Ha tanítványok vagyunk, akkor a teljes Krisztust kell követnünk és a teljes Krisztust kell hirdetnünk. Azt, aki az Isten országa elközelítését jelentette be, és azt, aki megtérésre hívott és benne való hitre. Azt, aki meggyógyította a betegeket, és azt, aki megbocsátotta a bűnöket. Azt, aki kiűzte a démonokat, és azt, aki figyelmeztetett azok visszatérésére. Azt, aki előtt János összeesett, mint egy holt, és azt, aki a kezét rátéve azt mondta neki: Ne félj! Azt a Krisztust kell hirdetnünk, aki szerint a paráznák megelőzik a farizeusokat az Isten országában, és azt, aki szerint a megtéretlen...
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Elmélkedések
Hol mondja a Biblia, hogy Isten aranyos verebeket hajigál a földre?
Az engesztelésvita kapcsán egy különös, alapvetően idegesítő érvelési technikával találkoztam. Ennek az a lényege, hogy egy állítást, amit nem szeretünk, hogy lehet úgy megfogalmazni, hogy az a legabszurdabb gyökérségnek hasson. A recept viszonylag egyszerű. Mondjuk el a tételt kisarkítva, értelmetlennek mutatva azt, majd követeljük, hogy a másik a saját nézeteként a mi karikatúránkat támassza alá a Szentírásból! Konkrétan például ilyesmiket olvastam: „Azok a kedves atyámfiai, akik a helyettes bűnhődésben hisznek, mutassák már meg, hol mondja a Biblia, hogy Isten olyan, mint egy római császár, aki abban leli kedvét, hogy halálra kínozza a fiát!” Vagy: „Miért lenne az igazságos, hogy Isten sértettségében megkorbácsolja, megköpdösi, véresre veri, majd brutálisan megöli az ártatlan, bűntelen Fiát?” És hasonlók. Hogy miért nehéz ezekre megfelelő komolysággal válaszolni, azt hadd illusztráljam néhány másik példával.
Jó és rossz kép Isten haragjáról
Isten haragját elképzelhetjük úgy is, mint egy részeges férjet, aki az ötödik sör után késsel kergeti a családját a vacsoraasztal körül. Meg úgy is, mint Liam Neesont, amint az elrabolt lányáért indul akcióba, és könyörtelenül leszámol a vétkes bűnbanda tagjaival. Egyik hasonlat sem adja vissza Isten tökéletes jellemét, de az utóbbi mindenképpen közelebb áll az igazsághoz. Isten nem részeges apa, de nem is passzív apuka, aki bárgyú mosollyal nyugtázza a rettenetet, hanem olyan apa, aki a gonosszal szemben tud haragudni és képes le is győzni azt.
A kegyelem mint brand
Talán másnak is feltűnt, micsoda verseny folyik mostanában az egyházban a „kegyelem” márkajelzésért. Szinte menetrendszerűen, gyorsuló ütemben lép színre egy-egy tanító, közösség, gyülekezet, amelyik azt hirdeti magáról, egyre hevesebben gesztikulálva, hogy igazából nála, csak nála található a kegyelem. Nem is akármilyen kegyelem: az igazi kegyelem. A valódi kegyelem. A hamisítatlan kegyelem. Az ingyen kegyelem. A nagyobb kegyelem. A tiszta kegyelem. A szuperkegyelem. A hiperkegyelem. Nem fogom felsorolni név szerint ezeket a tanítókat és gyülekezeteket, nem ez a lényeg, hanem maga a jelenség. Az viszont most már nem megkerülhető, mert az evangéliumi világ kellős közepén zajlik, folyamatos csinnadrattával, szakadásokat, konfliktusokat, botrányokat és időnként még eretnekségeket is generálva, egyik helyről a másikra terelgetve az egyházakból kiábrándult, vagy a hit harcába belefáradt kritikus tömeget.
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (8) – Lecsorduló olaj
„Azután öntött a fölkenéshez való olajból Áron fejére, és fölkente, hogy fölszentelje őt.” (3Móz 8,12)
Az egész 8. fejezet a főpapi szolgálatra való fölavatásról szól. A törvény részletesen leírja, hogy a főpapot (Áront és fiait) hogyan kellett megmosni, majd felöltöztetni (köntös, palást, éfód, hósen, süveg, homlokdísz), milyen áldozatokat kellett aznap bemutatni (bika és két kos), az áldozatok testrészeivel mit kellett csinálni (felmutatni, elfüstölögtetni, megenni, maradékot elégetni), és hogy a bemutatott áldozatok vérét hogyan kellett a fölszenteléshez alkalmazni (a második kos vérével például a főpap jobb fülcimpáját, jobb hüvelykujját és jobb nagylábujját kellett megkenni). Ezek mind fontos részletek, de hadd irányítsam helyettük most az olajra a figyelmet, amellyel a főpapot a szolgálatra fölkenték.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK