Krasznahorkai László és Wass Albert ikonikus életművei olyan távol állnak egymástól, mint a közmondásos Makó attól a bizonyos Jeruzsálemtől. Két író összehasonlítása nem is feltétlenül értelmes vállalkozás, pláne, ha egészen más irodalmi korszakot testesítenek meg, és a megítélésüket menthetetlenül befolyásolja a politikai identitások omniprezens nyavalyája. Krasznahorkai és Wass Albert számomra most mégis egymás fényében jelentek meg, ahogy felváltva olvastam kettejük életművének egy-egy darabját. A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája a kétkötetes Kard és kasza közé ékelődve olyan volt, mintha a mezőségi lápokban két értelmetlen, de annál otrombább sínpárt toltak volna rá a rég elpusztult Szúnyogok szigetére. Óhatatlanul hasonlítgatni kezdtem az egyik világot a másikkal, hogy azután a kettő találkozásánál a giccs és a melankólia természetéről fogalmazzak meg magamban néhány hevenyészett gondolatot.
A rendszerváltás után hosszú ideig tartotta magát az entellektüelek szigorú ítélete, hogy Wass Albert művei pátoszosak, didaktikusak, erősen szimbolikus jó-rossz világképre építenek, és gyakran idilli Erdély-romantikát ábrázolnak – vagyis giccsesek. Bár az olvasóközönség a vállára vette őt, ma is sok kritikus úgy gondolja, hogy Wass Albert idealizálja a régi magyar erdélyi viszonyokat, olcsó nosztalgikus vágyakozást ébreszt egy soha nem volt világ iránt, ezért művei irodalmi értéke nem üti meg azt a szintet, hogy a kánon eminens részének tekinthessük őket. Ez a fajta romantikus betűvetés a bírálók szerint inkább a giccs melankóliája, mintsem magas szintű irodalom. Ráadásul – hangsúlyozzák – háborús bűnösnek nyilvánították őt a románok.
Nyugvópontra ugyan nem jutott, de mára valamivel méltányosabb lett Wass Albert irodalmi megítélése, és azt hiszem, indokolt volt a csendes normalizáció. Az erdélyi író 1934-ben és 1940-ben is megkapta a rangos Baumgarten-díjat, olyanokkal együtt, mint Gelléri Andor Endre, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, vagy Tersánszky Józsi Jenő. A díjbizottság alapító kurátora és befolyásos tagja volt Babits Mihály. Az 1934-es díj indoklásában szereplő Farkasverem című művét igen nehéz lenne akár nosztalgikusnak, akár idillinek, akár romanticizálónak nevezni. A funtineli boszorkány magával ragadó három kötetében a szívünkhöz közel álló szereplők szinte mind egyszerű románok, a mágikus hegyi világba bumfordin behatoló magyar urak az ellenszenves, bántalmazó karakterek, vagyis épp a fordítottja annak a nemzeti sovinizmusnak, amivel Wass Albertet gyakran vádolják. Az meg, hogy az Ember az országút szélén, vagy mondjuk a Kard és kasza a magyar lélek fájdalmát is megéneklik, nem róható fel egy erdélyi írónak. Ha van feminista, fekete, lengyel, orosz, leszbikus, gyermeki és mindenféle egyéb nézőpont az irodalomban, miért ne lehetne legitim a magyar nézőpont is?
Milan Kundera szerint „a giccs letagadja, hogy a világban létezik a rossz”. Kétségtelenül igaz, hogy Wass Albert műveiben jelen van az, amit hősiességnek, derekasságnak, becsületességnek, egyenességnek, tartásnak, gerincességnek, esetleg büszkeségnek nevezünk. Bár a regényhősei ritkán egydimenziósak, a rokonszenvesebb szereplőknek is vannak árnyoldalai, a magyar nemzeti karakter viszonylag állandó jellemzőjeként mutatja be a fenti erényeket. Éles ellentétben Krasznahorkai alakjaival, akik inkább szánalmas, rémületes emberek, félbolondok, vagy ahogy Tarr Béla nevezte őket: „véglények”. Krasznahorkai felől nézve Wass Albert regényhősei romantikus, irreális kitalációk. Melankolikus ugyan a regények cselekményszála, de ez a giccs melankóliája, nem a valóságé. Krasznahorkai valósága alapvetőbb szinten rossz, az emberképe mindenestül telítve van fekete epével (melan-cholia), hiszen maga a világ abszurd, értelmetlen, céltalan. A nemzeti romantika különösen hazugnak látszik, mert nem számol ezzel az esszenciális igazsággal. Letagadja, hogy a mélyben minden reménytelen.
Krasznahorkai a modernista irodalom „szellemiségét továbbvivő, egyedülálló prózavilágáért” kapta 2024-ben a Formentor Nemzetközi Irodalmi Díjat. Ez egy gyökeresen eltérő hagyomány. A modernista irodalomban nincs mindenható nézőpont, nincs külső értelem, nincs cél, szándék, nincs a szubjektív megélésen túli érvényesség, hiszen Isten halott. Krasznahorkai felvállalta a modernista kísérletet. „Azok közé tartozom, akik nem felejtették el a XX. századot – az irodalomban sem. De a kortárs írók jelentős része ezzel nem foglalkozik, mert üzletileg sem éri meg.” Krasznahorkai szerint mára az irodalom „formai és nyelvhasználati kérdései, a nyelv teremtő erejének, gondolkodást egyedüli megjelenítő erejének problematikája teljes mértékben eltűnt, és maradt egy XIX. századi történetmesélő dolog, hétköznapi nyelven. Már nem probléma a narrátor szerepe, nem probléma a belső monológ, hogy honnan tudja az író, hogy X. Y. mire gondolt.” Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy nemcsak Wass Albert, de minden Nietzschét megkerülő irodalom giccs, hiszen letagadja, hogy a világ a legalapvetőbb szinten elhagyatott.
