Sokszor írtam már arról, hogy az apostoli igehirdetésben az evangélium és az evangéliumból következő etika elválaszthatatlanok egymástól (pl. itt vagy itt). Mivel a kegyelemről szóló evangélium (amit én is teljes szívemből hiszek), és az egyedül hit által való megigazulás tana (a reformáció egyik dogmatikai sarokköve, amit szintén hiszek) könnyen azt a benyomást keltheti (és magától Páltól tudjuk, hogy már kezdetektől keltette is – pl. Róm 6,1), hogy az etika és Isten törvénye nem lényeges, szükségesnek tartom újból és újból hangsúlyozni, hogy aki megismerte Krisztust, az az apostoli tanítás szerint nem élhet már úgy, hogy figyelmen kívül hagyja Isten életszentségre vonatkozó akaratát. Néhány napja olvastam Pál Agrippa király előtt elmondott beszédét, ahol a következőképpen fogalmazza meg apostoli küldetését:
Az Úr ezt mondta neki: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.” (ApCsel 26,18-19) Pál küldetése tehát az, hogy az Istenhez való megtérésre hívja az embereket, hogy higgyenek Krisztusban, és a Krisztusban való hit által kiszabaduljanak a sötétség és a Sátán fogságából, megkapják bűneik bocsánatát és Isten szent népéhez tartozva örököljék Isten országát.
Pál így teljesítette a küldetését: „Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.” (ApCsel 26,19-20) A zsidóknak is és a nem zsidóknak is azt hirdette Pál, hogy forduljanak Istenhez, térjenek meg. A megtérés elengedhetetlen része a Krisztusban való hit, és ugyanilyen elengedhetetlen része az életük irányának megfordulása. Az apostol nem csak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is azt hirdette, hogy éljenek a megtérésnek megfelelően. A megtérésből és a Krisztusban való hitből új élet következik: a „hit engedelmessége” (Róm 1,5).
Az előző bejegyzésben egy világi hivatalnok tudósítására hívtam fel a figyelmet, aki szerint a korai keresztények Bithüniában esküvel kötelezték magukat arra, hogy nem lopnak, nem követnek el házasságtörést, stb., vagyis arra, hogy az Istenhez való megtérésükhöz méltóan fognak élni. Tudták, hogy az evangéliumból új élet következik. Az evangélium ma is elválaszthatatlan az evangéliumból következő etikától. Jézus szerint a legkisebb lesz a mennyek országában, aki úgy tanítja az embereket, hogy a parancsolatokból akár egyet is eltöröl (Mt 5,19), hiszen ő nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem azért, hogy azt betöltse. Minden más – Bonhoeffer szavaival – „olcsó kegyelem”. Ha Jézusban hiszünk, éljünk a megtérésünkhöz méltóan! Akkor is, ha ez olykor nehéz.
Kedves Ádám!
Hogyan kötelezhették magukat esküvel keresztények bármire, akár a legjobb dologra is, amikor Jézus ezt tanította:
„Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az Istennek királyi széke” Máté 5:34?
Nem volt ez ellentmondás?
„szükségesnek tartom újból és újból hangsúlyozni, hogy aki megismerte Krisztust, az az apostoli tanítás szerint nem élhet már úgy, hogy figyelmen kívül hagyja Isten életszentségre vonatkozó akaratát”
– Egyetértek a tartalommal, de felvetem, hogy ha értelem szerint olvassuk az Újszövetséget, akkor a mondatnak így kellene megfogalmazódnia: … aki megismerte a Messiást …
A tartalom ettől nem változik, a kialakuló összkép azonban mintha mégis más lenne, a terminológiai kontinuitás miatt. Jézus személye és eljövetele vízválasztó, a tisztsége azonban összekötő szál.
Jézus előtt a judaizmusnak számos felfogása volt az életszentségről, többek között olyan is, amit te írsz, de nem csak. Olyan felfogás is volt, hogy a túlvilági élet vérségi alapon jár, Ábrahámnak meg lett ígérve. Vagy hogy a híres 513 szabály betartása alapján jár. Vagy hogy nincs túlvilági élet, de attól még be kell tartani az 513 szabályt, a földi kiválasztottsággal járó előnyök érdekében. És ezek alváltozatai is valószínűleg jelen voltak.
Ez attól érdekes, hogy mai judaista felfogás szerint abszolút nem kell életszentségben élni, pláne nem gój elvárások szerinti etikával, a kiválasztottság vérségi, zárt rendszer, a gójoknak semmi közük hozzá, illetéktelenek.
