Két hete lehetőségem volt, hogy részt vegyek egy európai apologetikai beszélgetésen, ahol különböző országok vezető evangéliumi apologétái dugták össze a fejüket Oxfordban. A találkozó célja az volt, hogy megértsük a jelenleg zajló kulturális változásokat, és gondolkodjunk és vitázzunk arról, hogy mi lenne a megfelelő keresztény válasz a kialakuló kulturális klímában. Ennek tanulságait összegzem.

Mindez nem légüres térben történik. Magyarország egy durva kampányidőszakban van, az evangéliumi keresztények pedig nem tudják kihúzni magukat a közéleti csatározásokból. Véglényezés és poloskázás, elszabadult internetes kommentelések között szeretnénk megérteni a helyünket a társadalomban és elvégezni az evangélium munkáját. Mint lelkipásztor magam is tapasztalom, hogy mennyire nehézzé vált a szolgálat (bár én egy szerencsés helyzetben vagyok, mert a közösségünk szinte minden tagja a helyén kezeli, és sokadik helyre helyezi a politikai preferenciáját), és látom, milyen feszültségeket generál az egyházban a közélet.

Éppen ezért elengedhetetlen, hogy beszéljünk erről a dologról. Én is azért ragadtam most tollat, mert terjedőben van egy olyan keresztény válasz ezekben a nehéz időkben, amely az én értelmezésemben meghaladott, nem felel meg a célnak, hogy bátran és kompromisszummentesen álljunk ki a hitünk igazságaiért.

Ennek a nézetnek több képviselője van, talán az egyik legismertebb Heizer Tamás. A vele való vitám tisztán gondolati, mind személyét, hitét és tudását elismerem. A célom nem az, hogy meggyőzzem, sőt azokkal sem szeretnék vitába szállni, akik az ő meglátásait, lelkületét és teológiáját mérvadónak tartják. Inkább azokhoz szeretnék szólni, akik valahogy nem tudnak azonosulni azzal, amit mond, de elbizonytalanodtak és még mindig válaszokat keresnek.

A nézet, amivel vitatkozom, az egyenlő távolság elve. Egy evangéliumi keresztény válasz, amely a mai, szélsőségesen polarizált politikai/társadalmi klímában terjed. Ennek röviden a lényege az, hogy akkor tudjuk a legjobban képviselni Jézus Krisztus hitét és a keresztény igazságokat a világban, mind az életünkben mind pedig missziós szempontból, ha megpróbálunk kialakítani egyfajta távolságot a pólusok között. A mi tanításaink sem baloldaliak (liberálisok, progresszívek), sem jobboldaliak (népnemzetiek, konzervatívok), ezért szükséges, hogy a keresztények kritikusan, és kellő távolságot tartva álljanak a politikai törzsekhez. Egy következetes keresztény ügyel arra, hogy őt és a nézeteit ne keverjék össze a kormánypártiakkal. És hasonlóan az ellenzékiekkel sem.

Ez a nézet azért is zavarba ejtő, mert fontos igazságokat fogalmaz meg. Tényleg nem szorul a kereszténység politikai táborok magigazságaira. A hit erős és robusztus igazságokon áll, és a bibliai világnézetből fakadó életmód, társadalmi küldetés pedig nem politikai termék. Ráadásul ott van az evangélium, a legdrágább kincsünk, amelyet semmilyen politikai tábor nem képvisel. A mi feladatunk pedig az, hogy az embereket hitre vezessük, ne a politikai meggyőződésükben erősítsük. Ezzel mindannyian egyetértünk.

Mindazáltal ez a lelkület mind teológiai, mint pragmatikus okokból revízióra szorul. Mivel apologéta és nem teológus vagyok, a kérdést a változó kulturális klíma és a misszió praktikus oldaláról közelítem meg. Vagyis arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, hogy ha a keresztények az egyenlő távolság elvét teszik kizárólagos missziói küldetéstudatukká, akkor az miért nem működik hosszútávon.