Értékelem a modernista irodalom filozófikus megközelítését, sőt, bizonyos szempontból igazabbnak tartom a romantika érzelgős melankóliájánál, amely a metafizikát rendre az emóciókba fojtja bele. Krasznahorkai modernizmusa a végső kérdést dönti el, és ebből a hűvös ítéletből láttatja a világot értelmetlennek. Nem értek egyet a döntésével, de fontosnak tartom a kérdésfelvetését. Wass Albertet azonban ugyanúgy nem érdekelte a modernista projekt, ahogy nem érdekelte Márait, Hemingwayt, Tolkient, vagy Márquezt sem. Noha Thomas Mannt a reflexív szubjektumábrázolása miatt időnként a modernisták közé sorolják, tőle is távol állt ez az irodalmi korszak. Ettől még kiváló írók. A modernista formai újításokhoz való igazodás nem lehet a jó irodalom kritériuma. És ez vissza is vezet a giccs kérdéséhez.
Széles palettája van azoknak a műveknek, amelyekről egyértelműen kimondhatjuk, hogy giccsesek. A valóság messze nem olyan viszonylagos, ahogy a huszadik századi relativista gondolkodás hinni akarta. Vannak masszív falak a valóságban, amilyen például a halál vagy az emberi gonoszság. Lehetetlen igazat mondani a valóságról, ha nem vetünk számot a bűnnel és az elmúlással, bárhogy is nevezzük őket. Van tehát kunderai értelemben vett giccs. Vétkes ebben Wass Albert? Talán igen. Ha az olvasói úgy teszik le a regényeit, hogy nem számolnak a bűn mindenre kiterjedő belső valóságával, hanem valamiféle Rousseau-i romantikával gondolnak vissza az érintetlen táj vad ártatlanságára, akkor giccsel van dolgunk. Hozzáteszem: gyönyörű giccsel.
A giccs azonban világnézettől is függ, mert függ attól, hogy mennyi jóságot tartunk lehetségesnek a világban. Krasznahorkai nagyon keveset. Alkotótársa, Tarr Béla, A torinói ló után nem is készít filmeket, mert az utolsó gyertya kialvásával elmondott mindent. Nincs remény. A nihilizmus felől nézve a hősiesség a semmivel szembeni nevetséges ágaskodás, és mind közül legnevetségesebb a nemzeti kacagányban való barokkos kardcsörtetés. Ha a világ értelmetlen, akkor a nacionalista heroizmus nemcsak hiábavaló, de önmaga paródiája is; a szomorú jelenből a dicső múltba révedés melankóliája ócska hazugság.
Van azonban olyan rossz is, amellyel a Krasznahorkai-féle világnézet nem számol. Ez pedig maga az egzisztenciális melankólia. Az, amikor az író általános reménytelensége az istennélküliség vétkes valótlanságából táplálkozik. Ilyenkor a rossz fundamentális valósággá tétele felmentést adhat az író számára, hogy letagadja a hősiesség, derekasság, becsületesség, egyenesség, tartás, gerincesség vádló jelenlétét ott, ahol az mégiscsak létezik. Mondjuk a Wass Albert által megelevenített karakterekben. A modernista író a saját borús világlátását, szeretetre és örömre való képtelenségét terítheti így ki mindenkire, hogy őt se érhesse ítélet. A giccs lehetősége tehát mindkét oldalról adott.
A giccs melankóliája azért hazug, mert letagadja a rosszat. Olyan idilli világot fest meg, amilyen nincsen, és nem is volt. De vajon egy mélyebb értelemben nem a rosszat tagadja-e az egzisztencialista-modernista Krasznahorkai is? Elsőre talán furcsa a felvetés, hiszen mi másról beszélne, ha nem épp az emberi létezés nyomorúságáról. De vajon nem a benne lévő rosszat tagadja-e mégis, amikor a Mindenhatót letagadja? Oda térek vissza, hogy a giccs részben világnézeti, sőt, teológiai kérdés is. Aki azt mondja, hogy nincsenek gyávák, az nyilvánvalóan hazudik. De aki azt mondja, hogy mindenki gyáva, az meg talán csak önmagát akarja felmenteni. A rossz általánossá tétele azt a jót tagadja, amely vádként jelentkezhetne ellenünk, miközben pont azt a rosszat takarja le, ami belül vakká tesz a létező jó meglátására. A nihilista világlátás is lehet így a rossz egy rejtett formája, és ha ez írói alapállássá válik, de közben a Jóisten mégiscsak létezik, Kundera giccsdefiníciójából kiindulva a melankólia giccsével van dolgunk. Ami szintén valóságtagadó hazugság, csak épp az entellektüeleket téveszti meg.
Az „Elvész a nyom” az egyik kedvencem Wass Alberttől. Különböző sorsokon át vezet végig a második világháború tragédiáján, hogy aztán Istenhez, igazi, őszinte istenkereséshez érkezzen meg.
Krasznahorkait nem olvastam, és nem is tervezem. Irtózom a reménytelenséget, értelmetlenséget sugalló művektől.
Kertész Imre (1929-2016) :
„A rosszra mindig van ésszerű magyarázat, meglehet, hogy a sátán maga… Levezethető valamilyen érdekből, haszonvágyból, tunyaságból, hatalom- és kéjvágyból, gyávaságból, ilyen vagy olyan ösztönkielégítésből, ha másból nem, hát végső soron valamilyen őrületből, szadizmusból, mit tudom én, melyik perverzitásból a sok közül, és talán mindegyikből egyszerre, viszont… ami valóban irracionális, és amire tényleg nincs magyarázat, az nem a rossz, ellenkezőleg: a jó. Éppen ezért engem már rég nem a vezérek, kancellárok és egyéb címzetes uzurpátorok érdekelnek, akármilyen érdekességet tudtok is elmondani a lelki világukról, nem, a diktátorok élete helyett engem már réges-rég kizárólag a szentek élete érdekel, mert én ezt találom érdekesnek és felfoghatatlannak, én erre nem találok pusztán ésszerű magyarázatot…”
De jó idézet!
jobbagyp: irodalmi mű esetén talán lehet értékelni, ha vallási, keresztényi témát taglal. Én azonban nem tudom függetleníteni a „fát, amely rossz”. A Wasshoz hasonló (nem is csak zsidógyűlölő, mint ő) embereknek a keresztény hit csak egy mesevilág, a Biblia csak egy mese, amiből szép történeteket lehet kreálni. Sokan pedig elhiszik, hogy aki szépet mesél, annak a lelke is szép…
KL Nobel-díjátadó beszéde a 7. perctől: https://www.youtube.com/live/7QMHh3kMG74?si=1QxP2O6I4ySynXQp
Tanulságos. Félelmetes.
@ Palkó János az, hogy kit minősítenek antiszemitának, legtöbbször köszönő viszonyban sincs az egyén zsidók iránt táplált érzelmeivel. Ezzel az erővel én is zsidógyűlölő vagyok. Nem lehet elvonatkoztatni attól a keserű tapasztalattól, hogy a bolsevikok között felülreprezentált volt a zsidók aránya úgy a kommün, mint a szovjet megszállás alatt. Ennek függvényében viszont a megfogalmazott kiritka Wass életművében nem gyűlölet, hanem statisztikailag alátámasztott tényállítás. Nem különösebben zavar, ha felmondod a balos toposzt Wass Albertről, csak ne öltöztesd keresztény köntösbe.
Furcsa volt hallgatni ezt a beszédet. A Fekete tükör (Black Mirror) sorozatból az az epizód jutott eszembe, amikor a srác élő adásban egy torkához szorított üvegdarabbal fenyegetőzik, hogy öngyilkosságot követ el, majd végül saját show-műsora lesz, amelyben ezzel az üvegdarabbal lép fel újra és újra. Krasznahorkai üvegdarabja a reménytelenség.
Palkó János,
mire alapozod azt, hogy Wass Albert zsidógyűlölő volt? Az ellenkezőjére sok bizonyítékot hoznak fel (pl. több olyan tanúvallomás létezik, amely szerint zsidókat védett), ennek ellenkezőjével én még nem találkoztam.
Anélkül, hogy a két írót összehasonlítanám, az alábbi kérdést teszem fel: Adva van egy könyvekkel teli szoba /családi hagyaték, amit még bővítettem is/, ahol a110 kötetes Jókai, a „Remekírők” sorozata, Mikszáth, Gárdonyi,Móricz, az „Erdélyi Szépmives Céh” sorozata és természetesen az ezek szellemiségét képviselő verses kötetek lelhetők fel egyéb kötetek mellett. Kérdésem: melyik írűt /sorozatát/ tenném közéjük két írónk esetében? Én természetesen Wass Albert sorozatát vettem meg az első adandó alkalommal és a felsoroltak és Wass Albert között komoly érzelmi átfedések vannak. Meggyőződésem, Wass oda került, ahová tartozik! Palkó János részére : Wass antiszemitizmusa akkor megbukott, amikor a fia részére az USA a magas rangú részvételt biztosította a hadseregben, ami abban az időben abszolút kizárt volt! De bizonyára tudna Palkó Úr még néhány írót ezzel a váddal megbélyegezni, ez a bélyeg könnyen ragasztható!
En is az Elvész a nyom-ot ajànlom elolvasàsra Wass-tol. Azért irodalmi Nobelt kellett volna szerintem kapnia, mert benne van az europai sorsok esszenciaja, egymasra hatasa. A fatum eme Wass-féle megfejtése, értelemzése böven europai szinvonalu és tullép a magyar nemzeti, vagy akar Karpat-medencei „értelmezési körön”. (A regény nagy hibaja viszont, hogy kétféle befejezéssel létezik, a masodik sajnos hitelteleniti, igy az eredeti befejezéssel szabad csak olvasni.) Amit még ajanlok az a 13 almafa, mert Wass azon kevés müvei közé tartozik, mely a tragikumot végig olyan egyedi, letehetetlen humorral, könnyedséggel adja elö, mint kevesen masok.
“Pohrisch Gottfried húsos alsóajka előre szökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán” (Wass Albert: Elvész a nyom)
Örömmel jelentetett meg hungarista kiadványokban műveket és így tovább. Aki hívő keresztény, nem enged meg magának olyan dolgokat, mint amiket írt a fenti műben. Ha pedig csak irodalomnak tekintjük, akkor ne ömlengjünk istenes sorain, mert az is csak irodalom, nem az íróval magával való egyezés.
Palkó János,
kívánom, hogy ilyen bizonyítékok alapján soha ne süssenek rád hasonló bélyeget.
A fenti cikkben egyébként egyetlen hangot nem mondtam arról, hogy Wass Albert hívő keresztény lenne.
Viszont ha ilyen bizonyítékok alapján vonsz le egy író viszonyulásáról messzemenő következtetéseket, akkor kíváncsi lennék, mit gondolsz például Krasznahorkai ezen mondatairól:
„Egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok… Képtelen vagyok büszke lenni, hogy bolondok közé születtem, és hogy bolondok között éltem.”
„A demokrácia nagyon törékeny, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, és nagyon sok a szemétláda.”
„Ma Magyarországon már nincs remény… A magyar történelem csak vereségekből áll… Ennyire műveletlenek ma az emberek.”
