„Ne szolgáltasd vissza gazdájának a rabszolgát, ha hozzád menekül a gazdájától! Hadd lakjék közötted azon a helyen, amelyet választ magának városaid közül, ahol jó neki. Ne nyomorgasd őt!” (5Móz 23,16-17)
Az ókori keleti kultúrák néhány dolgot jobban csináltak, mint a modernek (ez persze fordítva is igaz), de hogy miért boldog a nép, amelynek az ÚR az Istene, azt elsősorban az mutatja meg, amiben Izráel kultúrája élesen különbözött a környező népek kultúrájától.
Hammurapi törvénykönyvében például a szökött rabszolga rejtegetését akár halállal is büntették, itt viszont meglepő módon azt olvassuk, hogy a szökevénynek menedéket kell adni, sőt, maga választhatja ki a helyet, ahol élni szeretne. Kifejezetten tiltja a törvény azt is, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő menekült rabszolgát új lakóhelyén nyomorgatni kezdjék.
Izráelben is létezett a rabszolgaság intézménye, de olyan sok korlátozás kapcsolódott hozzá, hogy az intézmény esetében vitatott még a „rabszolgaság” megnevezés is. Az eved (עֶ֖בֶד) szót általában jobb egyszerűen úgy fordítani, hogy „szolga”. A szolgák legtöbbször az adósságuk törlesztése idejére veszítették el önrendelkezésük egy részét, de még az adósságtörlesztés megszolgálásának is volt időbeli határa. Inkább olyasfajta kötelmet jelentett, mint mikor valakit ma lakhelyelhagyási tilalom sújt és/vagy közmunkára ítélnek. Sérül a szabadsága, de nem korlátlanul.
A fenti törvényből kiviláglik, hogy Izráel Istene végső soron az adósság kifizetésének kötelessége elé helyezte ezeknek az embereknek a méltóságát. Akár idegen országokból menekültek, akár Izráelen belüli szolgákról volt szó, nem lehetett nyomorgatni őket. Ha a szolga a nyomorúságos bánásmód miatt elmenekült, nem szolgáltathatták vissza annak, akivel függő viszonyba került, hanem úgy kellett bánni vele, mint szabad emberrel.
Nem is tudjuk igazán felfogni, mennyire radikális volt ez a törvény abban a korban. Izráel Istene mindenekelőtt az embert látta a szolgában, és azt akarta, hogy a népe is úgy gondolkodjon róla, mint a Teremtő képére alkotott embertársról.
A törvény összességében nem volt igazságtalan azzal szemben sem, akinek tartoztak, nem törölte el az adósságszolgálatot, de határt szabott az önrendelkezés csorbításának. Az úr sem tehetett akármit. És ha a visszaélés gyanúja felmerült – márpedig egy szökés mindenképpen erre utalt –, a törvény inkább a szolga mellé állt.
„Urunk, köszönjük, hogy te mindig az embert látod bennünk. Hadd bánjunk mi is így egymással!”
Sokat foglalkoztam ezzel a témával. Egy érdekes következménye lehet egy ilyen törvénynek, hogy kialakul egy olyan réteg, amelyik specializálódik a szolgák emberséges, mégis hatékony munkára bírására. Ennek nem kis szociális haszna van, ha figyelembe vesszük, hogy az akkori szolgák jelentős része ma segélyből élne. Mert igen, szolgasorba kerülhetett valaki egy rossz üzleti húzás után is, de ott voltak a függők, az élhetetlen emberek is, ill. az ő gyámságuk alá tartozók. Nem vagyok biztos abban, hogy a mi rendszerünk jobb.