Egy gépmadár hosszú orrával a levegőt szelte az Atlanti óceán felett, szótlanul araszolva a számomra jól ismert texasi síkság felé. Kalapáló szívvel néztem ki az apró ablakon, és tolultak elém a távoli pontokból egyre felismerhetőbbé dagadó emlékek. Régi jó barátomat mentem temetni. Egyik nap beült az autóba, egy közeli parkolóba gurult, lehajtotta a napellenzőt, és főbe lőtte magát. Búcsúüzenet nélkül, letaglózó hirtelenséggel.
Bámultam föntről a szomorkás tájat, és a blues belső hangjaira világok örvénylettek egymásba őrült öleléssel. A csapdába ejtett vihar nyüszítve kereste a kiutat. Az összekuszálódott mondat végén nem lehetett lezáró pont. Egy kérdőjelet, egy felkiáltójelet, vagy talán egy pontosvesszőt kellett odatennem. Valamit, ami jelzi: itt most megállunk ugyan, de a megszakadt történetnek nincsen vége. A kivágott fa tönkjéből vesszőszál hajt ki, hogy egy nap zászlóként magasodjon fölénk. Abban a reményben fogalmaztam a temetési beszédet, hogy az Ellenség ezúttal is túlnyerte magát.
A szertartásra egy vidéki baptista gyülekezet kicsiny szentélyében került sor, Dallastól valahol keletre. Barátom egy feleséget és két házasságból öt gyermeket hagyott hátra. És persze bennünket is a világ másik végén. Haragudtam rá, de a haragom erőtlen volt, belül inkább megdermedt kocsonyaként remegtem a fájdalomtól. Istenem, miért nem állítottad meg a kezét, mint a bibliai Ábrahámét?!
Természetesen nem szúrtunk tüskét a szívébe, nem is az útkereszteződésnél hantoltuk el a testét, mint régen az öngyilkosokét, de mindkét gesztus kifejezte volna a csalódásunkat. Mert szerettük. Egyedi volt. Pótolhatatlan. Mélyen érző és nagylelkű. És pusztítóan vicces. Humora a legváratlanabb helyzetekben tört magának utat, és olyankor nem tudtuk abbahagyni az idétlen nevetést. Nála jobban senki nem tudott megnevettetni. Ó, mennyire szerettem ezért!
A fejét szétroncsoló golyó most a szívem jókora darabját is kiszakította. Mérhetően komolyabb lett a világ. Felfoghatatlan űrt hagyott maga után, és nem csak a nevetése hiányzik.
Barátom lánya úgy fogalmazott: apám először lelkeket mentett, azután testeket. Mielőtt mentőtiszt lett, misszionárius volt. Nem is akárhol: a távoli Magyarországon, egy Veszprém nevű egzotikus városkában. Fiatalon, bohón, vakmerőn. Innen ered a barátságunk. És a helyzet gyötrelmes paradoxona.
A gyászbeszéd írása közben a House of the Rising Sun ismert szövege kúszott újra és újra a fülembe.
There is a house in New Orleans…
A lelkem legmélyebb sarkában megszólalt egy orgonaszó, majd egy mélyből magasba átcsapó, fájdalmas hang. Johnny Cash is előadta a népdalt, de nekem Eric Burdon szenvedélyes, rekedtes üvöltése huzalozta a szívembe – és most láthatatlan dróttal, említés nélkül, a temetési beszédem szövetébe is.
A dal a bűnről és a bűnhődésről szól.
Oh, mothers, tell your children
Not to do what I have done
Spend your lives in sin and misery
In the House of the Rising Sun
A népdal szerint a bűn gyönyöre szolgaságba visz. Ostoba döntések fényt ígérő sötét várbörtönébe. A Felkelő Nap Házába, amely számtalan fiú vesztét okozta már.
Van ebből a házból kiút? A beszélő szerint a Felkelő Nap Háza a bűn és a nyomorúság háza. „Anyák, figyelmeztessétek gyermekeiteket!” A bűn és a nyomorúság kéz a kézben járnak. A tettes áldozat, az áldozat tettes. A főszereplő Isten előtt is megvallja: ő bizony egyike a Ház áldozatainak. Tehát egyike a bűnösöknek.
And it’s been the ruin of many a poor boy
And God I know I’m one
A temetés után éjszakába nyúlóan beszélgettünk a dalról, és hogy van-e benne feloldás. Abban egyetértettünk, hogy a költemény kétértelmű. A ball és a chain – a golyóbis és a lánc – mindenképp a börtön metaforája. De vajon miféle börtöné? A főszereplő a peronról lép fel a vonatra, hogy visszatérjen New Orleansba, vétkes nyomorúsága színhelyére. De miért megy vissza? A büntetését kell letöltenie? Vagy maga a bűn várja vissza? A vágyai kötözték meg? Ő maga akarja a bűn láncát, a végén a golyóbissal?
Az amerikai népköltészet olyan világnézet talaján bimbózott, amelyben van Isten, van ítélet, amelyben a bűn bűn, a nyomorúság nyomorúság, a vágyakozásnak van végső célja, de ahol a céltévesztés pont olyan valódi, mint a vágyakozás. A House of the Rising Sun a bűn és bűnhődés szívbemarkoló balladája.
Ebbe a balladába csöppentem Texasban, és a lelkemből Eric Burdon üvöltése szakadt ki a Felkelő Nap felé.
Aztán váratlan békesség szállt rám.
Mert God I know I’m one. Mert ezt – tragikus hajótörése ellenére – a barátom is pontosan tudta. Guilt has no name – mondja az amerikai –, de az Úristen előtt ez máshogy van. A bűn egy zsarnok, de van kimondható neve. A vers Isten nevét is kimondja, talán abban a régi hitben, hogy aki segítségül hívja az Úr nevét, megmenekül. Ha van Isten, nála irgalom is van. Meg igazi Felkelő Nap. A halál árnyékában élőknek világosság támad. Ez a bibliai Nap nem láncokat rak ránk, hanem haragvó szeretetével szétolvasztja a bűn és a halál súlyos vasgolyóját. A mennyei bluesban van kakasszó, és van feltámadás. Felkel a Nap, és a barátom sem marad végleg a sírban. A többi – az ítélet vagy feloldozás – nem az én dolgom, de innen, erről a partról teljes szívemből azt kívánom:
RISE IN PEACE!
„……………….. öngyilkosok.. ……………..”
Ez egy szomorú, de a reményt sem nélkülöző poszt. Emlékeztet valakire, aki Istenben hívőként, szintén maga vetett véget életének. Környezete, ismerősei nem értették döntését, ami érthető. Meglep, azóta több nehéz élethelyzetben lévő hívő beszélt nekem arról, tőlük sem áll távol, így befejezni az életet. Imában hordozom többek között őket is.