Újszövetséges teológusokat régóta élénken foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon milyen mértékű lehetett az első századi Palesztinában az írni-olvasni tudók számaránya. William Harris, a Columbia Egyetem tanára 1989-es könyvében a legjobb esetben is (ez számára a művelt Athént jelenti) mindössze tíz százalékra becsülte ezt az arányt Jézus korában, és szerinte ez a tíz százalék is elsősorban művelt férfiakat foglalt magában. Catherine Hezser – akire Bart Ehrman szokott hivatkozni – Jewish Literacy in Ancient Palestine c. könyvében még kisebb százalékot feltételezett: szerinte ebben az időben Palesztinában legfeljebb három százalék lehetett az írni-olvasni tudók aránya, és ez is csak a nagyobb városokban.

Azonban a folyamatosan előkerülő régészeti felfedezések egészen más képet festenek elénk. Ahogy egyre többet tudunk meg az első századi írásbeliség elterjedtségéről, a fenti „primitivista” nézet helyét egy másik hipotézis vette át, amely akár harminc százalékra is teszi annak a „középosztálynak” az arányát, amely Palesztinában legalább olvasni tudott abban az időben. (Az írni is tudók aránya ennél valamivel kevesebb lehetett.) A kérdéssel foglalkozó tudósok között az az álláspont kezd megszilárdulni, hogy az írásbeliség lényegesen elterjedtebb volt, mint eddig feltételezték, számos tudós ma már tippelni sem mer, hogy mennyire, hiszen az előkerülő bizonyítékok folyamatosan fölfelé tolják a feltételezhető arányt.

Ebben a tudományos vitában számomra elképesztően izgalmas új fejlemény volt az az előadás, amit tegnap Martin Heide, a Marburgi Egyetem régészettel és ókori nyelvekkel foglalkozó filológia professzora tartott a European Leadership Forum teológus műhelyében. Heide is az új konszenzus oldalán áll: szerinte a primitivista nézet hívei a magas kultúrára koncentrálnak, holott ma már rengeteg bizonyíték áll rendelkezésre a normális, hétköznapi életben jelen lévő írásbeliségre (feliratok, érmék, csontok, osszuáriumok, „jegyként” használt cserépdarabok, vagy gondoljunk akár csak arra, hogy János szerint a Jézus keresztje fölött lévő háromnyelvű feliratot „a zsidók közül sokan olvasták”). A bizonyítékok nagy tömege ma már szerinte is arra utal, hogy az egyszerű zsidó népesség között is elterjedt volt az olvasni tudás képessége.

Heide rengeteg bizonyítékot tárt elénk, de előadásának a legérdekesebb és leginkább újszerű része az volt, amit a szíriai sivatagban a közelmúltban talált több tízezer kövekre írt szafait feliratokról mutatott, amelyek ugyanebből az időből származnak. Ahogy egy jelenlévő Cambridge-i szövegkritika professzor visszajelezte, ezek jelentősége még csak most kezd lecsapódni akadémiai körökben. A szíriai leletek olyan arab kultúrában születtek, amelyből – szemben a görög és zsidó kultúrákkal – nem maradt fenn magas műveltségű írásbeliség, viszont a feliratok azt igazolják, hogy az írásbeliség láthatóan része volt a mindennapi életnek. Akik a kövekre véstek, arra számítottak, hogy az emberek olvassák az üzeneteiket. Az általuk használt betűk hasonlítanak a héber betűkre, amelyeket tőlük nyugatabbra a zsidók használtak. Ha ezeket egybevetjük a Palesztinában talált bizonyítékokkal, vajon nem észszerű következtetés-e, teszi fel a kérdést Heide professzor, hogy a zsidók között abban az időben legalább ilyen magas, de talán jóval magasabb hétköznapi írásbeliség létezett?

Amikor rákérdeztünk, hogy ezek fényében ő milyen magasra tippeli ezt az arányt, vonakodott konkrét számot mondani, de annyit azért sikerült kihúznunk belőle, hogy szerinte ez biztosan ötven százalék felett lehetett, vagyis többen tudtak olvasni, mint ahányan nem. [Az írni is jól tudók aránya ennél kevesebb.] A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján abban a korban inkább arra számítottak, hogy egy átlagos zsidó el tud olvasni egyszerű szövegeket, akár több nyelven is (héber, arámi, görög, latin), mintsem az ellenkezőjére. Szemben azzal, amit filológusok és régészek hosszú ideig feltételeztek, sokkal több tudás birtokában ma már egyértelműen azt valószínűsíthetjük, hogy Jézus korában az írásbeliség része volt a zsidó hétköznapoknak.