Az elmúlt másfél évben aláereszkedtem a felszabadításteológia vörös bugyraiba, hogy saját belső logikája alapján, saját szerzői által ismerjem meg ezt a teopolitikai mozgalmat. Különösen Gustavo Gutiérrez, Jon Sobrino és Leonardo Boff könyvein rágtam át magam, valamint a rájuk maradandó hatást gyakorló Jürgen Moltmann írásain. A felszabadításteológia marxista gyökerei a magyar keresztények számára ismerősek, de mivel az irányzat a nyugati kereszténységbe könnyedén utat talált, az ott megjelent új formái hazánkban is elkezdték kifejteni szellemi hatásukat. Távolinak tűnő, de nagyon is releváns téma. A European Leadership Forum teológusműhelyében Understanding and Evaluating Liberation Theology címmel tartottam előadást, valamint rövid kérdésekre válaszoltam. Itt megnézhetitek, meghallgathatjátok ezeket:
Előadás:
Understanding and Evaluating Liberation Theology
Interjúkérdések:
What is Liberation Theology at its core?
How does Liberation Theology define sin and salvation?
How did Marxism shape Liberation Theology?
Why must Christ remain central to true liberation?
Why has Liberation Theology appealed to many Christians?
Nagyszerű, hogy fonetikusan is olvasható, így a Google fordítő segítségével, az angolul kevésbé tudók számára is érthető.
Köszönöm a szolgálatot.
…én is köszönöm és érdeklődéssel várom az idei novemberi EF-en, ha Isten is éltet minket, az ezzel a témával kapcsolatos előadásaid a teológus műhelyben!
Ádám, igaz ez a mondás?
“The Catholic Church opted for the poor, but the poor opted for the evangelicals.”
Engem érdekelne a személyes tapasztalatod is, hogy a „szegények” mit szólnak mindehhez? Számomra teljesen abszurd Isten Igéjének mélységét bármilyen politikai szeméttel felcserélni. De lehet van az a nyomorúság, amikor már sokaknak nincs erejük másra figyelni.
Ez az egész kicsit olyan, mintha a nép meglévő erős vallásosságát használva azt mintegy „becsatornázva”, „átcsatornázva” marxista politikai célra átértelmezni. Nem lennék meglepve ha emögött a szovjet titkosszolgálatok is szorgoskodtak, vagy eleve ők találták ki. Inkább azon csodálkoznék ha nem így lenne. A szovjeteknek fontos volt borsot törni az amerikaiak orra alá latin-amerikában. Ilyen szálat nem találtál?
@Sass Attila: véletlenül sem szeretnék Ádám helyett válaszolni, csak pár gondolatot engedj meg.
A 19. század végén, 20. század elején a római katolikus egyházat komoly pánik fogta el, hogy elveszíti relevanciáját. Ebben a fő vetélytársnak a szocializmust látta, amely egyfajta szekuláris politikai teológiát hirdetett. A római katolicizmus ettől kezdve egyre erősebben tette magáévá a felszabadításteológiát, ami ugyanennek a politikai mozgalomnak a „megszentelt” változata. Tehát részben igazad van, de ez a jelenség jóval megelőzi a Szovjetuniót. Természetesen voltak ennek a mozgalomnak belső ellenfelei is, az antimodernista irány, amelyet viszont a II. világháború hiteltelenített el végleg (nem mintha amúgy nyerésre álltak volna).
„Engem érdekelne a személyes tapasztalatod is, hogy a „szegények” mit szólnak mindehhez?”
„A szegények” egy hasznos politikai fikció: mintha létezne egy ilyen absztrakt, egységes politikai tömb, amelyet valaki egységesen képvisel. „A szegények” bálvánnyá válnak, ahogyan Jacques Ellul, a 20. századi reformált szociológus, teológus a Jesus and Marx című művében írja:
„[A neomarxista keresztények szerint] a szegények iránti szolgálat – ahogyan azt a szegénységük megköveteli – (anélkül, hogy bizonyságot tennénk Jézus Krisztusról) alkotja a teljes Isten iránti szolgálatunkat.
