Dallas Willarddal való 2006-os személyes találkozásom jó példája az elpuskázott lehetőségeknek. Kettesben reggeliztünk, volt nagyjából egy órám, hogy kifaggassam, de egyetlen jó kérdés sem jutott eszembe. Magára a beszélgetésre is csak halványan emlékszem. Ott ülök vele szemben, próbálom kihasználni az ölembe pottyant lehetőséget, de egyre banálisabb irányt vesznek a kérdéseim, és a beszélgetésből tulajdonképpen két évtizedes távlatban is csak egy szemüveges, körteformájú embert tudok magam elé idézni, azt nem, hogy miről is volt köztünk szó. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szentség utáni sóvárgás volt a láng, amit évekkel korábban The Spirit of the Discipline című könyve felgerjesztett bennem, és amiről igazából érdekelt volna bármi, amit tőle hallhatok.

bővebben