknek úgy kell jelen lenniük a világban, hogy látható legyen a világosságuk, viszont az egyház világi hatalma groteszk ellentmondást hoz létre a Jézus által bemutatott szolgáló tanítványsággal. Szinte feloldhatatlan ellentét húzódik az alázatos szamárcsikó hátán érkező király és a karddal uralkodó egyház között, és ez különösen erős, ha a hatalmat marxista módon az elnyomással azonosítjuk. Jogos ugyanakkor a felvetés, hogy ha a só és a világosság az élet minden területén hat, Isten dicsőségét munkálja, miért pont a kiemelt társadalmi felelősséget hordozó szereplőket, a törvényhozókat és jogalkotókat vonnánk ki ez alól? Hát nem azért imádkozunk, hogy legyen meg Isten akarata a földön is, ahogy megvalósul a mennyben? Nem az Úr tanította ezt az imát nekünk, akié minden hatalom nemcsak a mennyben, hanem a földön is? Miért korlátoznánk a só és a világosság hatását a tanítványok szűk közösségére?

Azt gondolom, a helyes hozzáállás anélkül is megvalósulhat, hogy elköteleznénk magunkat akár az anabaptista, akár a konstantini szemlélet mellett. Krisztus egyszerűen azt várja tőlünk, hogy az elhívásunkban megmaradva szolgáljuk őt, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott ki bennünket. Mivel Jézus Úr lett a mennyben és a földön, azt kéri, hogy akár a császárral konfliktusba kerülve is valljuk meg őt, és őt szolgáljuk minden körülmények között. Ugyanakkor nem a császárral van elsősorban konfliktusunk, hanem e világ istenével. A császárnak jár a tisztelet, csak az imádat nem. A császár barátja lehet keresztény, a világ barátja nem. Jézus arra hív, hogy az ő dicsőségére tegyünk mindent, bármilyen felelősség is van rajtunk. Ha kell, szenvedjünk a hitvallásunkért. Ha kell, éljünk az elhívásunk adta lehetőségekkel. Azzal szeressük az embereket, amink van, ott szeressük őket, ahova Isten helyezett bennünket, azzal a felelősséggel, amit nekünk adott. Legyenek a miniszterek is miniszterek!

Keresztelő János azt mondta a katonáknak, hogy ne éljenek vissza az erejükkel, és ne követeljenek magasabb zsoldot, azt nem mondta nekik, hogy szereljenek le. Ha Jézus egy követője katona, használja a kardot jogosan és mértékkel! Ha bíró, ítélkezzen igazságosan! Ha művész, alkosson Isten dicsőségére! Ha tudós, legyen becsületes és egyben hívő! Ha király, uralkodjon a népe javát keresve! A keresztény törvényhozó olyan törvényeket hozzon, amelyek inkább tükrözik Isten morális akaratát, mint a gonoszságot! Ugyanez igaz a modern politikusokra is. A keresztény politikus keresse azok javát, akiket szolgál, és szolgáljon Isten dicsőségére! Hogy milyen változást ér el, az nemcsak az ő törekvéseitől függ, hanem Isten általános kegyelmétől is. De törekedjen a jóra!

Jézus azt tanította, hogy a búza és a konkoly együtt fog nőni az aratásig, tehát az utolsó ítéletnek ezen az oldalán nem tudunk tökéletes társadalmat létrehozni. Az angyalok dolga lesz, hogy elválasszák majd egymástól a konkolyt és a búzát. Az egyház és a világ között lényegi különbség fog fennállni a világkorszak végéig. Az egyház és az állam között is, de vigyázzunk: a Bibliában a világ és az állam fogalma nem ugyanaz! Amikor a konstantini évszázadokban az egyház az állam fölé kerekedett, vagy épp fordítva, az állam tette az egyházat önmaga funkciójává, mindkettő sérült az Istentől kapott szerepében. De akkor is sérültek, amikor a hívők az államra eredendően gonoszként tekintettek, mert a világgal azonosították. Az államhatalom kétségtelenül válhat üldöző fenevaddá, de alapvetően Isten szolgája a gonosz megfékezésére és a rend fenntartására. Az állam nem maga a világ, hanem Isten szolgája a világban. Nem az Isten országa, amelyről Jézus beszélt (és ez a különbség esszenciális), de az Isten országa természetesen hathat az államra is. Az állam olyan törvényeket is hozhat (miért ne hozhatna?), amelyek segítik a keresztények céljait. Az egyház küldetése egyiktől sem függ, és egyik sem teheti őt tönkre, ha Krisztusra figyel és hű marad mennyei eredetű elhívásához. Nem az egyház dolga, hogy kiszaggassa a földből a konkolyt, de az sem feladata, hogy a konkolyt gondozza és hermetikusan elválassza tőle a búzát. Az egyház nem a világból való, de a világban van, és bizonyos értelemben a világért van. Jézus tanítványai az államigazgatásban is jelen lehetnek, és olyankor különösen szükségük van Jézus főpapi imájára, hogy megőriztessenek a gonosztól. Az államigazgatás mindig tele lesz konkollyal, de ebből nem következik, hogy akkor szaggassuk ki belőle a búzát. A társadalom számára a búza jelenti az áldást.

A világ és Jézus tanítványai kapcsolatában nincs állandó modus vivendi. Nem statikus, hanem folyton változó, dinamikus történetben kell megtalálnunk a helyünket. Vannak felfelé ívelő időszakok és kudarcos időszakok, megtérések és hitehagyások, ébredések és visszaesések, olyan korszakok, amelyekben a só átjárja a társadalmat, és olyan idők, amikor a só elveszíti az izét és kidobják az emberek. Lesznek Nérók, Domitianusok, Diocletianusok, Hitlerek, Sztálinok és Ceaușescuk, és lesznek Konstantinok, Theodosiusok, Szent Istvánok, Orbán Viktorok és Donald Trumpok. Mindegyik korszaknak megvan a maga kihívása. Az egyháznak hitre és türelemre van szüksége, amikor üldözik, józanságra, bölcsességre, amikor támogatják. Krisztus követőinek Krisztust kell megvallaniuk és szolgálniuk minden időben.

Azt tanácsolom, hogy anabaptista vagy konstantini ösztöneinket engedjük át az Úrnak, és egyszerűen tegyük azt a jót, amire a Lélek újjáteremtett bennünket. Szeressük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes elménkkel és teljes erőnkkel, hiszen az övé a föld és annak teljessége, és szeressük felebarátainkat mint magunkat, akárhol is van felelősségünk irántuk a világban! Őrizzük meg a só ízét, akár jó, akár rossz időket élünk, és bátran hassunk a világra az Isten országa gyermekeiként! Ez a jézusi út, bárhogy is nevezzük.