„Azután eskesse meg őt a pap, és mondja ezt az asszonynak: Ha nem hált veled senki, ha nem tévelyedtél el tisztátalanul férjedtől, ne ártson neked ez a keserű, átokhozó víz, csak akkor, ha eltévelyedtél férjedtől, és tisztátalanná váltál, mert férjeden kívül más is hált veled.” (4Móz 5,19-20)

Olyan, mintha ez a fejezet a középkor egyik legsötétebb gyakorlatát igazolná, az ún. „istenítéletet”. Az istenítélet lehetett tűzpróba vagy vízpróba, és a célja Isten segítségül hívásával az ártatlanság vagy bűnösség bizonyítása volt. A tűzpróba esetén ártatlannak minősítették a megvádoltat, ha a tüzes vas által okozott sérülés három nap alatt elkezdett gyógyulni. Vízpróba esetén kezeit és lábait összekötözve a folyóba vagy a tóba mártották az embert, és akkor minősítették ártatlannak, ha elmerült. Ha feljött a víz felszínére, akkor bűnösként megégették. Egészen brutális és meghökkentő szokás, nem véletlen, hogy a IV. Lateráni Zsinat 1215-ben betiltotta. De vajon nem maga Isten rendelt el hasonlót népe számára Mózes idején a féltékenységi törvénnyel?

A féltékenységi törvény lényege a következő. Ha egy férjben felmerült a gyanú, hogy a felesége hűtlen volt hozzá, de nem voltak tanúk, hogy ezt igazolják, egy szertartás keretében lehetőség volt a tisztázásra. Az asszonynak a pap jelenlétében meg kellett innia egy „átokhozó vizet” (הַמַּיִם הַמְאָרֲרִים), és ha vétkezett a férje ellen, azzal magára vette Isten átkát, élete hátralévő idejében meddő lett. Ez abban a korban különösen súlyos csapásnak számított, mert sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyermektelenségnek, mint ma. A megvádolt asszonyt tehát Izráelben is istenítélet alá vetették, hogy a Mindenható tisztázza vagy ítélje el őt. Ez elsőre pont olyan, mint egy középkori istenítélet. Vagy mégsem? Figyeljük meg jobban a részleteket!

Először is vegyük észre, hogy az a víz, amit átokhozó víznek nevez a szöveg, semmi olyat nem tartalmaz, ami természetes úton ártana az asszonynak. A vízbe egy kis port tettek a hajlék földjéből, ami önmagában teljesen ártalmatlan dolog, nem dagasztja fel az asszony méhét és nem teszi őt meddővé. Ellentétben a vízpróba vizével, amelyben összekötözött kezekkel és lábakkal nagy valószínűséggel megfullad az ember, vagy a tűzpróba tüzével, ami biztosan égési sérülést okoz, az átokhozó víz csak akkor árt, ha Isten tevőlegesen beavatkozik és csodát tesz! Maga a víz nem tett senkiben kárt. Míg a középkorban végül betiltott istenítéleteknél Isten beavatkozása az ártatlanságot bizonyította, itt csak akkor volt szükség csodára, ha az asszony valóban vétkezett. Vagyis a törvény az ártatlanságot védte! Az asszonyt védte. Hacsak nem tett Isten csodát, az asszonyt felmentették.

Ez a rendelkezés éppen a fordítottja volt más ókori közel-keleti szokásoknak. Hamurabbi 132. törvénye például kimondta: „Ha valakinek feleségére más férfi miatt ujjal mutogatnak, de más férfival fekve nem lett rajtakapva: férje kedvéért a folyóba merüljön.” Izráel Istene azonban olyan törvényt adott népének, amelyben a próba önmagában nem árt az asszonynak, és ha nem történik semmilyen természetfeletti beavatkozás, az ártatlanságát erősíti meg. A fejezetben található „istenítélet” megfordítja a barbár tűzpróbákat és vízpróbákat: Istennek aktívan be kell avatkoznia, hogy átok szálljon a valóban bűnösre! Ha ezt nem teszi, az asszony ártatlannak számít, és semmi nem is árt neki. Az átokhozó víz biztosan nem.

„Urunk, te igazságos és irgalmas Isten vagy! Odaállsz az ártatlanok mellé, és védelmezed őket, de jaj annak, aki még előtted is rejtegeti a vétkét! Adj megtérést, ha vétkeztünk, légy irgalmas hozzánk, adj erőt megvallani a bűneinket, és légy ma is pajzsa az ártatlanul megvádoltaknak!”