Az európai kulturális klíma változása

Az apologetikai tanácskozáson Oxfordban nem volt mindenben egyetértés. Ez mutatja, hogy nincs egy meghatározó irányvonal, amit követni lehetne, hiszen minden keresztény misszió alapja a kontextus. Az egyes országok nem egyformák, és az országok egyes területei sem azonosak. De volt négy meghatározó kulturális jelenség, amiben egyetértettünk, ezek pedig trendfordulót mutatnak. Ez azt jelenti, hogy az evangéliumi kereszténységnek szembe kell néznie azzal, hogy ami működött két évtizede, az már nem biztos, hogy iránymutató a jelenlegi kulturális közegben.

1) Negatív világ

Az első trendfordulóra Aaron Renn pár évvel ezelőtt jegyzett cikke mutatott rá. A (nyugati) világunk kulturális szempontból negatív szakaszba érkezett. Ezt úgy foglalhatjuk össze, hogy az evangéliumi mozgalom elmúlt száz évében jutott már nekünk pozitív világ, amiben a nem hívők között jelentős volt azok száma, akik ugyan nem követik, de méltányolják a kereszténység igazságait. Ezt egy trendforduló megváltoztatta valamikor a 90-es évek elején, amikor elérkezett a semleges világ. Ekkor már a keresztények egy olyan világban éltek, ahol a nem hívők tömegei nem tartották sem jónak, sem rossznak a keresztények nézeteit. Ettől kezdve semlegesen álltak hozzánk. A kereszténység egy volt sok világnézet közül, amit nem nagyon ismertek az új generációk.

Ekkor jelent meg Timothy Keller nagy hatású szolgálata, amely kitűzte a célt: meg kell ismertetni a kereszténységet, és ehhez kulturális kapcsolódásra van szükség (cultural engagement). Meg kell értenünk, milyen világnézeti alapokon áll egy nem keresztény, kontextualizálni kell, és oda kell menni, ahol ő van. A kávézókba, az ő területeikre, a város bulinegyedeibe. A gyülekezeteinket pedig relevánssá kell tenni a szemükben. Az evangéliumot és az igazságot érvekkel el kell magyarázni, és mivel a keresztények hiteles, kulturálisan érthető életet élnek, ez vonzóvá teszi a kereszténységet a fiatalok szemében.

Nem kell bemutatni Tim Keller munkáját, amely óriási hatással volt New Yorkra és a világra. Aaron Renn onnan számítja a negatív világ trendfordulóját, amikor Timothy Kellert nem engedték be egy egyetemre beszélni, mert a diákok szemében ő már egy szélsőjobboldali fundamentalista személlyé vált. Eljött az a kulturális klíma, ahol tömegesen jelentek meg azok az emberek, akik szerint a kereszténység már nem semleges eszme, hanem szélsőséges és veszélyes világnézet, amit el kell törölni. Ekkortól lett az új generáció szemében erkölcstelen, trumpista, fasiszta az az ember, aki Jézus Krisztusban hisz. Ennek a trendfordulónak a jeleit ma már Magyarországon is tetten lehet érni, ahol a fiatalok szemében a releváns keresztény üzenetet nem egy Tim Keller nyomdokaiban járó gyülekezet, hanem Hodász András jeleníti meg.

2) Konzervatív forradalom

A második trendforduló Európában a konzervatív kulturális forradalom. Oxfordban az angol, a skandináv és más országok apologéta képviselői is arról számoltak be, hogy országaikban tömegek fordulnak a konzervatív, patrióta mozgalmak felé. Ennek egyik jele, hogy nem túlságosan lázadozó Angliában három héttel ezelőtt egymillió ember vonult utcára Londonban, hogy kifejezzék, hogy elegük van az egyre fokozódó illegális bevándorlásból.