Így a szegény embert magával Jézussal azonosítják, a Máté 25 példázatából kiindulva. Hamarosan ez az elhajlás súlyosabb fordulatot vesz. Meglepő módon a szegény ember abszolútummá válik, egyfajta pappá: ő a közvetítő, a mediátor. Csak rajta keresztül találkozhatunk Jézussal és Istennel; az ő szolgálata által szentelődünk meg. A szegény ember valóságos áldozattá válik. Ezenkívül szegény egyénként tett cselekedeteiben itt és most viszi végbe Isten akaratát a történelemben. Pontosan ez a pap szerepe, akiben az örökkévalóság és az idő egybeforr. Assisi Ferenc papokról tett kijelentését szinte szó szerint alkalmazzák a szegényekre: „Nem veszem figyelembe a bűneiket, mert magát az Isten Fiát látom bennük, és ők az én tanítóim.” A szegények mai teológiája egy új papság teológiája.”
Majd később arról ír, hogyan válik valaki ilyen „kereszténnyé”:
„Mivel Isten Jézus Krisztusban való kinyilatkoztatásának teljes tartalma úgyis csak kulturális, az embernek nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie amiatt, hogy megszabadul az elavult múlttól. Mi marad így a kinyilatkoztatásból? Nyilvánvalóan, mivel a keresztény csatlakozott a kommunizmushoz – a szegények védelmezőjéhez és az elnyomottak hangjához –, a kereszténység (a maga teljességében) a szegények védelmévé válik. Ez magában foglalja a fegyveres védelmet, a politikai küzdelmet stb.
Ez a leírás egyáltalán nem hipotetikus; sőt, pontosan ezt figyeltem meg nagyszámú kereszténynél. Gondolkodásuk nem a kinyilatkoztatás szegények és elnyomottak melletti tartalmából indul ki. Ehelyett (1) mélyen (és őszintén – nem vonom kétségbe az indítékaikat) megérinti őket e világ szegényeinek nyomorúsága; (2) megkísérti őket a szocializmus; (3) kielégítőnek találják a szocializmus világnézetét, eszközeit pedig alkalmasnak a küzdelemre; (4) kommunistává válnak; majd (5) kereszténység-értelmezésüket úgy formálják át, hogy az összhangban legyen a döntésükkel. Ez az az öt szakasz, amelyen újra meg újra végigmenni láttam az embereket. És ezek a neomarxista keresztények – alapvető őszinteségükkel, militáns szellemükkel és az újonnan megtértek buzgóságával – hamarosan teljesen kompromisszummentessé válnak, és a lehető legszigorúbb doktrínára fognak törekedni. Elfoglalják helyüket annak a mozgalomnak a legszélén, amelyhez – tudtukon kívül, a szociológiai konformizmus révén – csatlakoztak.”
„A 19. század végén, 20. század elején a római katolikus egyházat komoly pánik fogta el, hogy elveszíti relevanciáját. Ebben a fő vetélytársnak a szocializmust látta, amely egyfajta szekuláris politikai teológiát hirdetett. A római katolicizmus ettől kezdve egyre erősebben tette magáévá a felszabadításteológiát, ami ugyanennek a politikai mozgalomnak a „megszentelt” változata. Tehát részben igazad van, de ez a jelenség jóval megelőzi a Szovjetuniót. ” Bocsi, de amit itt írsz, az totál zagyvaság. Valóban a katolikus egyház félt a szocializmustól, valóban alternatívát akart kínálni a szocializmussal és a liberalizmussal szemben egyaránt, de a Rerum Novarum enciklika majd a Quadragesimo Anno enciklika tanításának, az akkor a szocializmussal vitatkozó (és annak bizonyos igazságait elismerő…) katolikus teológusoknak semmi közük sem volt a felszabadítási teológiához. Jézus küldetését és a Biblia tanítását ezek a teológusok és pápai megnyilatkozások njem értelmezték a „felszabadítás”, a társadalmi forradalom fogalmaival, hanem csak egy, a liberalizmussal és a szocializmussal egyaránt szemben álló organikus társadalomszemléletet, és erre épülő (rendszerint korporativista) társadalmi reformprogramot hirdettek meg. .Amelynek egyes elemeit aztán Salazar, Franco és Magyarországon példőául Teleki Pál a gyakorlatba is megpróbálták átültetni.
A felszabadítási teológia szélsőbaloldali (neomarxista) eszméket és forradalmi társadalmi programot hirdet, szorosan összefonódva a délamerikai népek Amerika-ellenes indulataival. Ez teljesen egyértelműen eretnekség. A századforduló, a huszas-, harmincas évek katoikus társadalmi tanítása nem volt az…habár néha túl közel került a fasizmushoz.