Ha Jézust meg akarjuk érteni a saját környezetében, akkor ezt a felfogást valahogy össze kellene hoznunk Jézuséval abban a korban, és a későbbi korokban, máig. Az apostolok ugyanis ebből a felfogásból jutottak el fokozatosan Jézus megértésére. Nem véletlenül hitetlenkedtek a feltámadáson. Judaista háttérben semmi ilyesmire nem számítottak, ellenben számítottak földi sikerekre, amik meg elmaradtak. Az apostolok nem biztos, hogy mai értelemben vett életszentségben akartak élni, az annyira idegen volt tőlük és a korszellemtől. (Titokban még háremre is vágyhattak, mint Salamon. Hiszen maga mellé vette őket a Szabadító, aki Mózes, Dávid és Salamon művének folytatója – akkori felfogás szerint. Mint Asterix és Obelix, úgy leverik a római hadat, hogy zúgva szállnak a centuriók Róma felé. Honnan tudták volna akkor előre, amit mi ma tudni vélünk, utólag?!)
Mi főleg Páltól értesültünk, hogy ő mit ért életszentség alatt. Ám Pál több szempontból eltért az apostoloktól, és mivel kompenzált a saulsága miatt, azt is látnunk kellene, hogy honnan indult, hová jutott – ez az út talán többet mond nekünk a mai világról.
Pl. Saulnak feltehetően volt dolga nőkkel, nem is eggyel, és erre büszke is lehetett, mint egy mai judaista, azaz nem volt alapbeállításban „életszent” úgy, ahogy mi erről ma gondolkodunk. Saul alighanem a vérséget kombinálta az 513 szabály jogászi betartásával, és lenézett mindenkit, aki nem ilyen helyzetben élt. Ha nem lenézte őket, akkor minimum lesajnálta az eltérő helyzetűeket. Elkülönült tőlük. Viszont MÁR EBBEN AZ ÁLLAPOTÁBAN a világ világosságának és a föld sójának tartotta magát, és minden okosság letéteményesének, globális értelemben. Ma is látunk ilyen judaistákat.
Saul meggyőződése volt, hogy a judaista eretnekeket ki kell irtani a világból, hiszen törölve vannak az Élők Könyvéből, ami egyszerre földi és égi halál, és a gójok eleve benne sincsenek a Könyvben, az Úr nem írta őket bele. Egyetértett a hivatalos judaista állásponttal. Azután egy látomás átírta a modelljét, és lassan kidolgozott egy újat. Azt, amit a levelei elénk tárnak.
Ha megismerjük és megértjük Saul útját Pálig, akkor árnyaltabban láthatjuk az előttünk álló választási lehetőségeket és dilemmákat. Saul útja ugyanis a mai világ leírása is egyben. Amerre ő haladt, azon a tájon haladunk át mi is. Amiben Saul hitt, azt halljuk ma is, ezer forrásból. Azután Saul hirtelen találkozott a tanítói szerint álmessiással, és rájött, hogy nem ál-, és hogy ebből döbbenetes, soha nem tapasztalt nagyságrendű dolgok következnek. Ez az AHA-élmény vár ránk is.
Kedves Gabi!
Az említett utalás Ifjabb Plinius Traianus császárnak írt levelében olvasható, tehát közvetett beszámoló a 2. sz. eleji bithüniai keresztények szokásairól. Ha az „eskü” szót kicseréled a „megfogadták” szóra, talán kevésbé van éle a mondatnak. Másrészt az eskü tiltása a hegyi beszédben szerintem nem abszolút tiltás, Jézus ott arra hegyezi ki a dolgot, hogy legyünk szavahihetőek (legyen az igenünk igen, a nemünk nem), ne ünnepélyes eskükkel akarjuk elérni, hogy az emberek higgyenek nekünk.
„Ha Jézusban hiszünk, éljünk a megtérésünkhöz méltóan! Akkor is, ha ez olykor nehéz.”
Javaslom elolvasásra ezt a hírt. Az elkényelmesedett nyugati kereszténységnek talán van mit tanulni ezektől a testvéreinktől. Azt hiszem, a „megtéréshez méltóan” valóságát láthatjuk ebben a hírben.
http://www.baptist.hu/a-kopt-keresztenyek-megbocsato-lelkulete-csodalatot-kelt-az-egyiptomi-tarsadalomban/
„… mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14b-15)