A nyugati országokban végbemenő változást a hivatalos narratíva szerint a szélsőjobboldali propaganda, a náci eszmék terjedése és a fajgyűlölet katalizálja, de a helyiek egészen mást mondanak. Az angol vagy svéd keresztények szerint az embereknek az eldurvuló iszlamizációból és a túl messzire ment woke eszmékből van elege. Ezekben a változásokban az evangéliumi keresztények nagy része is részt vesz, és arról számolnak be, hogy a patrióta mozgalmak felé forduló tömegek nagy részét jóérzésű átlagemberek, nem pedig szélsőjobboldali ultrák teszik ki. A konzervatív trendforduló egyik érdekes hozadéka pedig az, hogy ez a növekvő társadalmi csoport elkezdte keresni és újra középpontba helyezni az időközben háttérbe szoruló keresztény civilizációs gyökereit. Ikonikus képpé vált az a fotó, ahol egy angol tüntető felmászott egy szoborra, és az egyik kezében egy angol lobogót, a másikban egy hatalmas fakeresztet tart – ezzel ujjongásra késztetve százezreket.

Ha azt gondoljuk, hogy ebben Magyarország teljesen más utat képvisel, akkor nem látjuk a lényeget. Magyarország nem lemaradva, hanem elöl haladva ment át konzervatív forradalmon. Míg ezek a mozgalmak bontogatják szárnyaikat nyugaton, addig itthon most is milliós tömegek vallják magukat konzervatívnak. Ezért ezzel foglalkoznunk kell.

3) A politikai identitás felerősödése

Egy nagyon fontos kulturális jelenség ma Európában a politikai identitás erős jelenléte. Én még emlékszem, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor az Agóra gyülekezetet plántáltuk, az úgynevezett semleges kulturális klímában könnyen lehetett a kereszténység igazságairól és alapértékeiről úgy beszélgetni, hogy abba nem zavart bele az átpolitizált közélet.

Ma azonban az a kulturális trend, hogy Amerikától Romániáig az emberek egyik legerősebb identitásképző eleme a politika. Egyre több olyan ember van, aki a hovatartozását, szemléletét, világértelmezését politikai táborok elvein és értékrendjén keresztül vezeti le. A keresztények között is. Ennek az a következménye, hogy nincs olyan, hogy nem politikai tér. Bármit teszünk, bármit mondunk, az azonnal kap egy politikai gellert és itt nem számít, hogy nekünk más volt a szándékunk, mivel ez a szemüveg rajta van az embereken. Ha bizonyságot teszünk a hitünkről és az igazságainkról, azt az emberek többsége azonnal beárazza a politikai hovatartozása fényében. Ilyen a negatív világ kulturális természete: ma minden politikai színezetet kap. Így a misszió is.

4) Csendes ébredés

A negyedik Európán áthaladó hullám az, amit „silent revival” néven illetnek. Az egyik legkülönlegesebb trendforduló ma az, hogy a fiatalok, különösen a fiatal fiúk tömegei kezdtek el templomba járni. Skandináv, angol és amerikai kollégák számolnak be arról, hogy a fiatalok megjelentek a templomaikban. Erről már nagy merítésű profi közvéleménykutatás is készült, ami kimutatta, hogy a Z generáció 30%-a lett templomba járó az elmúlt pár évben az Egyesült Királyságban. Ennek a trendfordulónak leginkább a kiváltó oka érdekes. Az a tapasztalat, hogy a legfiatalabb generációk mély lelkiséget és kemény igazságokat keresnek. Ha valaki beszél ilyen fiatalokkal, akkor ugyanazt a választ kapja: nem a nézeteikre érzékeny kereszténységet keresik, hanem a kiüresedett nézeteiket konfrontáló, és azokra bátor kihívást adó vallást. Ennek következtében a fiatalok egy része a keményvonalas ortodox egyházakban tűnt fel, a másik része pedig a hitükben konzervatív, hitvalló evangéliumi gyülekezeteket választotta. Az érzékenyítő, liberális hangvételű, vagy „woke”-osodott gyülekezeteket elkerülik, mert a fiatalok a kiüresedett posztmodern kultúra által hátrahagyott spirituális szomjukat és az igazságéhségüket szeretnék enyhíteni.

Misszió a trendfordulók árnyékában

Az a tapasztalatom, hogy Magyarország sem marad ki ezekből a változásokból. Ahogy írtam, itthon is milliók vallják magukat konzervatívnak, a politikai túlfűtöttség és az ebből fakadó durva közélet szinte már közhely, és nálunk jelen van az, amit úgy hívunk, politikai kereszténység. Nem is tagadhatjuk, sokan vagyunk olyanok, akiket zavarba ejtett az, hogy egyre hangsúlyosabban megjelentek azok a politikai nyilatkozatok, politikai termékek, amelyek felvállalták a kereszténység egyes magigazságait. Ilyen például a családról, nőkről és férfiakról, az iszlámról és a genderkérdésről, illetve a gyerekek woke-tól való védelméről szóló témák. Zavarba ejtett minket az is, hogy a jobboldali politikai mozgalmak igénybe vették a kereszténység szimbólumait, nyelvhasználatát és ünnepeit.

Ebben a bizonytalanságban jelent meg, és erősödik az a keresztény lelkiség, aminek Heizer Tamás az egyik ismert képviselője, amely azt vallja, hogy ki kell alakítanunk egyfajta távolságot a politikai táborokkal szemben, különösen a jobboldallal, sőt, ez a távolság a legfontosabb, ha az evangélium ügyét szeretnénk szolgálni és igaz keresztény életet szeretnénk élni.

Az egyenlő távolság és semlegesség elvének kritikája

Ez a nézet mégis legalább három okból kényelmetlen ma sok kereszténynek. Egyrészt, a nézet egyes képviselői, mikor ezt aprópénzre váltják, akkor valahogy ebben mindig a kormánykritikusság jelenik meg erősen. Nagyobb hangsúllyal jelenik meg annak kritikája, hogy a jobboldal használja a keresztény jelképeinket, lejáratja a kereszténység igazságait, mint az, hogy mekkora károkat okoznak a liberális és marxista eszmék ma a nyugati világban. Vagyis a távolság hangsúlyozása a jobboldali politika és világnézet felé mintha erősebben jelenne meg.

Másrészt, az egyenlő távolság elve mögött ott húzódik az érv, hogy erre azért van szükség, mert különben nem tudjuk elérni az embereket, akik a jobboldal által lejáratott keresztény üzenetek miatt elfordulnak a mi igazságainktól is. Ez a missziós érv azonban ott sántít, hogy a misszió célterületeit úgy határozzák meg, mintha az országban egyedül az ellenzéki, kormánykritikus embereket kellene elérni.

Végül kényelmetlen az, hogy a megfelelő távolságtartás érdekében – talán tudtukon kívül – azt sugallják nekünk, hogy le kell halkítanunk azoknak a keresztény igazságoknak a hangsúlyozását a társadalmi színtereken, amelyek a politikai jobboldal miatt elidegenítik az embereket. És az embereken megint csak az ellenzéki embereket kell érteni. Ez az elhalkulás viszont fontos, az evangélium szempontjából elengedhetetlen társadalmi és etikai kérdésekben tesz némává minket, és elidegeníti a konzervatívokat.

Ha egyet is értünk azzal, hogy az evangéliumi keresztény identitásunk nem a politikai kereszténységben, hanem a bibliai igazságokban és Jézus Krisztus megváltó munkájában gyökerezik, a társadalmi szerepvállalás és a misszió területén olyan példát és iránymutatást kapunk Heizer Tamástól, amely figyelmen kívül hagyja a változó kulturális klímát.

Vagyis Heizer Tamás közéleti írásaiból amit hiányolok, az pont maga az átfogó kulturális kontextualizáció. Ha meg kellene neveznem a legkontúrosabb kulturális kontextust, amit Heizer Tamás rajzol, akkor az a politikai kereszténység, mint fenyegető kulturális jelenség. Az a benyomásom, hogy az egyenlő távolságot hirdető kereszténység valójában ettől a fenyegetéstől óvó menedék. Ide húzódhat vissza az, aki megcsömörlött attól, ahogy a politikai pólusok marcangolják egymást. Ide húzódhat vissza az, aki szégyelli, ha jobboldalinak nézik vagy fél mindenféle stigmától. Ide húzódhat vissza az, aki elakadt, hogy a mai közegben hogy lehetne bizonyságot tenni, és itt találjuk azokat, akik egyenesen ellenszenvvel viseltetnek a politikai kereszténység felé. A gond ezzel az, hogy a menedék hirdetése vagy keresése sokakban a politikai kereszténységre adott reakció, miközben nekünk nem politikai, hanem bibliai küldetésünk van.

