Érdekes részletet jegyez fel Szókratész Egyháztörténete Paphnutiosz püspökről. Azért tartom érdekesnek, mert az üldözések alatt kivájt szemű püspök egy számunkra szinte értelmezhetetlen szélsőséggel szemben szólalt fel. Szókratész a Kr. u. 5. század első felében írta meg a Kr. u. 4. évszázad viharos történetét, benne a Niceai (Nikaiai) zsinat fontos eseményeivel és azok következményeivel. Paphnutiosz részt vett az ezerhétszáz évvel ezelőtti zsinaton, és a felszólalása egy fontos kérdésben megváltoztatta az események menetét. Így szól a beszámoló:

„Paphnutiosz Felső-Thébaisz egyik városának volt a püspöke. Isten annyira kedvelte, hogy csodálatos jeleket is művelt. Az üldözés idején kivájták a szemét. Nagyon tisztelte a császár ezt a férfit, szüntelenül elhívatta a palotába, és megcsókolta a kivájt szemét. Ilyen nagy vallásos tisztelet élt Constantin császárban. Először ezt mondjuk el Paphnutioszról.

Azt is elmagyarázom, hogy tanácsa folytán mi vált az egyház hasznára és a papok tisztességére. Úgy tetszett a püspököknek, hogy új törvényt vezessenek be az egyházba, amelynek értelmében a szent rendeken levők, vagyis a püspökök, a presbiterek és a diakónusok nem hálhatnak együtt a feleségükkel, akit még világi korukban vettek el. És amikor erről megelőzőleg tanácskoztak, felállt a püspökök gyűlésének közepén Paphnutiosz, és hangos szóval kiáltotta, hogy ne rójanak nehéz terhet a szent rendeket viselő férfiakra. Azt mondta, mivel tisztes a házastársi együttlét és tiszta a házasság, ne okozzanak túlzott szigorral kárt az egyháznak, mert nem mindenki képes elviselni a szenvedélytelenség aszkézisét, és kétséges, hogy mindegyik hitves meg tudja-e őrizni tisztaságát. tisztaságnak nevezte viszont a törvényes feleséggel való együttlétet is. Elég, ha az, aki már korábban került a klérusba, nem házasodik meg, az egyház ősi hagyománya szerint, és nem is válhat el attól, akit világi korában egyszer már elvett. Ezt mondta, bár nem volt tapasztalata a házasság és egyáltalán az asszonyok terén, hiszen gyermekkorától fogva monostorban nőtt fel, és tisztasága – ha erről van szó – messze földön híres volt. Az egész papi gyűlést meggyőzték Paphnutiosz szavai. Ezért aztán abba is hagyták az ezzel kapcsolatos vitát, és rábízták mindenkire, hogy maga döntse el, érintkezik-e feleségével. Ennyit Paphnutioszról.” (Szókratész Egyháztörténete, Ókeresztény írók 9, Szent István Társulat, 1984, 76)

Az egyik tanulsága ennek a kis epizódnak az, hogy mennyire más irányba csúszott el az (akkor is elcsúszásra hajlamos) egyház, mint a mi korunk kereszténysége. Paphnutiosz kora a mártíromság és az aszkézis kora volt, amelyben reális lehetőségként merült fel, hogy a házas szolgálók számára is megtiltsák a házasélet gyakorlását. Hogy ez ellentmond a Szentírás tanításának (vö. 1Kor 7,1-7), azt talán nem kell ma túlzottan részletezni, hiszen innen nézve ez magától értetődő (ahogy a mi más irányú tévedéseink meg onnan). Paphnutioszé volt akkor a józan hang.

Másrészt vegyük észre, hogy amikor Paphnutiosz a józan mérlegelésre szólít fel, nemcsak azzal érvel, hogy a szenvedélytelenség nagyon nagy teher, hanem azzal is, hogy a házasság és a házassági együttlét Isten szemében tiszta. A szenvedélytelenség nehézsége tehát önmagában nem ad engedményt a szenvedélyek megélésére, csak ha az Isten szemében tiszta. Értelemszerűen ez nem vonatkozik a házasságtörésre, a házasságon kívüli szexualitásra, a homoszexualitásra, illetve a szexualitás egyéb rendezetlen vagy akár perverz formáira.

Harmadszor, Szókratész hangsúlyozza, hogy a házasként klerikussá válók esetében ősi szokás, hogy nősként szolgáljanak, az apostol ebben a kérdésben szabadságot adott. Sőt, igazából ebben a kérdésben adott szabadságot, nem abban, hogy a házasok megfoszthatják-e a házastársukat a testi együttléttől. De abban a korban, amikor az aszkézis jelentette az egyházban a nagyobb kísértést, inkább olyan szokás kezdett megkövesedni, amely a nőtlenséget tette kötelezővé azok esetében, akik nem házasként váltak szolgálókká, és a szexuális érintkezés tiltását azokra is kezdte volna kiterjeszteni, akik már házasok.

Végül ne menjünk el Paphnutiosz tekintélye mellett sem, hiszen tulajdonképpen egyetlen megszólalása képes volt meggyőzni a zsinat résztvevőit arról, hogy amit képvisel, az a helyes út. Paphnutiosz nem csupán az érveivel hatott, hanem az egész életével, a hite mögött álló megpróbáltság lelki tőkéjével. Nem önző érdekből kért engedményt szolgatársainak, hanem éppen olyan emberként, aki maga egyébként Pál apostolhoz hasonlóan nem élt házasságban.