Nyelvi innovációk időnként úgy működnek, mint Nagy Sándor kardja: kettévágnak feloldhatatlanul összegabalyodott szellemi csomókat. Ha képesek vagyunk megnevezni egy problémát, félig meg is oldottuk azt, mert a probléma egyik része gyakran éppen az, hogy nem látjuk át, mivel állunk szemben. Egy ilyen nyelvi leleménnyel találkoztam nemrégiben. Joe Rigney amerikai teológustól (a New St. Andrew’s College tanárától, a John Piperhez köthető Bethlehem Baptist Seminary korábbi igazgatójától) származik az a kifejezés, hogy „az árnyalás bűne” (sin of nuance). Rendkívül találó és éleslátó kifejezés, rávilágít számos intellektuális problémánk egyik rejtett okára. Elmondom, miről van szó.

Biztos találkoztatok már olyan emberrel, aki minden alkalommal, amikor valaki határozott vagy éles megjegyzést tesz, igyekszik azt árnyalni, kiegyensúlyozni, tompítani. Egy vicces kép kapcsán azt kérdezzük: „Miért ugatnak meg a kutyák minden postást?” Mire ő: „Ez így túl általános. Vannak olyan kutyák, amelyek nem ugatnak meg senkit, és vannak postások, akik jóban vannak a kutyákkal.” Az ilyen emberekkel egy idő után nehéz beszélgetni, de a dolog akkor válik különösen zavaróvá, amikor az állításunknak tétje van, meg vagyunk győződve lényegi igazságáról, de nem tudnánk, és nem is feltétlenül szeretnénk minden ponton megvédeni azt.

Tegyük fel, hogy egy vita hevében valamelyikünk kifakad: „Nem értem, hogy támogathatják a progresszívek gyermekek nemváltását!” Mire a társaságban egy kockás flanelinges ismerősünk feltolja az orrnyergén a szemüvegét és fojtott irritációval a hangjában közbevág: „A gyermekek nemváltó operációja rendkívül ritka, ráadásul a beavatkozást affirmatív terápiának nevezik, és azt se támogatja minden progresszív.” Amikor aztán szóba kerül a szívhangrendelet, és hogy annak az eltörlése abortuszpárti elmozdulás, de legalábbis azt jelzi, hogy a gesztus a liberalizáció felé mutat, ugyanez az ismerősünk korrigál bennünket: „Egy felmérés szerint a szívhangrendelet minimálisan, vagy talán egyáltalán nem is befolyásolta az anyák döntését, viszont könnyen traumatizálta őket, hogy muszáj volt meghallgatniuk a magzat szívverését.” Amikor meg azzal kapcsolatos ellenérzésünket fejezzük ki, hogy mindenféle LMBTQ-szervezetek jelennek meg az iskolákban érzékenyíteni, egy facebook posztot tol elénk, amelyben egy hírbe hozott iskola igazgatója tisztázza, hogy a szervezet programján csak a rózsaszínű pulóverekről volt szó.

Ilyenkor nem azt éljük át, hogy valaki segített árnyaltabban látni a helyzetet (noha a felszínen elvileg ugye ezt a célt szolgálnák az illető megjegyzései), hanem azt, hogy leragadtunk egy részletkérdésnél, ami a mondandónk szempontjából egyáltalán nem döntő jelentőségű, viszont hatékonyan porlasztja szét azt, amit kommunikálni akartunk. Nem tisztázza, hanem összezavarja a kommunikációs szándékunkat.

Ezt nevezi Joe Rigney az árnyalás bűnének.

Az árnyaltságnak természetesen van helye a gondolkodásban. Az a célja, hogy a komplex dolgokról megmutassa, hogy azok komplexek. A baj akkor van, amikor a dolgok árnyalása azt a rejtett célt szolgálja, hogy világos és egyértelmű dolgokat tegyen komplexszé.

Ha egy ismerősünk kiírja a közösségi médiában, hogy „mindenki jól élne, ha a szegények közt szétosztanák a gazdagok vagyonát”, érezzük, hogy szükség lenne az árnyalásra, megvilágosító ereje lenne, a történelmi tapasztalatok fényében akár egy társadalmi katasztrófától is megóvhatna. A gazdasági folyamatok rendkívül összetettek, nem beszélve a társadalmi igazságosság mibenlétének egyáltalán nem fekete-fehér elméleti összetevőiről. Még egy új adónem bevezetése is nehezen kiszámítható folyamatokat indíthat el, az elszabadult társadalommérnökösködés pedig hullahegyeket szokott eredményezni. Az árnyalás nagyon is szükséges a helyes cselekvéshez. De amikor például azt mondjuk, hogy nem helyes rágalmazni, lopni, gyilkolni, nőt erőszakolni, hajmeresztő az olyasfajta árnyalás, hogy a gyilkosságot azért részben indokolja a gyilkos nehéz gyerekkora, szociális helyzete vagy mentális állapota.

Hadd hozzak egy másik, aktuális példát az egyházi világból. Amikor különféle fórumokon leszögezzük, hogy a homoszexuális kapcsolat Isten előtt utálatosság, hiszen egyöntetűen ezt tanítja a Szentírás, közösen deklarált alapon állva („lelkiismeretem Isten igéjének foglya”) egy egyértelmű kérdésről mondjuk ki, hogy egyértelmű. Egy fontolva haladó egyházvezető mégis azt fogja javasolni a felekezetének, hogy hozzon létre egy teológiai bizottságot, amely szakmai alapon vizsgálja meg a szexualitás antropológiáját. Az árnyaltság igénye ebben az esetben nem a dolog komplexitásának a feltárására irányul, inkább maga tesz egy világos kérdést komplexszé. Hogy miért, azt időnként csak találgatni lehet, mert az emberek szíve viszont valóban komplex, még ha egy-egy motiváció elég jól látható is. Sok esetben azért szorgalmazzák emberek az árnyalt véleményformálást, hogy ne kerüljenek szembe egy családtagjukkal, a saját lelkiismeretük ítéletével, esetleg a haladók haragjával, vagy egyszerűen azt igyekeznek megakadályozni, hogy az általuk vezetett felekezet elveszítse egy nyugati testvéregyház anyagi támogatását. A probléma az ilyen árnyalással ugyanaz, mint amikor egy kenyérvágó kés élét szándékosan tompává tesszük, nehogy megsértse az ujjunkat. Az ujjunknak nem lesz baja, de a kenyeret sem fogjuk tudni elvágni.

Rigney árnyalás helyett a világos beszédet javasolja. A világos, egyértelmű beszédben ugyanis benne van mindkettő. Ha egy téma fekete-fehér, akkor az arról való beszéd is fekete-fehér lesz. Ha egy téma komplex, akkor az arról való beszéd is ennek megfelelően árnyalt lesz. A világos beszéd képes a komplexitás értelmezésére, de nem használja az árnyaltság igényét arra, hogy letompítson egy állítást, amely szükséges, hogy éllel rendelkezzen. Amikor egy jelenség valóban komplex és ambivalens, a világos beszéd ennek az árnyalatait világítja meg. De van olyan árnyalás, ami inkább gyávaság, maszatolás, megtévesztés, vagyis bűn, mintsem intellektuális erény. A zavart ilyenkor ez a bűn okozza, nem a valóság ötven árnyalata.