Philip Yancey erkölcsi bukása különös csapdába csalta a fejét kapkodva forgató keresztény világot. Azáltal, hogy a radikális kegyelemről író szerző őszintén megvallotta a vétkét (nyolc éven át tartó házasságtörő kapcsolat egy házas nővel), választás elé állított bennünket. Azzal az ítélet nélküli kegyelemmel reagálunk rá, amiről évtizedeken át beszélt, vagy szembe megyünk a kegyelemmel és akkor farizeusok leszünk? Különösen azok számára kelepce ez, akik olvasták és szerették a műveit, sőt, akár maguk is radikális változáson mentek át a kegyelem kérdésében. Ők ugyanis már eleve abban a mátrixban gondolkodnak a helyes és helytelen keresztény reakciókról, amit Yancey-től tanultak. Akik meg nem, azok is Yancey mércéje alapján lesznek megítélve.
De mi van akkor, ha – ahogy egy fájdalmasan ismerős mintázatot követve sokan gyanítjuk – talán kapcsolat van Yancey kettős élete és radikális kegyelemteológiája között? Mi van, ha az a fajta kegyelem, amit Yancey hirdetett, magával a Szentírással áll valamiféle konfliktusban, és ez nyilvánult meg abban is, hogy Yancey élete súlyos összeütközésbe került a Szentírással? Mi van, ha Yancey eleve rossz mércével mért bennünket és az egyházakat? Sőt – és ez már nagyon messzire vezet – mi van, ha a radikális kegyelemből származó ítélete egyfajta takaró volt korábban is, és talán még a mostani bűnvallása is az őszinteséget használja fegyverül, amikor máshogy nem tud védekezni?
Rosszindulatúnak tűnhet ennek még a felvetése is, pláne azok számára, akik az elmúlt évtizedekben érzelmileg is kapcsolódtak a szerzőhöz. Philip Yancey mint manipulátor? Meredeknek tűnik. Éppen azt szoktuk meg tőle, hogy kíméletlen nyíltsággal beszél mindenről, saját gyengeségeiről és kudarcairól is. Bárkiről előbb feltételeznénk, hogy hazugsággal manipulálna, mint róla. Csakhogy van azért itt valami. Vajon az hogyan lehetséges, hogy a felesége nyolc teljes éven át mit sem sejtett arról, hogy Philip kettős életet él? Gondoljunk bele, hány és hány hazugságot kellett ehhez felépíteni, hány és hány manipulált élethelyzet, beszélgetés tud ilyen látszatot hosszú távon működtetni! Milyen mesteri kapcsolati mutatvány, rejtőzködés, profi álca kellett ahhoz, hogy a feleség derült égből villámcsapásként fogadja a hírt, hogy nyolc éven át folyamatosan megcsalták! És talán most is csak azért derült ez ki, mert egy másik férj is tudott már a helyzetről.
Egyébként nem Yancey-ről beszélek. Pontosabban róla beszélek, nyilván, de valójában a kegyelem-csapdáról, amiben a kereszténység egy része vergődik. Amit most olvasóim közül többen éreznek, az is ennek a csapdának a működéséből fakadhat. Nem tudunk haragudni Yancey-re, mert akkor nem vagyunk kegyelmesek. Nem tudunk írni a csalódásunkról, mert akkor nem gyakoroljuk a radikális kegyelmet. Nem beszélhetünk megfelelő következményekről, nem mondhatjuk ki, hogy valami baj van ezzel a kegyelemtannal, mert akkor az elmúlt években semmit nem tanultunk a kegyelemről. Kitől is? Nos igen, Philip Yancey-től! Látjuk a csapdát? Látjuk a hálót, amin fennakadtunk? Yancey olyan teológiát épített maga köré, amely kikezdhetetlenné teszi a bukás pillanatában. Tökéletes védőháló annak, aki alkut kötött a bűnnel.
Továbbra sem Yancey a fókuszom, hanem egy attitűd, amit az evangéliumi világ – akár a Szentírás ellenében is – magáévá tett, részben Yancey által. Philip Yancey kibillent hangsúlyaitól a Biblia egészségesebb teológiája felé szeretném visszafelé húzni az olvasóimat. Honnan tudhatjuk, hogy ez a kettő nem ugyanaz? Hát onnan, hogy a jelen helyzetben elvárt reakció nehezen egyeztethető össze a Szentírás több egyértelmű útmutatásával. Például azzal, hogy vezetők esetében helye van a nyílt feddésnek. Helye van a hitelesség számonkérésének. Helye van a teológiai korrekciónak. Helye van a tanulságok leszűrésének.
Nyolc év folyamatos házasságtörő kapcsolat nem egy gyengeségből fakadó bukás. Nem egy megingás, egy pofára esés, egy tragikus következményekkel járó, de mégiscsak jellemidegen visszazuhanás a régi életmódba. Nyolc év házasságtörő kapcsolat nyolc év újabb és újabb döntéseit igényli, naponta akár százszor is. Ez egy milliók által olvasott tanító tartós megalkuvása azzal a helyzettel, hogy van Krisztus útja, de ő a másikon jár. Ez egy életmód. Folytonos hazugság, mellébeszélés, képmutatás, farizeusság.