A keresztény misszió a kulturális változások fényében

Négy vitaindító gondolatot fogalmazok meg a következőkben, ahol felfestek egy alternatívát azzal a közéleti szerepvállalással és missziói stratégiával szemben, amelyet a semleges keresztény alapállás testesít meg.

1) Charlie Kirk példája

Nem mehetünk el szó nélkül Charlie Kirk szolgálata mellett. Ő a korunk egyértelmű keresztény mártírja, akit nem a politikai nézeteiért, nem a kérdéses amerikai témákért (amerikai dicső demokrácia, fegyverviselés, politikai berendezkedésről alkotott véleménye), hanem a keresztény világnézettel egyező témákért öltek meg. Én 2012-ben végeztem az Oxford Centre for Christian Apologetics apologetikai képzésén, és ott a vezető angol apologétáktól ugyanazt tanultam a genderről, a kulturális marxizmusról, a szexualitás témájáról, női és férfi szerepekről és biológiáról, amit Charlie Kirk vallott.

Aki ismeri az ő videóit, tudja, hogy ezek a témák váltották ki a legkomolyabb gyűlöletet vele szemben. A golyót a keresztény világnézetnek szánták, amelyet a legtöbb evangéliumi vall, aki a Bibliát tartja a legfőbb tekintélynek az igazság és az életmód minden kérdésében. Kirk a fent tárgyalt negatív világban épített fel egy sikeres szolgálatot, melyen az Isten áldása volt, és amelyért Isten a legnagyobb dicsőséggel koronázta meg: mártírhalált halhatott a hitéért.

Vannak keresztények, akik ezt nem ismerték fel, és szomorú ezt kimondani, de sokak esetében ennek egyetlen oka a politikai meggyőződésük volt. Trump vagy Orbán iránt érzett ellenszenvük akadályozta meg őket abban, hogy észrevegyék, mit jelent az, hogy százmillió ember nézi az érte szervezett megemlékezést élőben és hallgatja meg legalább nyolcszor a kristálytiszta evangéliumot különböző politikai, közéleti és egyházi szereplők szájából. Én, aki Tim Keller csodálatos misszióján nőttem fel, az ő nyomdokain kezdtem missziói munkába Budapesten, először láttam a Kellerétől különböző, de hasonlóan hiteles és egyben gyümölcsöt termő szolgálatot. Nem tehetjük meg, hogy nem próbáljuk megérteni Kirk szolgálatának alapjait és nem figyelünk arra a prófétai szóra, amit megfogalmazott.

2) El kell érnünk a konzervatívokat

A jelenlegi európai trendforduló egyik hozadéka, hogy egyre több olyan ember van az egyik oldalon, aki használja a kereszténység jelképeit és nyelvezetét, de nem tudja, hogy a kereszténység valójában miről szól, és egyre több olyan van a másik oldalon, aki szívéből megveti a keresztény jelképeket a politikai meggyőződése miatt. Ebben a klímában Charlie Kirk odafordult a konzervatívokhoz. Nem csak hozzájuk, de hozzájuk is.

Mindezt pedig nagyon egyszerűen tette. Nem határolódott el tőlük. Nem bizonygatta, hogy az, amiről ő beszél, az nem jobboldali. Nem törekedett arra, hogy keresztény bizonyságtétele arról az alapállásról induljon, hogy a politikai kereszténység rossz. Nem törekedett arra, hogy a politikai kereszténységgel szemben mutassa be a valódi kereszténységet. Hanem azokban a témákban, amikben egyezést talált a politikai kereszténységgel, azokban bátran felvállalta az egyezést, ahol pedig több volt az ő evangéliuma, mint a politikai kereszténység, ott nyilvánvalóvá tette.

A különböző konzervatív körökből (klasszikus liberálistól – ami már konzervatívnak számít – a valódi szélsőségesekig) pedig eljöttek őt meghallgatni az emberek. Amikor pedig ott voltak, akkor nyilatkozott arról is, hogy számára a legfontosabb nem az, hogy konzervatívvá tegyen embereket. Vagy szövetséget kössön velük a társadalomban végzett munkában. Hanem az, hogy megismerjék, hogy a Jézus Krisztusba vetett személyes hit a kulcsa mindennek.

Mi sem mondhatunk le a konzervatív Magyarországról. Ebben az országban sok millió ember nem ismeri a hitet, de a politikai és társadalmi meggyőződésük nem kevés témában egyezik a bibliai világnézettel. Őket is meg kell nyernünk az Evangéliumnak. Tényleg felmerült bennem a kérdés, vajon miért nem fektettünk energiát abba, hogy politikai meggyőződésükön túl megmutassuk a mai jobboldali elitnek, hogy miről is szól a kereszténység? Ha olyan gyülekezetbe járunk, ahol felvállaltan támogatták a kormányt az elmúlt 15 évben, de az evangélium hirdetésében megalkudtunk, akkor itt az ideje felébredni: egy fideszes, bármennyire is konzervatív mondjuk a család fogalmát illetően, továbbra is elveszett, és Jézus Krisztusra van szüksége.

A trendfordulók egyik tanulsága lehet az, hogy sokkal bátrabban kell keresnünk és bizonyságot tennünk azoknak, akik a jelképeinket már használják, de akik számára az Evangélium nem része a képletnek. De ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem tarthatunk távolságot ott, ahol valójában a világnézetünkben nincs távolság. Nem az a feladatunk, hogy kellőképpen elhatárolódjunk a Fidesztől és a kormány által kisajátított témáktól a hitelesség kedvéért. Ezzel egy politikai identitásában erős konzervatív ember szemében pont elveszítjük a hitelességünket. Márpedig őt is ránk bízta az Isten. Ha tehát keresztény Magyarországról beszélnek a fideszes rokonaink, barátaink, ismerőseink, akkor mutassuk meg, hogy mi a valóban keresztény Magyarország!

3) El kell érnünk azokat az embereket, akik a kereszténységtől súlyosan elidegenedtek, vagy annak világnézetével szemben kritikusak, ellenségesek

Egy politika által polarizált társadalomban annyiféle néven illetjük egymást. Már a jobb- és baloldali szavak sem írják le jól, ami van. De ha vannak egy társadalomban, akik kisajátítják a keresztény jelképeket, és magasba emelik azokat, akkor vannak olyanok is, akik ellentétes érzéssel viseltetnek. Most róluk van szó.

15 évvel ezelőtt nem voltak ilyen élesek ezek a határvonalak. Nem volt ekkora keresztlóbálás az egyik oldalon, és nem volt ekkora kereszténykritika a másikon. Ekkor alapítottuk az Agóra gyülekezetet, és a célunk a vallástalan városi fiatalok elérése volt. Ehhez pedig kapcsolódásként az apologetikai érveket és a hiteles, kulturálisan releváns gyülekezeti életet használtuk. Azt tapasztaltuk, hogy érdeklik őket a viták, meghallgatják az érveinket és elmondják a sajátjukét. Megvolt a kapcsolódás és megvolt a lehetőség a továbblépésre.

