Két hete lehetőségem volt, hogy részt vegyek egy európai apologetikai beszélgetésen, ahol különböző országok vezető evangéliumi apologétái dugták össze a fejüket Oxfordban. A találkozó célja az volt, hogy megértsük a jelenleg zajló kulturális változásokat, és gondolkodjunk és vitázzunk arról, hogy mi lenne a megfelelő keresztény válasz a kialakuló kulturális klímában. Ennek tanulságait összegzem.
Mindez nem légüres térben történik. Magyarország egy durva kampányidőszakban van, az evangéliumi keresztények pedig nem tudják kihúzni magukat a közéleti csatározásokból. Véglényezés és poloskázás, elszabadult internetes kommentelések között szeretnénk megérteni a helyünket a társadalomban és elvégezni az evangélium munkáját. Mint lelkipásztor magam is tapasztalom, hogy mennyire nehézzé vált a szolgálat (bár én egy szerencsés helyzetben vagyok, mert a közösségünk szinte minden tagja a helyén kezeli, és sokadik helyre helyezi a politikai preferenciáját), és látom, milyen feszültségeket generál az egyházban a közélet.
Éppen ezért elengedhetetlen, hogy beszéljünk erről a dologról. Én is azért ragadtam most tollat, mert terjedőben van egy olyan keresztény válasz ezekben a nehéz időkben, amely az én értelmezésemben meghaladott, nem felel meg a célnak, hogy bátran és kompromisszummentesen álljunk ki a hitünk igazságaiért.
Ennek a nézetnek több képviselője van, talán az egyik legismertebb Heizer Tamás. A vele való vitám tisztán gondolati, mind személyét, hitét és tudását elismerem. A célom nem az, hogy meggyőzzem, sőt azokkal sem szeretnék vitába szállni, akik az ő meglátásait, lelkületét és teológiáját mérvadónak tartják. Inkább azokhoz szeretnék szólni, akik valahogy nem tudnak azonosulni azzal, amit mond, de elbizonytalanodtak és még mindig válaszokat keresnek.
A nézet, amivel vitatkozom, az egyenlő távolság elve. Egy evangéliumi keresztény válasz, amely a mai, szélsőségesen polarizált politikai/társadalmi klímában terjed. Ennek röviden a lényege az, hogy akkor tudjuk a legjobban képviselni Jézus Krisztus hitét és a keresztény igazságokat a világban, mind az életünkben mind pedig missziós szempontból, ha megpróbálunk kialakítani egyfajta távolságot a pólusok között. A mi tanításaink sem baloldaliak (liberálisok, progresszívek), sem jobboldaliak (népnemzetiek, konzervatívok), ezért szükséges, hogy a keresztények kritikusan, és kellő távolságot tartva álljanak a politikai törzsekhez. Egy következetes keresztény ügyel arra, hogy őt és a nézeteit ne keverjék össze a kormánypártiakkal. És hasonlóan az ellenzékiekkel sem.
Ez a nézet azért is zavarba ejtő, mert fontos igazságokat fogalmaz meg. Tényleg nem szorul a kereszténység politikai táborok magigazságaira. A hit erős és robusztus igazságokon áll, és a bibliai világnézetből fakadó életmód, társadalmi küldetés pedig nem politikai termék. Ráadásul ott van az evangélium, a legdrágább kincsünk, amelyet semmilyen politikai tábor nem képvisel. A mi feladatunk pedig az, hogy az embereket hitre vezessük, ne a politikai meggyőződésükben erősítsük. Ezzel mindannyian egyetértünk.
Mindazáltal ez a lelkület mind teológiai, mint pragmatikus okokból revízióra szorul. Mivel apologéta és nem teológus vagyok, a kérdést a változó kulturális klíma és a misszió praktikus oldaláról közelítem meg. Vagyis arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, hogy ha a keresztények az egyenlő távolság elvét teszik kizárólagos missziói küldetéstudatukká, akkor az miért nem működik hosszútávon.
Az európai kulturális klíma változása
Az apologetikai tanácskozáson Oxfordban nem volt mindenben egyetértés. Ez mutatja, hogy nincs egy meghatározó irányvonal, amit követni lehetne, hiszen minden keresztény misszió alapja a kontextus. Az egyes országok nem egyformák, és az országok egyes területei sem azonosak. De volt négy meghatározó kulturális jelenség, amiben egyetértettünk, ezek pedig trendfordulót mutatnak. Ez azt jelenti, hogy az evangéliumi kereszténységnek szembe kell néznie azzal, hogy ami működött két évtizede, az már nem biztos, hogy iránymutató a jelenlegi kulturális közegben.
