Az azóta már csődbe ment Adam Air egyik gépével történt meg, hogy navigációs hibák miatt eltévedt a levegőben a végtelen hullámok felett. A pilótáknak fogalmuk sem volt, hol járnak. Eljött az a pillanat is, amikor ezt kétségbeesésükben már az utasokkal is közölték, hátha valakinek támad valami ötlete, hogy hol is lehetnek. Az üzemanyag vészesen fogyott, lassan a tengerre való leszállást fontolgatták, ami szinte biztosan halált jelentett volna a gépen ülők számára. Felvették a kapcsolatot más gépekkel, de mivel nem tudták, hol vannak, azoknak sem volt semmi ötletük, hogyan segítsenek. A légiirányítás rég elvesztette a fonalat, egészen máshol keresték a repülőt, mint ahol valójában volt. A gép ugyanis egy rosszul működő műszer miatt fokozatosan dél felé sodródott, és ami eleinte észrevétlen eltérés volt az útiránytól, idővel sok száz kilométeres távolságra nőtt. A légiirányítóknak eszükbe sem jutott, hogy a kijelölt útvonaltól ennyire messzire keressék az elveszett gépet. Végül a csodával határos módon szinte az utolsó pillanatban szárazföld fölé értek, ahol egy apró repülőtéren sikerült letenniük a földre a hatalmas gépmadarat. Hallatlan szerencséjük volt, a történet egészen máshogy is végződhetett volna.

Azért meséltem ezt el, mert a hit ügyében hasonló megtörténhet velünk is. A Zsidókhoz írt levél szerzője sürgető szavakkal figyelmeztet az elsodródás veszélyére: „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk (μήποτε παραρυῶμεν).” (Zsid 2,1) A παραρρέω (pararreó) ige azt jelenti, amikor valami valami mellett elsiklik, vagy még inkább, amikor valami egyszerűen elsodródik onnan, ahol van. A hittől is el lehet sodródni. A sodródásban az a lényeg, hogy eleinte nem jelent gyökeres fordulatot, nincs benne hirtelen mozdulat, nem arról van szó, hogy valaki egyszer csak az ellenkező irányba szaladna. Nincs benne nyilvánvaló hátraarc. Apró irányváltás történik. A sodródás eleinte teljesen észrevehetetlen, csak idővel látszik meg, hogy aki sodródik, már nem ugyanabba az irányba tart. A levél szerzője arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy a hitben is fokozatosan el lehet sodródni a helyes iránytól.

És hányszor igazolta ezt az élet!

Hányszor néztem én is végig, hogy elindul valaki a hit útján, egy ideig szépen halad, úgy tűnik, egy irányba megyünk, majd mégis kiderül, hogy már rég másfelé tart. Az a meglepő a dologban, hogy a sodródást milyen sokáig figyelmen kívül lehet hagyni. Egyszerűen nem vesszük észre! Pedig az irányváltás régen megtörtént. Lehet ez egy apró bizalmatlanság Isten igéjével szemben. Valami nem tetszik nekünk, ellenkezik a neveltetésünkkel, kulturális meggyőződéseinkkel, tapasztalatainkkal, politikai szimpátiáinkkal, másra trénelt belső érzelemvilágunkkal, ezért nem engedjük a szívünkbe. Fenntartásokat fogalmazunk meg Isten szavával szemben. Megtanuljuk kivédeni. Apró, kemény felületeket fejlesztünk magunkon, amelyről lecsúszik, lepattan a kijelentés. És máris egy-egy fokot állítottunk az irányon. Lehet ez apró engedetlenség is. A megszentelődés útján kötött kompromisszumok. Majd újabbak. A lelkiismeret hangjának elcsendesítése, Isten Lelkének megszomorítása.

Egyik kedves, bölcs teológiatanárom mondta, hogy sokszor abból születik a liberális teológus, hogy le akar feküdni a barátjával vagy a barátnőjével. Mennyire igaz!

A sodródás olykor teljesen jelentéktelennek látszik, de éppen ez a jelentéktelensége teszi veszélyessé. Hosszú utat lehet megtenni anélkül, hogy feltűnne az irányváltás, és amikor feltűnő, akkor már olyan messzire sodródtunk, hogy maga a távolság sodor bennünk tovább, ugyanabba az irányba. Nem olvassuk a Bibliát, ezért nincs kedvünk gyülekezetbe menni, ezért még kevésbé olvassuk a Bibliát, még kevésbé megyünk gyülekezetbe, és az imaéletünk is elsorvad, ami szintén kihat a bibliaolvasásra és a gyülekezettől való távolodásra. Nem egyik napról a másikra történik ez meg, hanem hetek, hónapok, akár évek alatt. De lesz egy pont, amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy elsodródtunk.

A sodródás pedig előbb-utóbb hitben való hajótöréshez vezet, ahogy Timóteusnak írja Pál: „Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” (1Tim 1,19) Nem ijeszt meg bennünket ez a lehetőség?

Egyébként éppen arra buzdít a Zsidókhoz írt levél szerzője is, amire Pál: „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk”. A sodródás ellen tennünk kell valamit. Az irány megtartása aktív figyelmet igényel. Meg kell tartanunk a hitet, oda kell figyelnünk a hallottakra, ügyelnünk kell a jó lelkiismeretre. A jó lelkiismeret kulcskérdés. A sodródás lényege ugyanis legtöbbször a rossz lelkiismerettel való alku. Tudjuk, hogy vétkezünk, de elfogadjuk a helyzetet. Nem kell valami nagy dologra gondolnunk, elég az, hogy tudatosan a bűn mellett döntünk. Lehet az a bűn egyszerű neheztelés, a megbocsátás hiánya, engesztelhetetlenség, a keserűség gyökere vagy valami hasonló megtűrt, tiszteletre méltó bűn is. Egy zárvány a szívben. Mint a gőg vagy a hiúság.

Lényeges ugyanakkor az is az intelemben, hogy „a hallottakra” figyeljünk. Bunyan A szent város című könyvében arról ír, hogy a lelkiismeret a bűn uralma alatt összevissza kiabál, nem tudunk teljesen megbízni benne. Ezzel együtt, ahogy annak idején Luther mondta: „Sem nem bátorságos, sem nem tanácsos dolog a lelkiismeret ellen cselekedni”. A jó lelkiismeret feladása óriási kockázat, mert hitben való hajótöréshez vezet. Tehát oda kell figyelnünk rá és ébren kell tartanunk. A tiszta lelkiismeret kulcskérdés a hit útján való megmaradásban. Figyelnünk kell a hallottakra, az apostoli tanításra, hogy Isten igéje folyamatosan igazítsa, korrigálja, és természetesen ébresztgesse a lelkiismeretünket! A lelkiismeretünk hibázhat, de aminek biztosan nem szabad ellenállnunk, az az Isten szava. Mert a Szentlélek nyomatékosan figyelmeztet: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján…”

Az ébren tartott és jól tanított lelkiismeret véd meg a hajótöréstől, az a lelkiismeret, amely az Isten igéjének a foglya. Az apostoli tanítás a külső vonatkoztatási pont, amely megmutatja, hogy pontosan hol vagyunk a térképen. Ha elvetjük, ki vagyunk szolgáltatva hibás belső műszereinknek. Az Isten igéjére hallgató jó lelkiismeret a pontos műszer, amely az irányt mutatja. Ez a biztosítéka annak, hogy ne sodródjunk el a hittől – és végül az üdvösségtől.