Tedd esetleg be a magyar helyére a zsidó szót, és utána gondold végig, hogy zsidógyűlölőnek neveznéd-e a szerzőjüket, és ha igen, magyargyűlölő-e vajon Krasznahorkai. Na most ezek az általad idézettel szemben nem egy irodalmi műben fiktív alakok szájából hangzanak el (ami ugye nem feltétlenül az író nézőpontja, gondolata), hanem az író saját nyilatkozataiban, saját gondolataiként. De akkor itt egy idézet az egyik regénye angol változatából is:
“To be Hungarian is not to belong to a people, but instead it’s an illness, an incurable, frightening disease, a misfortune of epidemic proportions that could overcome every single observer with nausea.” (Baron Wenckheim’s Homecoming) A magyar eredeti nincs előttem, de a szöveg valahogy így van: „Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy egy néphez tartozol, hanem inkább egy betegség: egy gyógyíthatatlan, rémisztő kór, járványszerű csapás, amely minden szemlélőt képes lehet rosszulléttel elárasztani.”
Semmi ilyesmivel nem találkoztam Wass Albertnél. De még hasonlóval sem.
Ádám, nem veled vitatkozunk, mi, akik látjuk, mi hajtotta Wasst, hanem a Wass-rajongókkal általában, akik mindenféle valótlan tulajdonságokkal ruházzák fel.
A Krasznahorkai rajongókról mit tudsz, milyen valótlan tulajdonságokkal ruházzák őt fel? Mert így lehet az általam felvetett dolgot vizsgálni.
No de hol mérhető össze az országot uraló métely miatt érzett Krasznahorkai csalódás-érzése Wass istentelen nácivonzódásával?
Sajnálom, hogy ebbe az irányba mentek el a kommentek, mert a a cikkben felvázolt zseniális gondolatmenet sokkal inkább megérdemelné a hozzászólásokat, de attól tartok legtöbben akik Ádám lelkes olvasói vagyunk, az ilyen magaszintű eszmefuttatásokat felfogni is alig tudjuk, nemhogy értelmesen hozzászóljunk – viszont ahogy a fenti példa is mutatja – nem bírjuk megállni, hogy Wass Albert antiszemita tendenciáira hivatkozva ne rántsuk le a beszélgetést egy alacsonyabb szintre, ti. a sajátunkra. Viszont ha már itt tartunk, és Ádám feltette a kérdést Wass zsidógyűlöletével kapcsolatban, akkor hadd ajánljam figyelmedbe Ádám, Ungváry Krisztiánnak ezt a videóját, amiben többféleképpen bizonyítja Wass antiszemitizmusát. Nagy csalódás volt nekem ezekről hallani, mert eddig Wass Albert volt az egyik kedvenc magyar íróm és nagyon fáj, ha tényleg igazak a felsorolt állítások, amiket bár nem ellenőriztem, de Ungváryt megbízható történésznek tartom, aki szokszorosan bizonyította szakmaiságát és hozzáértését, ezért nincs okom feltételezni, hogy a néhai erdélyi író rossz szándékú bemocskolása lenne a célja. https://www.youtube.com/watch?v=e9pDsDdRZyU
Mindenesetre felveti azt a kérdést, hogy szabad-e egy műben gyönyörködni annak ellenére, hogy ismerjük a művész bűneit, méltatlanságát stb. Szabad-e énekelni olyan keresztény zenész dalait, aki csalta a feleségét, vagy olyan képzőművészeti alkodást megcsodálni, amit egy bűnös ember alktotott? Én azt gondolom szabad, de ennél biztosan bonyolultabb a történet. Mit gondolsz?
Áron,
köszi a hozzászólásodat. Valóban lehangoló, hogy még mindig ebbe az irányba megy a beszélgetés, bár nem lep meg. Politikai identitások korában élünk. Wass Albert a jobboldali, nemzeti emlékezetpolitikában ikonná vált, ezért célponttá is. Sajnos Ungváry Krisztiánt (akinek valóban vannak remek történettudományos munkái) régóta inkább elfogult verőembernek látom ezen a téren, nem tárgyilagos történésznek. Tudatosan, indulatosan, ideológikusan támadja a konzervatív emlékezetpolitika ikonjait. Nem bízom már az ítéleteiben. Szívesen olvasnám inkább más történész értékelését Wass Albertről.
De ami fontosabb: Krasznahorkai durva megszólalásai sem akadályoztak abban, hogy olvassam őt és értékeljem benne azt, amit lehet (lásd a Sátántangóról szóló Tűzfal beszélgetésünket is). Wass Albert vélt antiszemitizmusára erősebb bizonyítékokra lennék kíváncsi, de ha antiszemita volt (ennek is széles skálája lehetett a 20. században a konzervatív szalonzsidózásoktól a baloldali zsidóellenességen és katolikus antiszemitizmuson át a nyilasokig: erről Gyurgyák János Zsidókérdés Magyarországon c. vaskos monográfiáját nagyon hasznos áttekintésnek tartom), szóval ha antiszemita volt (milyen értelemben?), az irodalmi műveit nem ez alapján mérem. A szó valódi értelmében kereszténynek soha nem gondoltam őt, jó írónak viszont igen. Heideggert tanulmányozhatják filozófusok attól, hogy tagja volt a náci pártnak. Ezra Pound kiválóságát nem érdemes elvitatni a költészetben azért, mert Mussolini mellé állt. Krasznahorkai fura irtózása a magyaroktól sem biztos, hogy el kell vakítson. József Attilának meg volt kommunista időszaka, és talán nem kell kifejtenem, milyen iszonyatos emlékeket idéz fel tömegekben a mai napig ez a szó.
A fenti cikkben értelmesebb beszélgetést próbáltam elindítani. Talán még nem ment el teljesen a vonat.
Kedves Ádám! A következő gondolataim támadtak a fenti kitűnő írásod nyomán:
„Nincs igazság.”
Ez a mondat önmagát cáfolja. Hiszen tud az igazságról, az igazsághoz méri azt, amit lát, és az igazsághoz mérve jelenti ki, hogy nincs igazság. Ha tényleg nem lenne igazság, akkor ez a mondat elképzelhetetlen lenne. Amikor ugyanis kimondod, hogy nincs igazság, akkor az igazsághoz méred, amit látsz, van mércéd, és ez a mérce nem te vagy, nem is a világ, nem is az, ami a világban van. Abszolút biztos, fölötted és mindenki fölött álló mércéd van.