1) Negatív világ
Az első trendfordulóra Aaron Renn pár évvel ezelőtt jegyzett cikke mutatott rá. A (nyugati) világunk kulturális szempontból negatív szakaszba érkezett. Ezt úgy foglalhatjuk össze, hogy az evangéliumi mozgalom elmúlt száz évében jutott már nekünk pozitív világ, amiben a nem hívők között jelentős volt azok száma, akik ugyan nem követik, de méltányolják a kereszténység igazságait. Ezt egy trendforduló megváltoztatta valamikor a 90-es évek elején, amikor elérkezett a semleges világ. Ekkor már a keresztények egy olyan világban éltek, ahol a nem hívők tömegei nem tartották sem jónak, sem rossznak a keresztények nézeteit. Ettől kezdve semlegesen álltak hozzánk. A kereszténység egy volt sok világnézet közül, amit nem nagyon ismertek az új generációk.
Ekkor jelent meg Timothy Keller nagy hatású szolgálata, amely kitűzte a célt: meg kell ismertetni a kereszténységet, és ehhez kulturális kapcsolódásra van szükség (cultural engagement). Meg kell értenünk, milyen világnézeti alapokon áll egy nem keresztény, kontextualizálni kell, és oda kell menni, ahol ő van. A kávézókba, az ő területeikre, a város bulinegyedeibe. A gyülekezeteinket pedig relevánssá kell tenni a szemükben. Az evangéliumot és az igazságot érvekkel el kell magyarázni, és mivel a keresztények hiteles, kulturálisan érthető életet élnek, ez vonzóvá teszi a kereszténységet a fiatalok szemében.
Nem kell bemutatni Tim Keller munkáját, amely óriási hatással volt New Yorkra és a világra. Aaron Renn onnan számítja a negatív világ trendfordulóját, amikor Timothy Kellert nem engedték be egy egyetemre beszélni, mert a diákok szemében ő már egy szélsőjobboldali fundamentalista személlyé vált. Eljött az a kulturális klíma, ahol tömegesen jelentek meg azok az emberek, akik szerint a kereszténység már nem semleges eszme, hanem szélsőséges és veszélyes világnézet, amit el kell törölni. Ekkortól lett az új generáció szemében erkölcstelen, trumpista, fasiszta az az ember, aki Jézus Krisztusban hisz. Ennek a trendfordulónak a jeleit ma már Magyarországon is tetten lehet érni, ahol a fiatalok szemében a releváns keresztény üzenetet nem egy Tim Keller nyomdokaiban járó gyülekezet, hanem Hodász András jeleníti meg.
2) Konzervatív forradalom
A második trendforduló Európában a konzervatív kulturális forradalom. Oxfordban az angol, a skandináv és más országok apologéta képviselői is arról számoltak be, hogy országaikban tömegek fordulnak a konzervatív, patrióta mozgalmak felé. Ennek egyik jele, hogy nem túlságosan lázadozó Angliában három héttel ezelőtt egymillió ember vonult utcára Londonban, hogy kifejezzék, hogy elegük van az egyre fokozódó illegális bevándorlásból.
A nyugati országokban végbemenő változást a hivatalos narratíva szerint a szélsőjobboldali propaganda, a náci eszmék terjedése és a fajgyűlölet katalizálja, de a helyiek egészen mást mondanak. Az angol vagy svéd keresztények szerint az embereknek az eldurvuló iszlamizációból és a túl messzire ment woke eszmékből van elege. Ezekben a változásokban az evangéliumi keresztények nagy része is részt vesz, és arról számolnak be, hogy a patrióta mozgalmak felé forduló tömegek nagy részét jóérzésű átlagemberek, nem pedig szélsőjobboldali ultrák teszik ki. A konzervatív trendforduló egyik érdekes hozadéka pedig az, hogy ez a növekvő társadalmi csoport elkezdte keresni és újra középpontba helyezni az időközben háttérbe szoruló keresztény civilizációs gyökereit. Ikonikus képpé vált az a fotó, ahol egy angol tüntető felmászott egy szoborra, és az egyik kezében egy angol lobogót, a másikban egy hatalmas fakeresztet tart – ezzel ujjongásra késztetve százezreket.
Ha azt gondoljuk, hogy ebben Magyarország teljesen más utat képvisel, akkor nem látjuk a lényeget. Magyarország nem lemaradva, hanem elöl haladva ment át konzervatív forradalmon. Míg ezek a mozgalmak bontogatják szárnyaikat nyugaton, addig itthon most is milliós tömegek vallják magukat konzervatívnak. Ezért ezzel foglalkoznunk kell.
