„A szamár látott engem, azért tért ki előlem háromszor is. Ha nem tért volna ki előlem, téged meg is öltelek volna, azt pedig életben hagytam volna.” (4Móz 22,33)

A történet számos kérdést vet fel. Miért akarja az angyal megölni Bálámot? Miért haragszik az Úr Bálámra, ha egyszer ő küldte, hogy menjen el Bálák embereivel? Bálám láthatóan keresi az Úr akaratát és nem is tesz mást, mint amit az Úr mond neki. Mi akkor az Úr baja Bálámmal? És hogyhogy egy szamarat használ szócsőként? Ha emberi nyelven beszélni nem is tudnak a szamarak, vannak olyan gondolataik, amilyeneket ez a szamár megfogalmaz? Vagy ezek állati gondolatok emberi nyelvre átültetve? Fabuláról van szó, vagy igaz történetről? És így tovább.

Rembrandt megfestette a meghökkentő jelenetet. A képen Bálám a földre ereszkedő szamarára készül épp rácsapni hosszú botjával, miközben egy hatalmas angyal kivont karddal állja el az utat. Ahogy nézzük a képet, a helyzet vaskos iróniája szinte tapinthatóvá válik. Itt van előttünk egy látó, aki olyan ostoba, mint egy szamár, és egy szamár, aki bármilyen hihetetlen: tisztán lát. A szamár észleli az angyalt, ezért húzódik félre. A látó viszont nem lát semmit, de dühös, mert útitársai őt tartják szamárnak, amiért nem képes uralni a szamarát. Ráadásul miközben Bálám a szamarát fenyegeti, hogy megöli, a szamár éppen attól az angyaltól védi a látót, aki az életére tört.

Amikor az Úr megnyitja Bálám szemét, hogy olyan tisztán lásson, mint a szamár, Bálám a földre borul és megérti, mekkora veszedelemben volt. A kivont kardú angyal ezt mondja neki: „Menj el ezekkel a férfiakkal, de csak azt mondd, amit én mondok neked.” (35) Innen tudjuk meg, mi volt az oka az Úr haragjának. Bálám készen állt arra, hogy Báláknak engedve megátkozza Izraelt. Mindaz, amit a móábi követeknek mondott, csupán a tárgyalási taktika része volt. Amikor az Úrra hivatkozott, és hogy nem mondhat mást, mint amit az Úr mond általa, az árat srófolta magasabbra. Bálámot egyértelműen a pénz érdekelte. Mohóságát kegyes szólamokkal leplezte. Nem is leplezte: egyszerűen csak használta a szólamokat, ahogy az érdeke kívánta.

Amikor Bálám történetét olvassuk, egészen eddig a pontig mi is azt gondolnánk, hogy minden rendben van. A történet minket, olvasókat is bekötött szemmel vezet. Az elbeszélő tulajdonképpen lóvá tesz bennünket – vagy inkább szamárrá. Vakon követjük a látót, és zavartan pislogunk, hogy mi miért történik. Arra kell ezen a ponton rádöbbennünk, hogy a látó is vak. Isten látja az indítékait, ő azonban egyáltalán nem látja a veszélyt. Az angyalt a szamár pillantja meg, nem a látó. Mi is csak akkor értjük meg, mi a probléma, amikor Bálám szemei megnyílnak és látja már a hozzá beszélő angyalt.

A látó azt hiszi, a megaláztatása abban áll, hogy nem képes uralni a szamarát. Valójában ő maga a szamár, és a szamár – szégyenszemre – a látó. Tulajdonképpen az Úr teszi szamárrá a csalárd szívű Bálámot, hogy ebben a küldetésben uralhassa a beszédét. Bálám csak úgy mehet fel Bálákkal a moábi hegyekbe, hogy ott átok helyett áldást mondjon. Kizárólag azt, amit az Úr a szájába ad. Az Úr ennek érdekében a szamarat tette látóvá, mert a látónak kellett ezúttal szamárrá válnia.

„Urunk, milyen különösek, milyen félelmesek, és milyen humorosak a te útjaid! És mi mind milyen szamarak vagyunk, amikor nem félünk Téged!”