Valamikor 2019-ben léptem vissza mint apologéta attól, hogy nyilvánosan megszólaljak, vagy hogy erőteljesen artikuláljam a keresztény érveket. Akkor már egy ideje azt tapasztaltam, hogy egyre nagyobb falakba ütközöm. Nem érdeklődést váltok ki, hanem ellenszenvet és politikai címkét. Ettől kezdve éreztem úgy, hogy az Agóra kulturálisan érdekes és releváns pásztorából fundamentalista keresztény pásztorrá váltam az emberek – köztük keresztények – szemében. Pedig én semmit nem változtattam az üzenetemen. Az érveim ugyanabból az oxfordi apologetikai értéktárból táplálkoztak, mint azelőtt. Ekkor kezdődhetett az a trendforduló, amiről már beszéltem. Kialakulóban volt a negatív világ.

Megfigyeltem, hogy a kelleri értelemben vett kulturális relevancia és kapcsolódás az egyre rendszerkritikusabb fiatalok körében szinte lehetetlenné válik. Ha nem mondok le a kereszténység magigazságainak hirdetéséről az embert, a nőt és férfit, a családot, a teremtettségünket illetően, már nem csak idiótává, hanem valódi ellenséggé, erkölcsi vakká válok az ő szemükben. A baj csak az, hogy ezekről nem lehet lemondani, még az egyre érzékenyebbé váló társadalmi csoportok érdekében sem.

Hogyan érjük el ezeket az embereket, akiknek a világnézete fényévekre került a kereszténységtől, és akik ráadásul politikai identitásukban a kereszténység jelképeit felelőtlenül használó politikai aktorok esküdt ellenségei? Hogyan érjük el azokat, akik rendszerkritikusak, és a rendszerkritikájukba már mi, keresztények is belefoglaltattunk?

Charlie Kirk szolgálatát hoznám ide újra példaként. Ez nem jelenti azt, hogy egyedül ez az üdvözítő út. De figyelemreméltó, ahogy ő csinálta. Ha megkérdezzük, hogy hogyan érte el ő azokat, akik a politikai kereszténységgel – és így a teljes kereszténységgel – szemben a kritikusság különböző fokain vannak? A válasz egyszerű: ugyanazzal az üzenettel, amivel a konzervatívabb hallgatókat. Kirk egyenes volt és bátor, és nem használta az egyenlő távolság módszerét. Sőt, kifejezte, hogy az igazság és az élet mindennapi kérdéseiben egy liberális fiatal fényévekkel távolabb volt tőle, mint egy konzervatív.

Charlie Kirk nem volt megszégyenítő az emberrel, és meglepő türelemmel tudott az övétől nagyon különböző gondolkodású emberekkel beszélgetni és vitázni. De Kirk üzenete és témái teljesen nélkülözték azt az érzékenységet, amelyben sokan ma bízunk, mint hathatós missziós stratégiában.  Nem volt egy „érzékenyebb”, liberális világnézeti szempontból kicsontozott, politikailag távolságtartó, egyedi üzenete azok felé, akik liberálisok, marxisták, vagy csak a trumpizmust és a kereszténységet kritikusan szemlélő városiak voltak. Ugyanazt mondta, ugyanazzal az éllel és ugyanazokat az érveket használva. És ezért ugyan a legkeményebb, legszélsőségesebb ellenfeleitől és vitapartnereitől (a kulturális marxisták) gyűlöletet kapott, de közben konzervatív és liberális fiatalok körében egyaránt kivívta a tiszteletet.

Az a tapasztalat, hogy a mostani kulturális klímában egyre többre értékelik a fiatalok (főleg a Gen Z) az őszinte színvallást. Persze ott vannak azok, akik kifejezetten elutasítók. De nem nekik kell megfelelni. Mellettük ott állnak és figyelnek fiatalok százezrei Magyarországon, akiknek a világnézete a liberális trendek valamelyikébe sorolható és a szívük mélyén még nem döntöttek. Őket nem az érdekli, hogy bizonygassuk, hogy nem vagyunk olyanok, mint a politikai kereszténység. Meghozták már az ítéletüket. Ha már szóba állnak velünk, akkor őket az érdekli, hogy pontosan miben hiszünk, és hogy látjuk a világot a számukra legfontosabb és legnehezebb társadalmi kérdésekben. Akkor bátran mondjuk el nekik.