Teljes evidencia mindenki számára, hogy van igazság. A nap huszonnégy órájában rá hivatkozunk. Egy bökkenő azonban mégis van: ahhoz, hogy valóban az igazságot lássuk, nekünk magunknak is igazzá kell válnunk. Hiába hivatkozunk rá evidenciaként – ha nem válunk hozzá hasonlóvá, akkor az igazság, amit látunk, többé-kevésbé önmagunk igazolása lesz.
Kedves Ádám!
Zseniálisan ragadod meg a lényeget:
„Aki azt mondja, hogy nincsenek gyávák, az nyilvánvalóan hazudik. De aki azt mondja, hogy mindenki gyáva, az meg talán csak önmagát akarja felmenteni. A rossz általánossá tétele azt a jót tagadja, amely vádként jelentkezhetne ellenünk, miközben pont azt a rosszat takarja le, ami belül vakká tesz a létező jó meglátására.”
Ez a gondolatod is zseniális:
„Furcsa volt hallgatni ezt a beszédet. A Fekete tükör (Black Mirror) sorozatból az az epizód jutott eszembe, amikor a srác élő adásban egy torkához szorított üvegdarabbal öngyilkossággal fenyegetőzik, majd végül saját show-műsora lesz, amelyben ezzel az üvegdarabbal lép fel újra és újra. Krasznahorkai üvegdarabja a reménytelenség.”
Kedves Ádám,
Ha már filmes vonatkozás (Krasznahorkai) és giccs, valamint politikai dimenzió: az 1939-es Mr. Smith Goes to Washington c. film jutott eszembe. Kimaxolja a giccset, de jól ábrázolja a tisztaságra törekvést (jó embernek maradni, felelős döntéseket hozni), és az emberi esendőségből adódó korrupció szembenállását.
A film annyiban „naiv”, hogy – szemben a Krasznahorkai-Tarr duóval – a fényre hív, megmutatva a sötétséget. Szerintem ez jó.
Nem olvastam Krasznahorkai könyveit, bár korábban felmerült, mostanra letett róla.
Láttam viszont a Tarr Bélával közös filmeket, amiket zseniális mesterműveknek tartok.
De a lényeg: számomra valamiért mindhárom kiemelkedő film (Sátántangó, Werckmeister harmóniák, A torinói ló) – bár kétségtelenül sötét képet fest -, mindig pozitív végkicsengésű.
Valószínűleg a szerzői szándék ellenére csapódik le így, azt vélem, a befogadói attitűd képes felülírni a szerzői indíttatásokat.
Másképp látjuk a világot.
A legnagyobb rejtély számomra, hogy ilyen negatív, sötét alakokból hogyan képes kijönni ennyire magas szintű művészi teljesítmény… Minden megszólalásuk következetesen bicskanyitogatóan-megdöbbentően ellenszenves, és olyan, mintha másik valóságból szólnának.
Mégis, bennem úgy tudnak e filmek lecsapódni, mintha a a negatívját mutatnák a mindig ott levő reménynek.
Röviden: pl. A torinói ló a teljes pusztulás bemutatásával sem képes lerombolni az élni akarás, a reménytelen kilátástalanságban is tetten érhető nagybetűs ‘élet’-et.
Az „Enni köll!” utolsó mozzanat számomra „Az élet utat tör” (Jurassic Park) és a „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” (Madách) pozitív kicsengését hordozza – bár a film alkotói valószínűleg vitatkoznának ezzel.
El lehet vonatkoztatni a szerzőktől a művek javára (és fordítva). A reményt pedig egy Nobel-díjjal (vagy hazug-elcsalt Pulitzer-díjjal, Oscarral, stb.) sem lehet megsemmisíteni.
Az ember csak ember. Ezért talán túlzó lehet túl nagy jelentőséget tulajdonítani egy-egy perc-díjnak, vagy futtatott-sztárolt alkotónak.
Az életmű több mint pár nyilatkozat, alkotás. Ezek mind csak részei az egésznek.
Ha van pozitív részlet, szerintem használjuk (közös kincs), a tévutas részleteket pedig kezeljük a helyén (nem érdemelnek többet).
Én sem olvastam még eddig semmit Krasznahorkaitól, a Tarr Béla filmeket viszont láttam. Bár alapvetően jó filmeknek tartom őket, igazából csak a Werckmeister harmóniák érintett meg közülük.
Viszont az egész Nobel díj téma kapcsán valami furcsa disszonanciát vélek érzékelni az író és az általa képviselt gondolatiság között. Persze itt nyilvánvalóan torzíthat a média, a híradások sokasága, tehát könnyen lehet, hogy csak ezek miatt érzékelem ezt….de mégis. Az a benyomásom, hogy mind Krasznahorkai, mind pedig a rajongói évek óta szinte epekedve várták, hogy megkapja a díjat. Úgy értem: „a” díjat. Számomra erről árulkodik az az örömteli (ki)sugárzás, ami az elmúlt hetek során szabályosan körüllengte az ünnepelt és – végre – megérdemelten ország-világ előtt is elismert írót.
Erről árulkodott a a svéd televízió számára készült portréfilm, a képek a díszes vacsoráról ahol Angela Merkel szomszédságában látjuk a láthatóan őszintén derűs, felszabadult írót, erről árulkodik a beszéd is, amit itt fentebb linkelve lett. Hogy ne mondjam: örömmámorban látszik úszni az író a gyönyörű környezetben készült képeken és videókon, a műértő és művelt (elit) közönség által ünnepelve. Végre ott van, ahol már réges rég lennie kellett volna: az elismertség csúcsán, ráadásul nem is érdemtelenül, hanem a valóban elsimerésre méltó írói érdemei okán!
Szóval ez az egész felfokozott örömteli ragyogás emberileg teljesen érthető, hiszen melyikünk ne örülne annak, ha a legmagasabb szinten ismerik el életművünket? És tényleg: magyarként nekem is együtt örül vele a szívem – ezt őszintén írom.