És Yancey esetében teológiagyártás is. Jogos persze a kérdés, hogy melyik volt előbb: a kettős élet vagy a radikális kegyelem Yancey-féle teológiája? Egyik sem jó szcenárió. Ha a teológia volt előbb, akkor újabb szomorú példáját látjuk annak, hogy a hiperkegyelem, amit a Pride-ot is végig sétáló Yancey képviselt, hiperfelszabadít a vétkezésre. Ha viszont a kettős élet volt előbb, akkor Yancey azok egyike, akik a teológiájukat az énképükhöz alakították. Ahogy Steiner Józsi barátom írta Yancey kapcsán: „az emberi psziché ugyanis hosszútávon nem tudja elviselni a feszültséget Isten kijelentett Szava és az ember saját életmódja között. A kettő közötti feszültség két módon csökkenthető: 1. az életünket igazítjuk Isten Igéjéhez. Ez komoly bűnbánatot, bűnvallást és megtérést feltételez, ami fájdalmas. 2. Istenképünket, hitvallásunkat igazítjuk, húzzuk le saját, romlott erkölcsi életünk szintjére. Ez viszont az üdvösség szempontjából tragédiához vezet.”
A kegyelem-csapda lényege az, hogy ezt nem mondhatjuk ki, mert akkor farizeusok leszünk. De a valódi farizeus itt Philip Yancey volt. És mindazok, „akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják” (Júd 1,4).
A farizeusság pedig azért kulcskérdés itt, mert Yancey teológiája igazából nem is teológia (ahhoz ő nem elég koherens, és nem is teológus alkat), inkább egy szüntelen verbális harc a keresztény értékeket védő mozgalmak ellen, mert azok… nos… farizeusiak. Yancey egy életérzést fogalmazott meg, amely súlyos vád is volt az egyházakkal szemben, és mindazokkal szemben, akik néven nevezték a kultúránk ikonikus bűneit, és megtérésre hívtak azokból. A helyzet iróniája pedig azért különösen fájdalmas, mert Yancey rengeteg igaz dolgot fogalmazott meg mind a kegyelemmel, mind a farizeusi lelkülettel kapcsolatban, amelyekre jó, ha továbbra is ügyelünk. Az egyoldalúságát most saját képmutatása leplezte le.
Végül három dolgot szeretnék nagyon világossá tenni. Először is azt, hogy a kegyelem valamilyen értelemben tényleg radikális. Ezért lehetek én is keresztény. Isten Krisztus keresztjéért, egyedül a Lelkével munkált hit által nyilvánított engem is igaznak, nem azért, mert méltóbb volnék rá. Semmivel sem érdemeltem több kegyelmet, mint Philip Yancey. Másodszor, aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Az istenfélelem szükséges társa a kegyelem megtapasztalásának. Ahogy számos esetben láttuk, önmagában a jó teológia sem véd meg. És harmadszor: Philip Yancey a nyilvános bűnvallásával mindenképpen a jó döntést hozta. Sokkal nagyobb reménységem van iránta, mint azokkal a hasonló bűnökbe keveredett vezetőkkel kapcsolatban, akik nem jutottak el a nyílt bűnvallásig.
Tragédia.
Isten irgalmazzon Neki. (És nekünk, és őrizzen meg.)
.
(Pilinszky J.: „Az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”)
Érdekes lenne a ló túloldalát is vizsgálni, ami a „hiperkegyelem” szemközti, másik véglete…
Vagy volt már ilyen bejegyzés is?
Itt talán a jó hozzáállás szemlélődők számára az irgalom és az önvizsgálat.
Mindenképp jó, hogy PY eljutott ide.
Talán, ha csak az utolsó paragrafust pósztolod ki, elég lett volna. A többi csak okoskodás.
Barna,
azért nem elég itt most az irgalom, mert akkor nem vontuk le a tanulságokat. És akkor újabb és újabb áldozatai lesznek keresztény vezetők képmutató életének. Itt van előttünk megint egy pusztító példája annak, hogy az elmúlt időszakban valami nagyon félrement a kereszténységben a kegyelem terén. Igen, van másik véglet is. Van hidegszívűség, irgalmatlanság, szeretetlenség, kegyetlenség, fojtogató legalizmus is. Ezek ellen is szoktam írni. De Yancey kapcsán az nem lenne most releváns. A kegyelemteológia félresiklásait viszont át kell beszélnünk. És azt az újfajta vádaskodó farizeusságot is, amit paradox módon Yancey is megtestesített. Folyton ítéletet mondott az egyházra, mint farizeusok gyűjtőhelyére, miközben ő volt a farizeus. Örülök, hogy világosságra hozta a kettős életét. A tanulságok leszűrése pedig a mi dolgunk.