4) Fel kell vállalni bizonyos szégyenérzeteket

Azonban ehhez a misszióhoz valóban nagy bátorság kell. Charlie Kirk mindezért cserébe hajlandó volt kifizetni az árat, amelyet ez a kor kíván. Ez pedig a szégyen. Hagyta és nem érdekelte, hogy sokan félreértik. Sőt, hogy jóformán mindenki félreérti. Félreértették a motivációját, az üzeneteit, a lelkületét. Gyűlölködőnek, vagy jobb esetben csak egy egyszerű jobboldali politikai figurának tartották. Megtörtént vele az, ami a mai kultúránk természetéből fakad. Politikai szemüvegen keresztül értelmezték a munkáját.

Charlie Kirk arra tanít minket, hogy ezt az árat ki kell fizetni. Ha állandóan azzal törődünk, hogy minket az emberek félreértenek, és netalán valamelyik táborba sorolnak, akkor el fogunk hallgatni egy átpolitizált világban. Kirk azt vallotta, hogy ha már politikai lett a tér, akkor ott kell megszólalni, és nem szabad elhallgatni azokat az igazságokat sem, amelyek politikai értelmezést kaptak. Sőt, mivel az embereket valójában ezek érdeklik, nincs értelme egy apolitikus, semleges teret létrehozni.

Nincs ez másként itthon sem. Politikailag motivált jobboldali rokonaink nehezményezni fogják, hogy szerintünk több a kereszténység, mint amit az általuk favorizált politikai kereszténység bemutat. A liberálisabb és rendszerkritikus emberekkel pedig még nehezebb a helyzet.

Nagy ellenállásra és megszégyenítésre kell számítanunk azok részéről, akiknek a kereszténység politikai és ideológiai okokból ellenszenves. A nyugati példák azt mutatják, hogy a kereszténység, akárhogy igyekszik, nem tudja elkerülni, hogy az emberek nagy része a politikai kereszténység részének tekintse. A legkevesebb, hogy a társadalmi és missziói szerepvállalásunkat jobboldali politikai agitációnak látják. Félreértenek minket akár egészen addig, hogy megkapjuk a szemükben a legszégyenteljesebb jelzőket: rasszista, homofób, náci, fasiszta. Doug Wilson lelkipásztor és podcaster egyszerűen azt tanácsolta a keresztényeknek, hogy fogadják el, hogy fasisztáknak látják őket. És közben ne legyenek fasiszták.

Összegzés

Charlie Kirk egy trendfordulót jelez. Apologetikai értelemben kimondható, hogy sokunkat megelőzve értette meg, mi a mai kulturális kontextus a nyugati világunkban. Eközben nem felejtette el azt sem, hogy mekkora ereje van annak a munkának, amit korábbi apologéták fektettek le. Érvei és kommunikációja nagyrészt Lewis, Schaeffer és Keller apologetikai munkáin alapultak.

Mindenképpen megfontolandó, hogy nekünk is szükségünk van paradigmaváltásra a semleges, távolságot tartó keresztény szerepvállalást illetően. Itt az idő, hogy felismerjük és elismerjük, hogy kulturálisan politikai térbe kerültünk, ezért még a „semlegességünk” is politikai színezetet kap. Hogy elismerjük a negatív világ természetét, ahol mindenképpen kivívjuk az emberek egy részének ellenszenvét. Itt az idő, hogy belássuk és elfogadjuk, hogy a keresztény etikai alapállásunk és igazságaink alapból gyűlöletbeszédnek számíthatnak, és nem tudunk már eléggé érzékenyek lenni. És eljött az idő, hogy szem előtt tartsuk a küldetésünket, hogy nem favorizálhatjuk az egyik társadalmi csoportot (liberális vallástalanok) a másikkal (konzervatív vallástalanok) szemben.

Végül megfontolandó, hogy készüljünk fel a legújabb generációk kiábrándulására, akik kemény igazságokat keresnek. És akiknek a szemében nem az tesz minket hitelessé, hogy mindentől távolságot tartunk, ami kompromittál minket. Hanem a bátorság.