„Annak a férfinak a vesszeje, akit kiválasztok, ki fog virágzani. Így csendesítem le Izráel fiainak a zúgolódását, akik zúgolódtak ellenetek.” (4Móz 17,20)
Isten egy rendkívül törékeny helyzetben áll oda Mózes és Áron mellé. Dátán, Abirám és Kórah lázadása látványos ítélettel végződött (konkrétan elnyelte őket a föld, és rajtuk kívül kétszázötven izraeli férfit is tűz emésztett el), a nép most mégis Mózes és Áron ellen zúgolódik, és azt mondja: „Ti öltétek meg az Úr népét!” (6)
A nép egészen más narratívában látja a történéseket, mint Mózes és Áron. Mózes és Áron szerint az volt a tét, hogy a lázadók megutálták-e az Urat: „ha az Úr valami csodálatos dolgot visz véghez, és a föld megnyitja száját, és elnyeli őket mindenükkel együtt, és elevenen szállnak le a holtak hazájába, abból megtudjátok, hogy megutálták ezek az emberek az Urat” (16,30). Nos, az Úr csodálatos dolgot vitt véghez, a föld megnyitotta száját, elnyelte őket, és a nép megtudhatta, hogy ezek az emberek megutálták az Urat. A csodás fordulatban a nép mégsem azt látja, hogy az Úr leleplezte a lázadókat, hanem azt, hogy Mózes és Áron az Úr nevében megöltek egy csomó embert. Holott ők nem tettek ilyet.
Ezek az izraeliek a legrosszabb fajtából való humanisták voltak. Emberszeretetükkel az Úr elleni lázadásukat leplezték. Torz reakciójukból az derül ki, hogy valójában ők is megutálták az Urat.
Ebben a törékeny lélektani helyzetben áll Isten újra Mózes és Áron mellé. Először megint ítélet következik: „Tizennégyezer-hétszázan haltak meg a csapás miatt, azokon kívül, akik a Kórah dolga miatt haltak meg.” (14) Azért nem többen, mert a csapást látva Áron egy szenesserpenyővel a gyülekezet közé fut, és engesztelő áldozatot mutat be a népért. Ez ment meg sokakat az ítélettől.
Az izraeliek megismerték az Úrban az Ítélőt. De ezután megismerik azt is, akitől az élet van. Az Úr azt parancsolja, hogy mindegyik törzs vezetője adjon át egy vesszőt Mózesnek. Az a törzs választatott a papi szolgálatra, amelyiknek a vesszője másnapra kivirágzik.
„Amikor másnap Mózes bement a bizonyság sátrába, látta, hogy a Lévi házából való Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot növelt, és mandulát érlelt.” (17,23) Az Úr Áront választotta, és Lévi törzsét.
De ezen az éjszakán más is történt. Az Úr, akit a nép megutált, megmutatta, hogy ő az élet Ura. Rügyet és virágot fakasztott, sőt, mandulát érlelt a vesszőn. Az Úr megöl, de meg is elevenít. Tőle van a hajnal, a tavasz, a virágzás, az élet. Ő a Vagyok, aki Vagyok: maga a Létezés. Az Élet.
Az Úr lecsendesíti a halál oldalán álló humanistákat, és odaáll azok mellé, akik valóban az Életet szolgálják. Mert az Élet az Úr, és az Úr az Élet.
„Urunk, csak benned látunk mi is életet!”
Istenem!
Szárnyad árnyékába menekülök
minden kísértés elől,
amely megkérdőjelezi bűngyűlöleted.
Szárnyad árnyékába menekülök
minden kísértő hang elől,
amely megkérdőjelezi szereteted.
Csak Nálad vagyok biztonságban
ebben a felfordult világban.