Yancey könyvei sokat jelentettek nekem amikor mély gyászban voltam (Amikor nem értjük Istent, Csalódás Istenben). Ezek korábbi könyvei. Lehet, hogy az utóbbi időben a teológiai elhajlása volt ami idáig juttatta.
Ha a megszentelődésen nincs hangsúly, és ha mindig az üdvösség és megtérés körül forognak a viták és beszélgetések, és arról nem vizátunk, hogy hogyan is tudunk igazán megszentelődni, szív szerint átformálódni, akkor lehet, hogy a teologizálás csak palástol minden mást… és ebbe belecsúszni nem nehéz.
Egy jó barátom mondata cseng a fülembe: „Amikor a nyári táborban ötödik éve pontosan ugyanazt hallgattam mindenkitől, hogy „mivel küzd” akkor az volt a benyomásom, hogy a kereszténység amit művelünk, nem hatékony.”
Apropó, Tim Chester: Megváltozhatsz! c. könyvéről szívesen olvasnék kritikát tőled!
Lukács János kommentjével értek egyet. Felesleges csűrni-csavarni ezt a témát, láthatóan nem vezet sehova, ezt szerintem te is érzed. Bőven benne van minden lényeg az utolsó bekezdésben.
„Amit most olvasóim közül többen éreznek, az is ennek a csapdának a működéséből fakadhat. Nem tudunk haragudni Yancey-re, mert akkor nem vagyunk kegyelmesek. Nem tudunk írni a csalódásunkról, mert akkor nem gyakoroljuk a radikális kegyelmet. Nem beszélhetünk megfelelő következményekről, nem mondhatjuk ki, hogy valami baj van ezzel a kegyelemtannal, mert akkor az elmúlt években semmit nem tanultunk a kegyelemről.”
Ez a kegyelem-csapda engem az érzelmi zsarolás hitbeli változatára emlékeztet. Talán be kellene vezetnünk a „kegyes(ségi) zsarolás” fogalmát?
Érdeklődve forgattam Yancey könyveit. Nem voltak egzaktak (filozófiai értelemben), de fontos kérdéseket feszegettek, jó sítlusban. Mélységesen megrendít az, ami most kiderült – mint nem keresztény, és nem hívő ember is úgy gondolom, hogy a házasságtörés súlyos bűn. Nagyon sajnálom Yancey urat, és mégjobban a feleségét is… (Imádkoznék is értük, csak ugye nekem nincs kihez.) De…. Annyi ilyen eset, annyi „elbukás” után fel kellene vetni a kérdést: az emberi természetre van-e szabva, realisztikus-e a keresztény tanítás (és a nyomán egész kultúránkban elterjedt felfogás) a házasságról.
Nem olyan régen poliamor klubban jártam egy estén. Szeretném leszögezni: nekem ez elfogadhatatlan. De akik ott ültek, nem undorító, közönséges szexmániások, és nem is zilált lelkű, zavarodott, minden újat minden áron kipróbálni akaró félértelmiségiek voltak (mert én erre számítottam…). Hanem túlnyomórészt érett, értelmes emberek. Egy pár (harmincas-negyvenes értelmiségiek) akiken látszott, hogy mélyen, őszintén összetartoznak, szeretik egymást, higgadtan magyarázta el: nem lehet csak egyetlen emberrel szexelni egy egész életen keresztül – és hát a „másik”, a párhuzamos kapcsolatot sem akarja az ember valami teljesen durva, csak fizikai viszonynak megélni… ezért döntöttek ők a poliamor életforma mellett.
Nem lehet, hogy nekik van igazuk?
Idézet Szalai Miklóstól:
„……… higgadtan magyarázta el: nem lehet csak egyetlen emberrel szexelni egy egész életen keresztül …………”
Mindenekelőtt megjegyzem, Philip Yancey könyveit nem olvastam, sőt ő magáról is most hallok először. Erről az oldalról hozzá szólni nem tudok.
Viszont az idézett gondolat kapcsán annyit jegyeznék meg, velem ez történt. Életemben egy férfival volt kapcsolatom. Kezdetkor házasságon kívül, majd házasságban, aminek sok területét diszharmónia jellemezte, ám az intimitás végig rendkívül harmonikus volt.
Ennek ellenére mély válságot éltem át, mert hitéletem indulásától. sőt már előtte teljes bizonyossággal tudtam, megkaptam az egyedüllét ajándékát, amire nagyon kellett volna vigyáznom, de nem tettem, ami forrása lett a fájdalmas feszültségeknek. Visszatekintve azt látom, nagyon fontos a már felismert életutat követni.
Azonban az említett mélységek között azt tapasztaltam, Isten fegyelmezése, kegyelme, hűsége kísérték életem, amik mára felbecsülhetetlen értékkel bírnak.
Máté ev. 7:13-14
„Menjetek be a szoros kapun!
Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak.
Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.”
