„De az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR?!” (2Móz 4,11)
Mózes alkalmatlannak érzi magát a feladatra, amire Isten kiválasztotta őt. A küldésre így felel: „Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere. Korábban sem voltam, de azóta sem lettem az, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt inkább nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.” (2Móz 4,10) Mózes tapasztalata nem egyedi. Isten gyakran küldi a szolgáit olyan helyzetekbe, amelyek meghaladják a kompetenciájukat, mintha kedvét lelné abban, hogy az alkalmatlanokat választja szolgáiul.
Isten Mózesnek adott válasza azonban még így is meglepő: „Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká?” Elismeri Mózes gyengeségét, de ugyanazzal a mozdulattal le is söpri az érvét az asztalról. Mintha ezt mondaná: „Én adtam neked a szájat Mózes, én teremtettelek nehéz ajakkal! A némát is én teszem némává! Igen, még a fogyatékosságok sem véletlenek! A vaktól is én vontam meg a látást. A süket sem véletlenül süket. Te sem véletlenül fejezed ki magad nehezen. Én tettelek ilyenné, Mózes! De ha azt hiszed, hogy ez akadály számomra abban, hogy szószólómmá tegyelek, nem ismersz engem. Mert én teszek látóvá és beszélővé is! Olyan helyzetbe hozlak, hogy azt kelljen nekem mondanod: Elég nekem a kegyelmed. Nehéz az ajkad, hogy ne tudjon könnyen kiröppenni a szádból a szó. Súlyos üzeneteket bízok rád, amelyekhez én formáltam az ajkadat nehézzé, mert ha könnyen folynának a szádból a szavak, vele jönnének az aranyborjúk is. Az akadály számodra teher, néped számára áldás. Menj, és töltsd be a küldetésed!”
„Urunk, segíts elfogadni a korlátainkat, de ne engedd, hogy mögéjük rejtőzzünk a küldetésünk elől!”
Esa 32:4: „A meggondolatlanok ismerni fognak és szívükkel érteni, a dadogó nyelvűek pedig majd folyékonyan, világosan beszélnek.”