Annyira sok keresztény egyházi vezetőről derült ki az elmúlt években, hogy kettős életet éltek, hogy néha már az a benyomásunk, hogy alig vannak normális, viszonylag stabil, krisztusi jellemű vezetők, és inkább annak kell örülnünk, hogy azok, akik valahogy lelepleződtek, magával a lelepleződéssel és az arra adott szeretetteljes reakciónkkal a kegyelmet tudják szemléltetni számunkra. Ez azonban egyáltalán nincs így. Meggyőződésem, hogy a keresztény vezetők nagy többsége jellemes ember. Nem hibátlanok, nem bűntelenek, nem tökéletes a házasságuk, de alapvetően megfelelnek azoknak a kritériumoknak, amelyeket a Szentírás a vezetők elé állít. Néhány hitvány vezető hűtlensége miatt ne váljunk gyanakvóvá általában a pásztorok és lelki vezetők iránt. A bűn szétterítése épp annak a vétkét teszi súlytalanná, aki lebukott.

A nyilvánosságra kerülő ügyek célja az, hogy akik megcsúfolják az életükkel az evangéliumot, azok ne álljanak az Isten népe élén. Ez ebből a szempontból egy rendkívül egyszerű kérdés. Kicsiny kovász megkeleszti az egész tésztát. Ha a lebukásokból azt a tanulságot szűrjük le, hogy mindenki ugyanolyan gyarló, csak az egyik ismeri a kegyelmet, a másik nem, a lehető legrosszabb irányba mozdultunk el. Nem a helyén mondjuk az igét, hanem kifordítjuk, elferdítjük a magunk vesztére. A megfelelő tanulság az ilyen esetekben az lenne, hogy – ahogy Pál apostol mondja – félelem támadjon bennünk. Ő pedig azért tudott egy s mást a kegyelemről, amely valóban az egyetlen esélyünk.

A vezetőkkel szemben állított bibliai kritériumokat nem szállíthatjuk lejjebb. Amikor az Újszövetségben az elöljárók megválasztásáról olvasunk, a kiválasztási feltételek között egyetlen karizmát látunk: tudjon tanítani. Az összes többi a jellemre vonatkozik. Például legyen vendégszerető, ne legyen részeges, indulatos, kötekedő, haszonleső, viszont legyen önmegtartóztató, józan, és természetesen – ez alap – ne legyen más nő az életében. Istennek vagyunk engedetlenek, ha elengedjük a vezetőkkel szembeni apostoli mércét.

A szekrényekből kizuhanó csontvázakban az a kegyelem, hogy lehetőséget adnak a vétkezőnek és az egyháznak a megtisztulásra. Ha szépen leporoljuk a csontokat, majd tisztábban visszatesszük őket a szekrénybe, semmit nem csináltunk. Ahhoz, hogy egy kettős életet élő vezető újra bizalmat kaphasson, az őszinte, töredelmes, kíméletlen bűnbánat a minimum. Nem lehet az ilyen vezetővel kapcsolatban az az érzésünk, hogy csak olyat vall be, ami már nyilvános, és azt sem igazán. Akkor nem történt valódi bűnbánat. A bizalomhoz tudnunk kell, hogy a probléma mélyére néztünk, és az nem fog ismétlődni. Ennek megítéléséhez idő kell.

Titusznak írja Pál, hogy még a diakónusok is olyanok legyenek, „akikben megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel”, de őket is „meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek”. A feddhetetlenség nem bűntelenség, de alapvető integritás, amit mások is látnak. Ha valakiről ennek az ellenkezője derül ki, pláne, ha nem is önmagát leplezi le, hanem lelepleződik, ezerszer inkább indokolt az ilyen vizsgálat. A bűnbánatnak kipróbáltnak kell lennie. A lebukott vezető jellemének és a bűnbánatának sokkal komolyabb teszten kell átmennie, mielőtt egyáltalán újra szóba kerülhetne bármiféle nyilvános szolgálat. Ezt régen az egyház atyái és bölcs vezetői nagyon jól tudták. Minél mélyebb volt a bűn, annál mélyebbnek kellett lennie a bűnbánatnak, és minél kényszeredettebb volt a bűn megvallása, annál alaposabban kellett megvizsgálni a változás valódiságát.

Manapság sokszor még a bűnbánat is a pillanat műve lett, amin valami furcsa, olcsó, eltorzított kegyelem nevében pihekönnyű ruganyossággal átszáguldunk. Ez a hanyagság végzetes az egyházra nézve. Ha kicsiny kovász megkeleszti az egész tésztát, hát még a nagy kovász, amit mi magunk gyúrunk vissza öles mozdulatokkal a tésztába!

Pál arra figyelmezteti Timóteust, hogy ne hamarkodja el a kézrátételt senkinél. Mennyivel inkább érvényes ez a figyelmeztetés akkor, amikor egy elöljáró már eljátszotta a bizalmat! A bizalom visszaadását nem szabad elhamarkodnunk. Nem a megbocsátásról beszélek, abban nagyvonalúnak kell lennünk, hanem a bizalomról, különösen az élen állással kapcsolatban. Senkinek sem joga, hogy Isten népe élén álljon. Nagyobb ítélet azonban jár vele. Isten népének pedig védelemre van szüksége azoktól, akik visszaéltek, és talán újra visszaélnének a bizalmával. Pál feddi a korinthusiakat, mert eltűrik, hogy csaló munkások élősködjenek rajtuk. A megjelenésük nyűgözte le a gyülekezeti tagokat, szemben Pál fellépésével, aki hozzájuk képest csak az igazságot hirdette, és még pénzt sem fogadott el tőlük. A vezetőket meg kell próbálnunk, mielőtt szolgálatba állítjuk őket, és ha gonosz pásztoroknak bizonyulnak, el kell őket távolítanunk a nyájtól. Nagyon mély és meggyőző bűnbánatra van szükség ahhoz, hogy az ilyen vezetők valaha újra bizalmat kapjanak. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gonosz pásztorok gyakran kiváló manipulátorok is, és amit egyszer vagy többször megtettek, újra megteszik, ha lehetőséget kapnak rá.

Amikor vezetők kettős életével szembesülünk, két út áll előttünk. Az egyik az, hogy megszomorodva, Isten félelmében meghozzuk a lelepleződött vezetőkkel szemben a szükséges döntéseket, és tanulunk mi is a kialakult helyzetből. A másik, hogy nem hozzuk meg a döntéseket, viszont akkor Isten hozza meg ennek fényében a szükséges döntést a gyülekezeteinkkel szemben. Megítél bennünket és könnyen lehet, ki is mozdítja a gyertyatartónkat.