Sokat segített a gyászomban Yancey két könyve: „Hol van Isten, amikor fáj „; „Csalódás Istenben”. Mély fájdalommal és részben megértéssel olvastam a tegnap a 777-ben. Csalódás. Azért fáj,mert az ördög mindenhova valamilyen módon igyekszik beférkőzni, hogy megrontsa az Isten munkáját…csak alighogy „kihevertük” Pintér Béla bukását, jött a következő pofon. De ma reggel olvasva a római levelet, nem ítélkezhetek es nem is teológizálok (sokszor tapasztaltam, hogy az is sok esetben farizeusság, bár szükség van rá, csak nem takarónak).”Oh, ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat karhoztatod; mivelugyanazokat míveledte, aki ítélsz” Róma 2,1
Kedves Klara,
nem vitatom, hogy ez fontos. Azt meg végképp nem, hogy ezek a bukások fájdalmasak, és alázatra intenek. Azonban akaratod ellenére mégis teologizálsz, ha az az üzeneted, hogy ebben az esetben ez a bibliai igazság érvényes, erre kell figyelnünk, ez mutatja a megfelelő viszonyulást.
Vas Ádám,
fontosak az előtte lévő gondolatok. Azért írtam őket.
Kedves Miklós!
Nem gondolom, hogy nekik van igazuk. Két gondolattal hadd érveljek – keresztény szempontból. Az egyik gondolatom az, hogy az emberek tesznek rengeteg olyan dolgot, ami nyilvánvalóan helytelen, és ha megkérdezzük őket, azt mondanák, hogy nem tudtak máshogy cselekedni. Gondoljunk arra az emberre, aki olthatatlan étvággyal tömi magába a pizzákat és már 430 kiló, de nem bírja abbahagyni. Vagy a pedofilra, aki pont olyan elementáris erővel vágyik a tiltott gyümölcsre, mint egy házasságtörő férfi. A példákat lehetne sorolni. A keresztény teológia ezt a problémát általánosabbnak látja. A bűn olyan belső erő, olyan romlottsága a természetünknek, amely képtelenné tesz arra, hogy megfeleljünk akár még egy alacsonyabb szintű emberi etikai elvárásrendszernek is, nemhogy Isten tökéletes törvényének.
A másik gondolatom az, hogy a keresztény teológia szerint ezért van szükségünk az evangéliumra. Isten kegyelmes feloldozására Krisztus keresztje által, és a Szentlélek átformáló erejére, amely olyan dolgokra is képessé tesz, amelyeket teljességgel lehetetlennek gondolnánk. A kereszténység története tele van a Yancey-éhez hasonló képmutatással, meg tele van olyan esetekkel is, amikor emberek élete, jelleme csodás módon megváltozott. A keresztény egyház elsődleges feladata ezért az evangélium hirdetése. Fontos Isten törvényének felmutatása, de még fontosabb, hogy van megoldás a romlottságunkra.
Kedves Ádám!
Igazad van a hiperkegegyelem veszélyeivel kapcsolatban, ezekre eddig nem is gondoltam. Ha jól veszem ki, az a legnagyobb problémád vele, hogy „majd bűnt vallok, oszt’ jó napot”. És aki ezt nem tolerálja, az farizeus.
Inkább hangosan gondolkodom, de nem arról a bizonyos ingáról van szó? Még pár évtizede is komoly bélyeg volt egy egyedülálló anyán vagy egy elvált emberen. Nem tudom, az (egyház)történelemben volt-e olyan, amikor úgy alakult ki egy állapot, hogy előtte szükségszerűen nem toltuk túl a biciklit mindkét irányba? Ráadásul, ha egy törvénykező háttérből jön valaki, annak nagyon felszabadító lehet a hiperkegyelem.
Ha jól veszem ki, Yancey esetében, mivel vezetőről van szó, a feddést hiányolod. Nem tudom, ezt megtették-e vele személyesen? Nem tatom kizártnak. Másrészt, ha jó vettem ki, mostantól fogva nem fog szolgálni. Rákerül(t) egy bélyeg, ami a mi keresztény kultúránkban igencsak negatív, és a könyveiből vagy előadásaiból származó bevételei is vissza fognak esni. De önmagában a reflektorfényből való kikerülés is elég kellemetlen. Akárcsak Pintér Béla esetében. Úgy látom, ma keresztény körökben ezek így együttesen elég nagy büntetésnek számítanak. Vagy következménynek. Persze, hogy ezentúl hogyan rendezi azokkal a helyzetet, akiknek fájdalmat, kárt okozott, újabb kérdés. Mert, ha ez kimarad, akkor az messze nem elég.
Illetve érdekes pszichológiai kérdés, hogyan viszonyulunk ezekhez a bűnt elkövetett hívőkhöz? Nem egy példa van rá, amikor bűnbe esett szerzők könyveit, prédikációit stb. dobálták ki, olyan időszakból is, amikor még az adott bűn(öke)t nem követték el. Utólag mégis megfertőződni látszanak. Persze érthető ez a rossz szájíz. De attól még áldott dolgok szerepelhetnek bennük.