Csak itt jön az a bizonyos a „de”. Hogy t.i. az üzenete, – ha jól értem – , akkor végsősoron a teljes kilátástalanság és reménytelenség. Megintcsak ha jól értem, akkor végülis ezt írja meg újra és újra, erről árulkodnak regényeinek szereplői.
Már bocsánat – tényleg nem akarok vele szemben tiszteletlennek tűnni -, de ha tényleg ennyire borzasztó a helyzet(ünk, t.i. nekünk, mint emeriségnek) minden szempontból és univerzálisan, akkor valahogy…mintha nem tudná Krasznahorkai ezekben a számára (és számunkra is!) felemelő napokban „elénk élni” hitelesen ezt az üzenetet…. (Csak halkan teszem hozzá: Hála Istennek!)
…Nna, megnyugodtam, mert akkor végül is mégsem veszett el minden remény ebben a „sötét világban”?!
Várjunk csak! Mikor is „bukkan(t) fel”? Lehetséges, hogy 2000 éve ekkortájt?🙏🏻🎄🌟
…Nna, megnyugodtam, mert akkor végül is mégsem veszett el minden remény ebben a „sötét világban”?! https://m.youtube.com/watch?v=VL488laSg0o
Várjunk csak! Mikor is „bukkan(t) fel”? Lehetséges, hogy 2000 éve ekkortájt?🙏🏻🎄🌟
Igen, most hogy végre tényleg az kapta a díjat, aki erre tényleg a leginkább rászolgált, így egy kicsit azért “helyreállt a világ rendje”, szóval mégiscsak van remény! 🙂
Krasznahorkai és a reménytelenség
Valahogy az egész csinált, megjátszott, nem őszinte. Mármint a reménytelenség Krasznahorkai szájából. Ha igazán teljesen reménytelennek látna mindent, akkor nem egy 380 millió forintos díjat venne át, hanem öngyilkos lenne. Csak ma a meghatározó pozíciókat elfoglaló posztmodern értelmiség körében az számít menő írónak, aki mindent reménytelennek lát. A posztmodern író átlátja azt, amit a tudatlan plebsz képtelen átlátni, és tudja, hogy semminek sincs értelme. A pórnép ezt nem látja át, ezért hisz ebben, abban, amabban. Posztmodern körökben a reménytelenség a divat, és Krasznahorkai ennek a divatnak akar megfelelni, a divatnak való megfelelés pedig egészen jövedelmező dolog. Van abban ugyanis valami abszurd, hogy az ember értelmét látja annak, hogy hosszú könyveket írjon arról, hogy semminek sincs értelme. Ennyi erővel akár az élet értelmét is kereshetné.
Nekem Krasznahorkai örömtől sugárzó arcát és a díszes vacsora képeit látva az IGAZI, a mennyei vacsora jut eszembe.
Rev 19:9 Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak.
Jövünk a reménytelenségből és bemegyünk a mi Urunk örömébe.
Nem semmi lesz! 🙃
Fernando írja:
„…….. mennyei vacsora …….. Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. ……..”
Ezzel kapcsolatban van egy sejtésem, amit megosztok. A menyasszony, aki élő kövekből épült 1 Péter 2:5/ Isten egyháza, akit tulajdon vérével szerzett Apcsel. 20:28/, a menyegzőn már elkészítve tiszta, ragyogó fehér gyolcsban a vőlegénye mellett foglal helyet a Jel.19:7-8 versei szerint. Ezért úgy gondolom, ő nem a hivatalosak között található. A hivatalosakról fontos kijelentés olvasható a Máté 22:1-14. versekben. Azonban kétségem sincs afelől, hogy a Bárány menyegzőjének vacsoráján a menyasszony, és azon résztvevő hivatalosak, nagyon boldogok lesznek.
„……… Jövünk a reménytelenségből ……….”
Óh, nem! A kijelentésen nyugvó tapasztalatom szerint, nem reménytelenségből érkezünk oda. Mert „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja az ő nagy irgalmából újjászült minket élő reménységre, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számunkra, akiket Isten ereje őriz hit által az üdvösségre (1 Péter 1:3-5).
Úgy értem, hogy jövünk a reménytelenségbe süppedt környezetből abból amit Krasznahorkai László leírt.
Mi magunk nem vagyunk reménység nélkül.
„………. Mi magunk nem vagyunk reménység nélkül.”
Hála érte az irgalmas Istennek és Atyának, valóban nincsenek reménység nélkül azok, akiket újjászült.
Wass Albert megítélése kapcsán ajánlom figyelmükbe az alábbi linken elérhető Szőcs Géza írást. Elég régen íródott…
https://szocsgeza.eu/hu/tolem/tanulmanyok-esszek/516-a-szazeves-wass-albert
Köszönöm, ez egy fontos cikk.
Az Elvész a nyom számomra is nagy kedvenc, de bevallom töredelmesen, hogy csak a kerettörténet, és a cseh sztorija. Ezeket máig fölidézem, és lenyűgöz. A többi abbiony giccs… Kiszámítható írói előítéletek által mozgatott szereplők didaktikus története. Ugyanakkor megismétlem: a kerettörténet tényleg lenyűgöző, és a cseh sztorija is.
Két adalék: Wassnak a Hunnia Füzetekben 1991-ben, vagy 1992-ben megjelent „A háborús bűnös” cjmmel egy novellája. Az Amerikában bujkáló „háborús bűnöst” tökéletesen ártatlan figurának, a gonosz románok áldozatának ábrázolja Wass.
A másik: Wass még 1945 tavaszán, Sopronban is Szálasiék mellett és a második világháború megnyerésére uszított.
Mindkettővel kapcsolatban nagyon méltányosan és szépen ír Szőcs Géza a fentebb belinkelt írásában. Ebben.