3) A politikai identitás felerősödése
Egy nagyon fontos kulturális jelenség ma Európában a politikai identitás erős jelenléte. Én még emlékszem, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor az Agóra gyülekezetet plántáltuk, az úgynevezett semleges kulturális klímában könnyen lehetett a kereszténység igazságairól és alapértékeiről úgy beszélgetni, hogy abba nem zavart bele az átpolitizált közélet.
Ma azonban az a kulturális trend, hogy Amerikától Romániáig az emberek egyik legerősebb identitásképző eleme a politika. Egyre több olyan ember van, aki a hovatartozását, szemléletét, világértelmezését politikai táborok elvein és értékrendjén keresztül vezeti le. A keresztények között is. Ennek az a következménye, hogy nincs olyan, hogy nem politikai tér. Bármit teszünk, bármit mondunk, az azonnal kap egy politikai gellert és itt nem számít, hogy nekünk más volt a szándékunk, mivel ez a szemüveg rajta van az embereken. Ha bizonyságot teszünk a hitünkről és az igazságainkról, azt az emberek többsége azonnal beárazza a politikai hovatartozása fényében. Ilyen a negatív világ kulturális természete: ma minden politikai színezetet kap. Így a misszió is.
4) Csendes ébredés
A negyedik Európán áthaladó hullám az, amit „silent revival” néven illetnek. Az egyik legkülönlegesebb trendforduló ma az, hogy a fiatalok, különösen a fiatal fiúk tömegei kezdtek el templomba járni. Skandináv, angol és amerikai kollégák számolnak be arról, hogy a fiatalok megjelentek a templomaikban. Erről már nagy merítésű profi közvéleménykutatás is készült, ami kimutatta, hogy a Z generáció 30%-a lett templomba járó az elmúlt pár évben az Egyesült Királyságban. Ennek a trendfordulónak leginkább a kiváltó oka érdekes. Az a tapasztalat, hogy a legfiatalabb generációk mély lelkiséget és kemény igazságokat keresnek. Ha valaki beszél ilyen fiatalokkal, akkor ugyanazt a választ kapja: nem a nézeteikre érzékeny kereszténységet keresik, hanem a kiüresedett nézeteiket konfrontáló, és azokra bátor kihívást adó vallást. Ennek következtében a fiatalok egy része a keményvonalas ortodox egyházakban tűnt fel, a másik része pedig a hitükben konzervatív, hitvalló evangéliumi gyülekezeteket választotta. Az érzékenyítő, liberális hangvételű, vagy „woke”-osodott gyülekezeteket elkerülik, mert a fiatalok a kiüresedett posztmodern kultúra által hátrahagyott spirituális szomjukat és az igazságéhségüket szeretnék enyhíteni.
Misszió a trendfordulók árnyékában
Az a tapasztalatom, hogy Magyarország sem marad ki ezekből a változásokból. Ahogy írtam, itthon is milliók vallják magukat konzervatívnak, a politikai túlfűtöttség és az ebből fakadó durva közélet szinte már közhely, és nálunk jelen van az, amit úgy hívunk, politikai kereszténység. Nem is tagadhatjuk, sokan vagyunk olyanok, akiket zavarba ejtett az, hogy egyre hangsúlyosabban megjelentek azok a politikai nyilatkozatok, politikai termékek, amelyek felvállalták a kereszténység egyes magigazságait. Ilyen például a családról, nőkről és férfiakról, az iszlámról és a genderkérdésről, illetve a gyerekek woke-tól való védelméről szóló témák. Zavarba ejtett minket az is, hogy a jobboldali politikai mozgalmak igénybe vették a kereszténység szimbólumait, nyelvhasználatát és ünnepeit.
Ebben a bizonytalanságban jelent meg, és erősödik az a keresztény lelkiség, aminek Heizer Tamás az egyik ismert képviselője, amely azt vallja, hogy ki kell alakítanunk egyfajta távolságot a politikai táborokkal szemben, különösen a jobboldallal, sőt, ez a távolság a legfontosabb, ha az evangélium ügyét szeretnénk szolgálni és igaz keresztény életet szeretnénk élni.
Az egyenlő távolság és semlegesség elvének kritikája
Ez a nézet mégis legalább három okból kényelmetlen ma sok kereszténynek. Egyrészt, a nézet egyes képviselői, mikor ezt aprópénzre váltják, akkor valahogy ebben mindig a kormánykritikusság jelenik meg erősen. Nagyobb hangsúllyal jelenik meg annak kritikája, hogy a jobboldal használja a keresztény jelképeinket, lejáratja a kereszténység igazságait, mint az, hogy mekkora károkat okoznak a liberális és marxista eszmék ma a nyugati világban. Vagyis a távolság hangsúlyozása a jobboldali politika és világnézet felé mintha erősebben jelenne meg.