„Elfárasztottátok az Urat beszédeitekkel, és azt mondjátok: Mivel fárasztottuk el? Azzal, hogy azt mondjátok: Minden gonosztevő jó az Úr szemeiben, és gyönyörködik ő azokban; vagy: Hol van az ítéletnek Istene?” Mal 2,17
Jellemzően az nem megy át, hogy a kegyelemnek célja van.
„Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14-15)
A kegyelem nem világútlevél, amivel szabadon csinálhatunk bármit is akarunk, hanem hazatérési igazolvány: egy irányba szól, de abba az irányba bármilyen távolról is elég.
A kegyelem önmagában való értelmezése, csak a kegyelemre fókuszálás elhomályosítja vagy eltorzítja a bűnről, igazságról és ítéletről alkotott képet. Pedig a Szentlélek ezek tekintetében feddi meg a világban élő embert (Jn 16:8). A túlhangsúlyozott kegyelem miatt nem hallható ez a feddés sokak számára.
Persze felszabadító érzés Isten kegyelmét átélni, csakhogy Isten nem a bűn elkövetésére, hanem a megváltozásra akar felszabadítani. A kegyelem nem felment a bűn elkövetése alól, hanem megadja a győzelem lehetőségét a bűn fölött.
Nyilván minden ember élete jóval bonyolultabb annál, hogy kívülről átlássuk benne a kegyelem működésének a folyamatát – néha a megbocsátó, néha az átformáló kegyelemre van szükségünk, és Istennél ezt megtaláljuk „alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4:16). Ez most egy jó lehetőségnek látszik Ph. Y. életében is.
Kedves Ádám, hogyan látod a következő kérdést? Adott ez a sztárkeresztény, akinek könyveit sokan szeretik, és aki megöregedve, talán a pokoltól vagy a felelősségrevonástól való félelmében tesz egy (tegyük fel) őszinte, nyilvános bűnvallást. Mélyen megbánta, vallomását így Isten elfogadja, az illető mennybe jut. Mondjuk. És ott van több tucat, lélekben még tejre szoruló, gyermeteg hívő, aki megbotránkozik a kiderülő bűnökön, és fejlődő hite dugába dől. Talán ez volt az utolsó csepp a farizeus sztákeresztények témájában, ezért feladta hitét, talán lett volna még esélye rájönni, hogy nem emberekben, hanem Istenben kellene bízni, de pont elcsapta egy autó, így pokolra jut. Igazságos-e ez a nagyon is realisztikus scenario?
Nem, nem igazságos, de a kegyelmet nem is igazságosság alapján kapjuk, ez a lényege.
Viszont a felvetés ettől még jogos. Yancey képmutató kettős életének pusztító hatása van.
Ugyanakkor mindenki a maga döntéseiért, bűneiért felel. Az is, aki most Yancey miatt elfordul Istentől.
Számomra is szomorú, és megrázó, ami történt, ráadásul hosszú időn keresztül élt kettős életet. Elgondolkodtató az írásod, és van benne jogos kritika. De véleményem szerint a felvezetésben leírt álláspontod, az ítélet nélküli és a másik cikkedben az olcsó kegyelemről nem elég jól megalapozott, inkább egy saját értelmezésed.
Philip Yancey a kegyelemmel kapcsolatos írásaiban nem az olcsó kegyelemről tanít, és nem relativizálja a bűnt. Kifejezetten beszél Bonhoeffer nyomán a „drága kegyelemről”. A kegyelemről úgy beszél, ami ingyenes, de a bűnről nem úgy, mint ami következmények nélküli. Radikális, feltétel nélküli, befogadó kegyelemről beszél, de ezt a szót te is említed a kegyelem kapcsán. Persze, ha te azt olvasod ki a könnyeiből, hogy arról ír, hogy a vétkezz nyugodtan, mert Isten megbocsát, akkor más alapról indulunk.
Meghatározó könyveit az életrajzi könyvének kivételével nem az elmúlt 8 éveben írta (ha az volt az időszak amikor bűnben élt ennek van jelentősége). Könyvei leginkább elötte lévő időszakból származnak. Az a felvetésed pedig, hogy az írásaiban leírt megközelítés vezetett a bukáshoz egy veszélyes feltételezés, ha ezt minden író vagy tanító esetében következetesen tennénk, akkor gondban lennénk. Salamon írásai és a bukása között valószínűleg te sem gondolsz összefüggést.
Ahogy az kiderül, nagyon sok sérülést és hamis Istenképet kapott abban a bigott környezetben, ahol felnőtt. Szerintem az is egy csoda, hogy nem fordított hátat Istennek, mint ahogy a testvére azon kép alapján, amit az anyja és az egyház számára közvetített Istenről. A saját háttere segít megérteni, miért az hangsúlyozza, amiben hiánya volt. Bár hangsúly nála valóban a kegyelem központúság, de olcsó kegyelemről nem ír, és nem is azt tanította. Viszont sok vallási közegben károsult embernek segített abban, hogy bízni tudjon Isten szeretetében akkor is, ha éppen inkább a szeretet nélküli ítélkezést és törvénykezést tapasztalta abban a közegben, ahol felnőtt. Sok közösségben már lehet, hogy valóban nem a törvényeskedő és őszinte kérdéseket kikerülő hozzáállás jelenti a veszélyforrást, hanem a bűn relatívizálása. De attól a kegyelem központú gondolkodásról való tanítását még nem érdemes leírni, inkább csak fontos mellé tenni a szentség fontosságát is.