Én adalékként meg csak annyit tennék hozzá, hogy érthetően máshogy élte meg a II. VH végét egy magyar zsidó valamelyik gettóban, aki számára a Vörös Hadsereg a felszabadulást hozta el, mint egy erdélyi magyar gróf, aki végignézte Erdély Romániához csatolását, majd azt, hogy a németek visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz, végignézte a népirtást, amit a dél-erdélyi magyarok között végrehajtottak a románok, látta ezen fölül a kommunisták indulatait, és tisztában volt már azzal is, miket tesznek a szovjet katonák és a mögöttük masírozó román hadak a visszahódított területeken a nőkkel, úgy általában a magyarokkal, hogyan dobják le őket a mozgó vonatokról, fosztják ki őket, és hogyan viszik el a férfiakat Szibériába vagy ki tudja, hová. Úgy is történt. Borzalmas volt. Az ő szempontja egészen más, és nem kevésbé érthető, mint mondjuk egy budapesti vagy veszprémi zsidóé. Mindkét szempont érthető, és tragikus utólag is, hogy ennyire eltartottak egymástól.
Szőcs Géza írása szép, de attól még nem biztos, hogy igaz is.
Nagy vonalakban egyetértek vele azzal kapcsolatban, hogy Wass a háttere, ismertsége, tevékenysége alapján kiválóan megfelelt a román nacionalista propagandának mint bűnbak. Közben azért Szőcs is megjegyzi, hogy számára sem világos, mi és hogyan történt Wass életében ott a háború utolsó két évében. (Erről szól Ungváry K. egy másik videója, amiben bizony egy teljesen más kép rajzolódik ki Wassról, mint amit ő magáról ki akart alakítani az írásaiban, visszaemlékezéseiben.) https://www.youtube.com/watch?v=QeZPNJwY0LM
Az viszont már elég rémisztő, ha valaki magyar nemesként és katonaként még 45 tavaszán is Szálasi (tehát a nyilashatalom) és a németek mellett kardoskodik.
Nem tudom, Ádám itt miért állítod szembe Wass álláspontját egy magyar zsidóéval. Ez azt sugallja számomra, mintha más nézőpont nem is lenne lehetséges: van egy magyar nemes író és egy zsidó valamilyen gettóból. A kettő között kell választani?
Először is: nem sok gettó volt Magyarországon, amikor a szovjetek jöttek, mert a vidéki gettókat már rég felszámolták a magyar hatóságok (értsd: az embereket elhurcolták). Igen, a nőket és a gyerekeket is. Magyar katonák és csendőrök végezték el a munkát. Marhavagonba bezárták a szerencsétleneket, étlen-szomjan. Talán ezeket a részleteket is megemlíthetjük, ha már a román és a szovjet hadseregről ilyen szépen írtál. Utána a nyilasok az ostrom alatt egyszerűen a Dunába lőtték az embereket. A gyerekeket és a nőket is.
Másodszor: maga a magyar politikai és katonai vezetés is már rég tudta (már 43-ban is), hogy a háború elveszett. A németek is azért jöttek be, nehogy Horthy kiugorjon a háborúból. (Amit később, ősszel megpróbált, de nem volt elég bátorsága hozzá, hogy igazi hazafi legyen.) Aki tehát 44 végén vagy 45-ben még a háborút akarja folytatni és Szálasiékat támogatja, az a szememben teljes mértékben háborús bűnös. (Vajon a kormánypropaganda ma mit mondana egy ilyen álláspontra?)
Kedves Aladár,
a zsidókat abban az időben nemcsak Dunába lőtték, hanem megsemmisítő táborokban Zyklon B gázzal százezrével öltek halomba. Tudom, hogy tudod, csak azért írom le, mert nyilvánvalóan Te is tudod, hogy én is tudom a többi szörnyűséget. Az antiszemita vád miatt hoztam be a zsidó szempontot, nem azért, hogy enyhítsem ennek a szempontnak a jelentőségét.
Ha zsidó nézőpontból tekintesz a II. VH végére, akkor érthető, hogy megdöbbensz, hogyan harcolhatott bárki is a németek oldalán még a zsidók elhurcolása után is. Értem ezt a megdöbbenést. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a katonát vezénylik a frontra, és ott harcol, ahova vezénylik, nem ott, ahol belátása szerint harcolna. Dezertálhat is, de ez keveseknek opció, főleg olyan kulturális közegben, ahol az egyenességet és hűséget értéknek, a sunyiságot és árulást viszont súlyos jellemhibának tartják. Ha olvastál Wass Albertet, tudhatod, hogy az ő közege ilyen volt.
Viszont a másik oldalt is érdemes látni. Sokaknak hasonló dilemmát jelent az, hogy hogyan harcolhatott (volna) bárki is a szovjetek oldalán, mikor ott is egy totalitárius rendszerről volt szó, amely sok tízmilliónyi embert semmisített meg a származása miatt, istentelen, gonosz ideológiát terjesztett a világban (amelynek máshol is ilyen mértékű áldozatai voltak – összesen, ugye, 100-150 millióra teszik a kommunizmus 20. századi áldozatainak a számát). A magyarok abban az időben jobban féltek és iszonyodtak a szovjetektől, mint a németektől, és erre tapasztalati okuk is volt. Meg aztán lett is.
Ehhez tegyük hozzá Wass Albert személyes tapasztalatait arról, amit a románok csináltak a magyarokkal Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása után a dél-erdélyi területeken. Őt ez rendítette meg. Teljesen érthető, hogy nem akart volna a románok (és a szovjetek) oldalán harcolni a sajátjai ellenében, tudva ráadásul azt is, hogy milyen kegyetlen bánásmódban lesz részük a magyaroknak az új megszállás után. Így is történt. Brutális volt, mert heves bosszúszomj növelte a kegyetlenséget Észak-Erdély időleges Magyarországhoz való visszacsatolása miatt. No meg kb. 700 ezer magyart deportáltak a Szovjetunióba, akik közül százezrek ott is haltak meg. A háború végén a magyar katonák nem a németekért harcoltak, hanem a szovjet invázió ellen. Akkor is, ha ez utólag, történelmi szemszögből rendkívül vitatható, akár a siker esélyének hiánya, akár a németek melletti kitartás miatt. Nem lett volna szabad belesodródnunk abba a háborúba a németek oldalán.
