„Ne állíts szent oszlopot se, mert azt gyűlöli Istened, az ÚR!” (5Móz 16,22)

Hogyhogy gyűlöli? Nem azt olvassuk újra és újra a Szentírásban, hogy Isten a szeretet? Hogy örökkévaló szeretettel szeretett és örökké tart szeretete? Hogy azért választott magának, mert szeretett? Hogy a szeretete soha el nem fogy? Hogyan gyűlölhetne az, aki szeret, sőt, maga a szeretet?

A dilemma feloldását kereshetnénk abban, hogy itt valójában nem gyűlöletről van szó, hanem valami enyhébb ellenérzésről, de a szané (שָׂנֵא) ige pontosan azt jelenti, hogy gyűlöl. Isten gyűlöli a „szent oszlopot”.

A maccévá (מַצֵּבָה) itt kultikus célra felállított kőoszlopra utal, amely a kánaáni vallások jellegzetes szent tárgya volt. Az ÚR imádata nem keveredhet a környező népek kultikus szokásaival. Mert az ilyet gyűlöli.

A valódi szeretet ugyanis – és ez a dilemma feloldása – gyűlöli a rosszat. Aki nem gyűlöli a hazugságot, nem szereti az igazságot. Aki nem gyűlöli a megvesztegetést, nem szereti a tisztességet. Aki nem gyűlöli a képmutatást, nem szereti az egyenességet. A Messiásról is ezt olvassuk: „Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával.” (Zsolt 145,8) A szeretet és a gyűlölet itt nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak.

Isten azért gyűlöli a maccévát, a szent oszlopot, mert szereti az igaz istentiszteletet. És azért szereti az igaz istentiszteletet, mert ő igaz és jó. Gyűlölete része jóságának, mert azt gyűlöli, ami ellentétes szeretetével.

„Urunk, hadd szeressük mi is azt, amit Te szeretsz, és gyűlöljük azt, amit Te gyűlölsz!”