Kedves Dávid,
köszönöm a gondolataidat. Nem vitatom, sőt, megerősítem, hogy a saját értelmezésemet (sőt, inkább – ahogy írom – benyomásaimat) mondom el a két cikkben. Lehet, hogy Yancey-t túlságosan a rajongói által ismertem és ez torzította a róla alkotott képet. Ezért is igyekeztem most lecsekkolni magamat. Tény, hogy újra beleolvasva a könyveibe nekem is sok minden nagyon tetszett, még annak a fényében is, ami kitudódott a kettős életéről. Lehet, hogy még ennél is jobb a helyzet a könyvei tartalmával.
De az is tény, hogy most is megjelentek bennem azok a rossz érzések, amelyek régebben, és amelyek miatt olyan nagyon nem lepett meg, hogy Yancey tulajdonképpen farizeusként élt. Hogy mióta, az nekem nem egyértelmű, és úgy látom, másoknak sem. Megmondom őszintén, a vadul farizeusozókról jó ideje azt gyanítom (leginkább az ítéleteikből), hogy a szívük mélyén félreértik a kegyelmet, még ha teljes torokból a kegyelemről is beszélnek. A törvényeskedő és az antinomista tévedése egy tőről fakad.
A teológiánk és az életmódunk ellentétben is állhat egymással, meg össze is függhet. Túl sok olyan történetet ismerek már, ahol nyilvánvaló a kapcsolat a kegyelemteológia és a bűnnel szembeni nagyvonalúság között, és nekem Yancey ebbe a sorba illeszkedik. Természetesen tévedhetek. De a jelenségre akkor is ráirányítja a figyelmet, és engem elsősorban a tágabb jelenség érdekelt, nem maga Yancey.
Én magam nem vagyok elkötelezett Yancey rajongó, de Dávid gondolata bennem is felmerült, hogy azt nem tudjuk, hogy volt-e kapcsolat a kegyelemről szóló tanításai és a bűnei között. Írtad Ádám, hogy szerinted a túl olcsó kegyelem vallása vezethet a bűnhöz való nagyvonalú hozzáálláshoz. Biztosan. De olyat is hallottunk már, hogy valaki folyton valamilyen bűn ellen prédikál, csak azért, hogy kiderüljön róla, hogy ő is elkövette azt a bűnt.
Ami inkább hiányzik nekem ebben az ügyben, (és nem csak ebben, hanem a Pintér Bélásban, és még anno a Ravi Zacharias-osban), hogy bár az mindig megjelenik, hogy most „le kell vonnunk a tanulságokat”, én nem sok gyakorlati tanácsot olvasok, hogy mit tegyen az, aki el szeretné kerülni, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Persze, ne törj házasságot, nyilván, vagy mondjuk előszedhetjük a „nem tartózkodok más nővel kettesben” elvet, mintha ezekkel meg is lenne oldva a dolog. (Azt már csak félve írom meg, hogy az „olvasd többet a Bibliát és imádkozz többet” jellegű tanácsok sem tűnnek mindent megoldónak. Felteszem Yancey elég sokat olvasta életében a Bibliát…)
Azt gondolom, hogy egy 8 éves viszony (vagy bármilyen viszony) nem a semmiből jön, hanem szép lassan alakul ki, gyökerezik meg valami bűnös vágy, ami aztán kikerüli az ember összes védelmi rendszerét, és végül teljesen kibontakozik, miközben ezerszer visszakozni lehetett volna, vagy nemet lehetett volna mondani. Ez itt most nem történt meg. De mint egyház, milyen tippeket adhatnánk férfiaknak és nőknek, akiket megkísért egy házasságon kívüli viszony, hogy tudjanak nemet mondani?
Például nagyon szívesen olvasnék arról, mondjuk Yancey-től, hogy mi vezetett oda, hogy egy másik nővel viszonya legyen? Minek kellett volna másképp történnie, hogy ez ne történjen meg? Vagy ami még jobb, mi lenne, ha előjönnének olyan keresztény férfiak, akik meg lettek kísértve a házasságtöréssel, de nemet mondtak rá. Mit tettek? Mit nem tettek?
