Dallas Willarddal való 2006-os személyes találkozásom jó példája az elpuskázott lehetőségeknek. Kettesben reggeliztünk, volt nagyjából egy órám, hogy kifaggassam, de egyetlen jó kérdés sem jutott eszembe. Magára a beszélgetésre is csak halványan emlékszem. Ott ülök vele szemben, próbálom kihasználni az ölembe pottyant lehetőséget, de egyre banálisabb irányt vesznek a kérdéseim, és a beszélgetésből tulajdonképpen két évtizedes távlatban is csak egy szemüveges, körteformájú embert tudok magam elé idézni, azt nem, hogy miről is volt köztünk szó. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szentség utáni sóvárgás volt a láng, amit évekkel korábban The Spirit of the Discipline című könyve felgerjesztett bennem, és amiről igazából érdekelt volna bármi, amit tőle hallhatok.

Onnan jutott eszembe ez az elvetélt beszélgetés, hogy nemrég elolvastam a Mennyei összeesküvés (The Divine Conspiracy) című másik könyvét, amit a Harmat Kiadó adott ki ebben az évben. Az akkori bénaságomat valamelyest kárpótolta ez a bölcs gondolatokban dúskáló kötet. A Mennyei összeesküvésről az előszóban Richard Foster mondja, hogy „remekmű, csoda”, és valóban az. Egy közeli ismerősöm is elkezdte olvasni, de félbehagyta, mert az első fejezet nem keltette fel az érdeklődését. Azt tanácsoltam neki, hogy olvassa tovább, megéri a befektetést, csak jusson el a boldogmondásokig.

A könyv nagy része ugyanis a hegyi beszédet kelti életre. Életre keltés alatt nem arra utalok, hogy a beszéd halott volna, hanem arra, hogy bár jól ismert szöveg, sokszor élettelen marad számunkra, mert nem igazán értjük. Willard bölcs könyve segítséget ad Jézus szavai megértéséhez. A hegyi beszéd magyarázatai kapcsán amúgy elfogult vagyok, John Stott kommentárja számomra évtizedek óta etalon, Martyn Lloyd-Jones hatvan prédikációját (Studies in the Sermon on the Mount) pedig mindig is utánozhatatlannak gondoltam. Nehéz kimondanom, de a boldogmondásokat sem Stott, sem Lloyd-Jones nem értette olyan lényeglátóan, mint Willard ebben a könyvben. Willard kikerüli azt a csapdát, amibe a legtöbb magyarázó belefut, amikor a boldogmondásokat belső tulajdonságokként értelmezik, ahelyett, hogy a retorikai paradoxont látnák bennük. Willard kissé eltávolodik a szavaktól és magát a kontrasztot mutatja meg, amely egy-egy Jézus által említett gyötrelmes élethelyzet és a világ által sikeresnek tartott élet között feszül. A boldogságot eszerint a mennyek országával való találkozás okozza, nem maga az élethelyzet. Ezzel a hátrafelé tett egyszerű mozdulattal minden más megvilágításba kerül a szöveg vásznán. A könyv e tekintetben tényleg remekmű.

Vannak persze benne olyan részletek is, amelyeket olvasva csóváltam a fejemet. Willarddal ellentétben nem az akaratot tartom például a szív legbelsőbb magjának (Jonathan Edwards antropológiájával értek egyet, aki szerint az akaratot affectiók mozgatják, és az mutatja meg igazán, mi van a szív mélyén, hogy az akarat mi felé mozdul). Vagy például ahogy Willard a disznók elé vetett gyöngy példázatát magyarázza, azt alapvetően hibásnak gondolom. Azt is, amit ebből a tankötelezettségre nézve levezet. A mennyei reménységgel kapcsolatos gondolatmenetéből fájóan hiányzik a test feltámadásának bibliai hangsúlya, és mintha egy csipet platonizmus jellemezné egyébként is azt, ahogy a mennyei reménységről ír. Mondhatnék más kritikákat is, de minek. Hibátlan könyv valószínűleg nincsen. Jó könyvek viszont vannak, és Willard könyve a hibái ellenére egyértelműen jó könyv. Olyan könyv, amit elolvasásra ajánlok.

A Mennyei összeesküvés legnagyobb értékének azt tartom, hogy a keresztény életet élhetőnek mutatja be, és ehhez egyetlen fontos dolgot tesz: összekapcsol bennünket a hegyi beszéd lüktetésével, hogy azt az életet éljük, amelyre Jézus hív bennünket, tanítványokként, követőkként, imádkozókként és cselekvőkként, jézusi lelkületű emberekként. Willard nem egyszerűsíti le a keresztény életet egyetlen formulára. Hagyja inkább, hogy Jézustól tanuljuk meg, hogyan kell azt élni. Willard arra emlékeztet, hogy felelősek vagyunk a döntéseinkért, gondolatainkért, tetteinkért, de rámutat függő helyzetünkre is: magunktól nem tudunk szentté válni, Isten tehet azzá bennünket.

A szentség Willard interpretációjában a lélek belső változása, amely lecsapódik a kapcsolatainkban, a munkánkban, a hétköznapi életünkben, a földi tevékenységeinkben, és abban is, ahogy a sorsunkra tekintünk. A mennyei összeesküvés lényege az, hogy behívjuk Istent a számunkra fontos dolgokba, és hagyjuk, hogy ő pedig bevonjon bennünket az ő számára fontos dolgokba. A menny jön közel hozzánk, és amikor ez megtörténik, más emberekké leszünk. Mennyei emberekké, egy isteni összeesküvés aktív résztvevőivé, akik másokat is Jézus tanítványaivá nevelnek. Annak idején ez volt az a tűz, amit Willard (másokkal együtt) felélesztett bennem. Most a könyvét olvasva ugyanennek a tűznek éreztem újra a melegét.