Az inkarnáció tanához kezdettől rideg merevséggel ragaszkodtak azok, akik forró szeretettel ünnepelték az Istenembert. János apostol, aki az utolsó vacsorán a Fiú kebelére hajtotta fejét, antikrisztusoknak nevezte a megtestesülést tagadókat. Athanasziosz az egész világgal birokra kelt (Athanasius contra mundum) és öt száműzetést is örömmel elszenvedett a niceai hitért. A titkos adományokat osztogató Szent Miklós püspök a legenda szerint arcul ütötte a Krisztus istenségét tagadó Ariusz presbitert. Madách bírálta a dogmatikai merevséget, amely egyetlen i betű (homousziosz vs. homoiusziosz) miatt kész volt harcolni, és kétségkívül van valami riasztó az olyan vallási buzgóságban, amely adott esetben akár ölni is képes az igazságért. G. K. Chesterton brit író azonban éppen ennek kapcsán mutat rá az ortodoxia románcára, amelyben a lovagi páncélzat és a sárkányölő kardsuhogtatás elengedhetetlen tartozéka a valódi keresztény hitnek. „Az ortodoxia arra késztet bennünket, hogy a pokol meredek szélén ugráljunk, és csak később vesszük észre, hogy az ugrálás testgyakorlat volt, mely pompásan használt az egészségünknek. Később aztán arra is rájövünk, hogy minden drámának és regénynek épp ez a veszély a mozgatórugója. A legerősebb érv az isteni kegyesség mellett: annak ridegsége.” (G. K. Chesterton: Igazságot!, 221)

Miért is? Chesterton így folytatja: „Ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy a kereszténység népszerűtlen tanai rendíthetetlen támaszai a népnek. A kereszténység külső gyűrűjét a szigorú erkölcsi tilalmak és a hivatásos papok alkotják, ám az embertelen őrizet mögött, a falakon belül, ugyanaz az emberi élet üli ünnepét, mint hajdanán: gyermekként táncol és férfi módra bort iszik, mert a kereszténység az egyedüli keret a pogány szabadság számára. A modern filozófiával azonban fordítva áll a dolog; külső gyűrűje művészies és szabados, de kétségbeesés uralkodik belül. Kétségbeesése pedig abban áll, hogy nem hisz a világegyetem értelmében. Elveszítette reményét, hogy kalandra leljen, regényeiben nincsen bonyodalom. Az ember nem számíthat kalandokra az anarchia földjén. Ám a tekintély hazájában lépten-nyomon beléjük bonyolódunk. A szkepticizmus dzsungele értelmetlen; de ha a tan és a rendszer lehetőségein haladunk át, egyre több dolognak fedezzük fel az értelmét. Semmi sem lóg a levegőben, mert mindennek története van, miként a szerszámoknak és festményeknek apám házában.” (Uo, 221-222)

A niceai ortodoxia merevsége Krisztus istensége kapcsán azt a célt szolgálja, hogy az Isten irgalmassága kiáradhasson a világra. Ha Krisztus nem Isten, akkor nem Isten jött hozzánk közel. Ha Krisztus nem Isten, akkor nem Isten járt a halál földjén, nem Isten azonosult velünk emberségünkben, nem Isten lett együttérző főpapunkká, nem Isten vitte fel a bűneinket a fára, nem Isten adta értünk emberi vérét, nem Isten lett emberként közbenjárónkká, nem Isten gyógyítja meg bűnnel terhelt életünket, nem Isten sátorozott köztünk, nem Isten feküdt a jászolban, nem Istent imádták a pásztorok és a bölcsek. Ha Krisztus nem Isten, akkor nem Isten jelent meg testben, nem Isten bizonyult lélekben, nem ő láttatott az angyaloknak, nem őt hirdették a pogányok között, nem őbenne hittek a világon, nem ő vitetett fel dicsőségben. Ha nem ragaszkodunk mereven a niceiai ortodoxiához, nem tudunk azzal az indulattal ajándékozni, amely indulat Krisztusban volt, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, egészen a kereszthalálig. Ha Szent Miklós nem üti meg Ariuszt, legalább jelképesen, szavakkal, talán csomagot sem tett volna az ablakba, hogy a szűz lányokat kiváltsa, hiszen az irgalom a hitvallásból fakadt, ahogy a pusztában az élő víz a kemény kősziklából jött ki.

Ahhoz, hogy szabadok legyünk, először mereveknek kell lennünk. Ahhoz, hogy reménységben élhessünk, ragaszkodnunk kell a dolgok értelméhez. Ahhoz, hogy legyen tétje a drámának, a konfliktust őszintén be kell mutatnunk és a cselekményben bátran, hosszú időn át fenn kell tartanunk a feszültséget. Ahhoz, hogy legyen értelme a történetnek, ragaszkodnunk kell annak kezdeti szerkezetéhez. Ahhoz, hogy Krisztuséi lehessünk, az Úr Krisztus mellé kell állnunk. Ahhoz, hogy ihassuk az Isten országa borát, hitet kell tennünk az ország Királya mellett. Az ortodoxia merev páncélja éppen úgy védi az éltető nedveket, ahogy a fa kérge. Ridegsége az élet, az öröm és a szabadság szigorú előfeltétele.