Mindegy, nem ragozom tovább, szerintem érted. Nagyon örülnék, hogy ha ezek a bukások nem csak ahhoz vezetnének, hogy „ejnye-no” hanem valamilyen praktikus tanácsok is születnének, hogy hogy kerüljük el a bukást. Nem feltétlenül tőled várom ezt, és tudom, hogy nem is ez volt a célja a bejegyzésednek. Nem vitatkozni akartam, inkább csak egy másik szempontot is hozzátenni. 🙂
Kedves Balázs,
teljesen egyetértek, nagyon fontos, hogy kapcsolódjon a teológiai tanulságokhoz praktikus segítség is. Én itt most elsősorban a teológiai feladatra figyelek, de ha ez nem jut el a gyakorlati szintre is, akkor az valóban kevés. Pál is ezt teszi a leveleiben. Az Efezusi levél első három fejezete elmélet, utána jön a gyakorlat. A Római levél első 11 fejezetében inkább a teológiai elméleten van a hangsúly, utána következnek a gyakorlatibb tanácsok. Szóval a teológiának meg kell alapoznia a gyakorlatot, de a teológia nem helyettesítheti a gyakorlatot.
Kedves P. Balázs!
Nagyon jó és fontos a felvetésed. Nyilván rengeteg dologról lehetne beszélni, nem lehet leegyszerűsíteni ezt a kérdést. Mégis egy nagyon fontos dolgot látok, ami megegyezik ezekben a történetekben: a férfi nem maradhat egyedül, férfi harcostársak, barátok nélkül. Dávid király is egyedül volt, míg a harcostársai csatákat vívtak, ebből lett a Bethsabé ügy. Az általam ismert bukások döntő többségében valamilyen módon egyedül volt az illető lelkileg. Nem volt bajtárs mellette, nem volt aki biztatta, a kellő pillanatban pedig fenéken billentette volna. Ez a sikeres, idősödő férfiakra különösen jellemző, de a fiatalabbakra is. Ha van közeli, bizalmas testvéri-baráti kapcsolat, akkor a férfi sebezhetősége nagyban lecsökken. Nyilván így is sebezhetőek vagyunk, de sokkal jobbak az esélyeink arra, hogy ne találjuk magunkat botrányok közepében. Sokan, azon evangéliumi vezetők közül, akik életük során nem buktak el pénzügyi, hatalmi, szexuális bűnökben, elmondták, hogy van körülöttük egy néhány fős csapat, akikkel szoros testvéri és bizalmi kapcsolatban vannak, rálátnak egymás életére, és elvárják, illetve elfogadják, ha korrigálják őket. Ezt nagyon fontos alapelvnek látom.
Lacihoz kapcsolódva: Evangéliumi vezetők botrányok nélkül
18 évesen tértem meg. Apám látva buzgalmamat, mindig azt mondta, hogy a papok a legképmutatóbb emeberek vigyázzak velük, ugyanis amikor gyerek volt Zsámbékon, a zsámbéki papról mindneki tudta, hogy az apukátlan terhes nők kitől estek teherbe.
35 évvel később a fiam esküvőjén már apám öreg és nagyot halló volt. Ezért szinte kiabálva beszélt. A fiam haverjai mindig kedvelték, ott álltak körülötte és nevetve hallgatták papa beszámolóját a zsámbéki „gyerekgyártó” papról.
Apám soha életében nem tudott megtérni, mert nem tudta elfogadni, hogy valaki a szentségről beszéljen, miközben bűnben él, márpedig a papok ilyen emberek szerinte. „Alja népség” – így gondolta. Nem szabad hallgatni rájuk.
Én is úgy gondolom (lehet apám hagyatékaként), de ha valaki 8 éven keresztül ámítja az embereket, miközben házasságtörésben él, az „alja népséghez” tartozik. Rengeteg keresztény esik el bűnben, én is elestem már ebben – abban, a kegyelem miatt mégis állok újra, de amikor az ember elmerül a mocsokban, akkor nem teheti meg, hogy úgy csinál mintha tiszta lenne, főleg ha ezrek figyelnek rá. Ez az „alja népség” jellemzője.
Vállalom , hogy farizeus vagyok, mert az ember a tartását az értékrendjét csakis úgy tarthatja fent, ha kimondja mi a szent és mi az aljasság.
Sajnálom a mai fiatal keresztényeket, mert lassan zseblámpával keresni a tartással rendelkező keresztény vezetőket akikre felnézhetnek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Isten ne szeretné ezt a Yancey nevű gyermekét, és ne bocsájtana meg neki.
Régen olyan tartásuk volt a férfiaknak, hogy egy kis becsületsértésért párbajra mentek, ma meg évekig éldegélnek felelős vezető keresztény férfiak titkos bűnös kapcsolatokban. Ez aljasság mondjuk ki őszintén, papa megmondta vigyázni kell a papokkal! (mosoly)
Jah igen, még csak annyi, hogy Köszönöm Bolyki Laci és Ádám tartását! Kellenek a tartással rendelkező vezetők, nagyon kellenek!
Az a story pedig amit Pintér Béla pergetett egyszerűen nem más minz szélhámosság. Régen ez volt a becsületes neve az ilyen fajta életvitelnek.
Ádám ti ezt így nem írhatjátok le, mert a kereszténység elitje megkövezne benneteket, de mi no name hívők nevén nevezhetjük amit gondolunk.