A fentebbi hozzászólásomban csupán azt jeleztem, hogy Wass Albert nézőpontja is érthető. Aki akkor a magyar hadseregben harcolt, nem háborús bűnös volt, hanem katona, kivéve persze, ha háborús bűnöket követett el, mert akkor mindkettő.
Azonban továbbra is az a helyzet, hogy a fenti cikkem mondanivalójának megbeszélése helyett visszacsöppentünk az 1990-es évek színvonaltalan, sehova nem vezető vitáiba.
Kedves Ádám,
A fenti cikked generálta ezt a vitát, amit te lehet, hogy színvonaltalannak érzel, amit sajnálok, de attól még szerintem elég fontos és releváns is.
Válaszodban megint a zsidó nézőpontot veted szembe a katona Wass nézőpontjával és értékrendjével.
Számomra pont ez az állítás döbbenetes és ezért ragadtam billentyűzetet.
Senki nem kérte Wasstól, hogy a szovjetek oldalán harcoljon vagy őket dicsőítse. Teljes mértékben megértem, hogy ő a szovjetek bevonulását megszállásként és hatalmas veszteségként élte meg.
A problémám az, hogy ha még 44 végén vagy 45 tavaszán is Szálasival értett egyett, akkor egyetértett a zsidók deportálásával, a Dunába lövetésükkel, a kifosztásukkal, a németek által ránk kényszerített rendszerrel is. Mert ezek mindenki előtt nyilvánvalóak és tudottak voltak.
Elmenekülhetett volna Nyugatra úgy is, hogy befogja a száját vagy legalább nem a nyilasokat támogatja, de nem ezt választotta. (Harcolni talán nem volt kedve? Mert olyan egyenes ember volt.)
Megértem a magyar katonát, aki harcolt a szovjetek ellen a hazája védelmében. Igen, a legtöbben mást nem is tehettek abban a helyzetben (bár a front közeledtével és az államigazgatás teljes széthullásával a dezertálás is egyszerűbb lett). A probléma ott kezdődik, amikor valaki már nem az ellenség ellen harcol, hanem egy másik istentelen politikai hatalom védelmében.
Végezetül arra a mondatodra reagálnék, hogy nem lett volna szabad belesodródnunk a háborúba.
Nem tudom, te mit nevezel sodródásnak, de hát a Horthy-korszak másról sem szólt, mint a revizionizmusról, aminek egyenes következménye lett a németek oldalán belépni a háborúba. Ezt nem a németek kényszerítették ki, hanem a magyar (jobboldali) politikai pártok.
Mint ahogy a zsidótörvényeket sem a németek kényszerítették ránk.
Teleki miniszterelnökként már 1941-ben látta, hogy ebből a helyzetből az ország nem fog jól kijönni. A tragikus az ő sorsában, hogy a háború elkerülhetetlenségének nagy részben ő maga is az okozója volt.
Aladár,
hajmeresztő számomra az érvelésed, tele logikai bakugrásokkal. Nagyon könnyű így eljutni szinte bárki esetében oda, hogy az illető náci. Sajnos a történelem erről is szól. Rengeteg ártatlan áldozata van az ilyen rosszhiszemű logikának. Hadd kövessek hasonló logikát például József Attila kapcsán, akinek köztudottan volt kommunista időszaka, kommunista barátokkal, hogy úgy mondjam, elvtársakkal. Abban a korban volt kommunista, amikor a Szovjetunióban már több tízmilliós volt a rendszer áldozatainak a száma. Egyik késői kommunista versét 1933-ban írta, amikor éppen zajlott a holodomor, sok milliós ukrán áldozattal. József Attila 1920 után lett kommunista, amikor Magyarországon átéltük már a vörös terrort, azt, ahogy a Lenin-fiúk páncélvonattal járták a vidéket és gyilkolták az embereket. Pontosan tudhatta, mivel jár a kommunizmus, mégis támogatta. Vagyis József Attila egyetértett Szamuelyvel, egyetértett Leninnel, egyetértett Sztálinnal, egyetértett a holodomorral, az ukránok kiéheztetésével, az orosz papok és nemesség lemészárlásával, a Gulágokkal, egyetértett a kommunista népirtással. József Attila persona non grata, irodalmi műveiről sem szabad beszélni, mert hiszen népirtó. A Mama című verséről is jobb, ha inkább azonnal a Gulágokra tereljük a szót.
Na most Wass Albert esetében viszont még az sem igaz, hogy feltétlen rokonszenvezett volna a nácikkal vagy a nyilasokkal. Sőt, ennek egy csomó minden nyíltan és határozottan ellentmond az életművében. Viszont szerette a hazáját. Szerette Erdélyt. Féltette azoktól, akik pusztították azt. Féltette a Vörös Hadseregtől és a mögötte visszatérő románoktól. Féltette a vasgárdistáktól és a kommunistáktól. Gondolom, látott esélyt arra, hogy a pusztulás elkerülhető, de az is lehet, hogy katonaként becsületből tartott ki mindvégig és buzdított erre másokat is. Nem akarom idealizálni őt, de kezeljük ezt az időszakát a helyiértékén. Ahogy József Attilát is. Vagy ha már itt tartunk: Krasznahorkait is a vállalhatatlan, sommás, megbélyegző mondataival együtt.
Ez a vita azért színvonaltalan, mert nem az irodalomról szól, amiről a cikk, hanem a politikai identitások által generált előítéletekről, amelynek mocsarából épp kihozni próbáltam egy sokkal fontosabb témát. Térjünk vissza a kiindulóponthoz.