Milyen ember Most Philip Yancey? Boldog, ha hihetünk a 32. zsoltárnak az, mert megtörte a hallgatást, mert elismerte a bűnét. Minden boldogmondás, a menny felől nézve igaz, de talán csak onnan érdemes nézni a bűnt is, a megtérést is. A boldogság a megvallás és a bűnbocsánat pillanatához kötődik. Tudjuk, a bűnnek vannak következményei, és van sok teendő, hogy helyrehozzuk, amit lehet, és gyógyuljunk amennyire lehet, és annyi ideig, amennyi szükséges hozzá. De a hangsúly a katarzis boldogságán van. A Gépész című film jut eszembe, amikor a cserbenhagyásos gázolásban vétkes, a saját lelkiismeretétől üldözött főhős végül feladja magát, belép a cellájába és elönti a világosság és a béke. Pontosan ezt tette Yancey is, bevonult a világos cellájába. De kérdés, hogy mi a mi szerepünk ebben a történetben? Miért nem hangsúlyozzuk ennek a pillanatnak a boldogságát? A 32 zsoltárnál sem érezzük a kényszerét, hogy megmagyarázzuk, azért itt nem a bűn reklámozásáról van szó. Nem a szuperkegyelem ez, hanem arról szól, hogy a kegyelem szuper. Miért nem érvényesítik a teológusok a menny szempontját, miért nem húzzuk alá a boldogság paradox természetét, vagy csak egyszerűen miért nem hisszük el, amit az írás mond? Isten elvégzi, amit kell, Isten ítéletének nyilai célba találnak, de ezek nem mérgezett nyilak, hanem észhez térítenek. Megszenvedte Yancey is a kegyelemhez vezető utat, vállalja a következményeket. Mi is vállaljuk hűséggel a menny küldöttének hírmondói feladatát!
Árpád,
megpróbálok válaszolni. Egyrészt szerintem az a probléma, hogy a felvetésed megint csak Yancey-re irányítja a figyelmet, holott ez egy sokkal nagyobb ügy, hiszen vezetők más ítéletben részesülnek (most nem írom ide az igei hivatkozásokat). Ha Yancey-re mint elveszett és megtalált bárányra irányul a figyelmünk, akkor persze akár érezhetünk örömöt, mert azt tette, ami ebben az esetben a legjobb, sőt, az egyetlen helyes lépés. Remélem, a megtérése valós. Nekem az e feletti öröm így most kicsit inkább mégis frivolnak hat. Mert a megélésünk nem az, hogy egy disznók vályújánál élő bűnös hazatért, hanem az, hogy egy keresztény vezetőről kiderült, hogy valójában legalább nyolc évig a disznók vályújánál élt. Hazudott, manipulált, becsapott, színjátszott, és miközben másokat nevezett farizeusoknak, ő volt az. Ennek pusztító hatása van azokra, akik bíztak benne. És ez a másik. Szerintem helyes, hogy a figyelem rájuk is irányul, nem csak Yancey lelkére. Helyes, ha magunkról is gondolkodunk, hogy mi őrizhet meg bennünket ilyen kettős élettől, vagy akár valami csúfos bukástól. És helyes ha azt a kérdést is feltesszük (pláne teológusokként), hogy vajon Yancey antinomizmusa nem függ-e össze azzal, ahogyan élt.
Kedves Ádám!
Megint hangosan gondolkodom. Egyrészt jogosan vádolod azzal Yancey-t, hogy farizeusként olvasta más egyházak, gyülekezetek fejére, hogy farizeusok. Másrészt viszont, egy igen durva hasonlattal élve, kevesebb lesz attól a nácik bűne, hogy a kommunisták (is) vádolták őket? Vagy fordítva?
Kovács János,
félreérted (vagy ismét félreviszed) a megszólalásom célját. Egyáltalán nem vádoltam Yancey-t, egyszerűen rögzítettem, hogy épp azt csinálta, amivel ő vádolt másokat. A kommented másik részét sem értem, hogy jön ide.
Én is pont ezt mondtam a durva hasonlattal. Attól, hogy Yancey farizeusként bírál másokat, még nem biztos, hogy azok nem farizeusok. (Mondjuk az sem, hogy azok.)
Kedves Édes Árpád!
Most ez komoly?
Hipphipp hurrá! Egy újabb szolgáló lépett át a világosság cellájába!!
Ne reklámozzuk tovább a bűnt testvérek!! Hisz ez a drága testvér (aki átvert ezreket meg kitudja még mit tett) a boldogság birodalmába léphetett!
Ezt a hozzászólást te se gondolod komolyan ugye? Ez lenne amit le kell vonnunk tanulságként?
Ez a hozzászólás igen megrázott, mintha az idiótizmus lágy szele keringene a bűnöst méltató sorok között.
Ádám minden tiszteletem a tiéd, hogy ilyen udvariasan tudsz válszt adni ilyen roppant fura hozzászóláshoz.
Persze boldog ember akinek bűne megbocsátatott, de az már az ő magánügye, a botrány viszont közügy.