Másrészt, az egyenlő távolság elve mögött ott húzódik az érv, hogy erre azért van szükség, mert különben nem tudjuk elérni az embereket, akik a jobboldal által lejáratott keresztény üzenetek miatt elfordulnak a mi igazságainktól is. Ez a missziós érv azonban ott sántít, hogy a misszió célterületeit úgy határozzák meg, mintha az országban egyedül az ellenzéki, kormánykritikus embereket kellene elérni.
Végül kényelmetlen az, hogy a megfelelő távolságtartás érdekében – talán tudtukon kívül – azt sugallják nekünk, hogy le kell halkítanunk azoknak a keresztény igazságoknak a hangsúlyozását a társadalmi színtereken, amelyek a politikai jobboldal miatt elidegenítik az embereket. És az embereken megint csak az ellenzéki embereket kell érteni. Ez az elhalkulás viszont fontos, az evangélium szempontjából elengedhetetlen társadalmi és etikai kérdésekben tesz némává minket, és elidegeníti a konzervatívokat.
Ha egyet is értünk azzal, hogy az evangéliumi keresztény identitásunk nem a politikai kereszténységben, hanem a bibliai igazságokban és Jézus Krisztus megváltó munkájában gyökerezik, a társadalmi szerepvállalás és a misszió területén olyan példát és iránymutatást kapunk Heizer Tamástól, amely figyelmen kívül hagyja a változó kulturális klímát.
Vagyis Heizer Tamás közéleti írásaiból amit hiányolok, az pont maga az átfogó kulturális kontextualizáció. Ha meg kellene neveznem a legkontúrosabb kulturális kontextust, amit Heizer Tamás rajzol, akkor az a politikai kereszténység, mint fenyegető kulturális jelenség. Az a benyomásom, hogy az egyenlő távolságot hirdető kereszténység valójában ettől a fenyegetéstől óvó menedék. Ide húzódhat vissza az, aki megcsömörlött attól, ahogy a politikai pólusok marcangolják egymást. Ide húzódhat vissza az, aki szégyelli, ha jobboldalinak nézik vagy fél mindenféle stigmától. Ide húzódhat vissza az, aki elakadt, hogy a mai közegben hogy lehetne bizonyságot tenni, és itt találjuk azokat, akik egyenesen ellenszenvvel viseltetnek a politikai kereszténység felé. A gond ezzel az, hogy a menedék hirdetése vagy keresése sokakban a politikai kereszténységre adott reakció, miközben nekünk nem politikai, hanem bibliai küldetésünk van.
A keresztény misszió a kulturális változások fényében
Négy vitaindító gondolatot fogalmazok meg a következőkben, ahol felfestek egy alternatívát azzal a közéleti szerepvállalással és missziói stratégiával szemben, amelyet a semleges keresztény alapállás testesít meg.
1) Charlie Kirk példája
Nem mehetünk el szó nélkül Charlie Kirk szolgálata mellett. Ő a korunk egyértelmű keresztény mártírja, akit nem a politikai nézeteiért, nem a kérdéses amerikai témákért (amerikai dicső demokrácia, fegyverviselés, politikai berendezkedésről alkotott véleménye), hanem a keresztény világnézettel egyező témákért öltek meg. Én 2012-ben végeztem az Oxford Centre for Christian Apologetics apologetikai képzésén, és ott a vezető angol apologétáktól ugyanazt tanultam a genderről, a kulturális marxizmusról, a szexualitás témájáról, női és férfi szerepekről és biológiáról, amit Charlie Kirk vallott.
Aki ismeri az ő videóit, tudja, hogy ezek a témák váltották ki a legkomolyabb gyűlöletet vele szemben. A golyót a keresztény világnézetnek szánták, amelyet a legtöbb evangéliumi vall, aki a Bibliát tartja a legfőbb tekintélynek az igazság és az életmód minden kérdésében. Kirk a fent tárgyalt negatív világban épített fel egy sikeres szolgálatot, melyen az Isten áldása volt, és amelyért Isten a legnagyobb dicsőséggel koronázta meg: mártírhalált halhatott a hitéért.
Vannak keresztények, akik ezt nem ismerték fel, és szomorú ezt kimondani, de sokak esetében ennek egyetlen oka a politikai meggyőződésük volt. Trump vagy Orbán iránt érzett ellenszenvük akadályozta meg őket abban, hogy észrevegyék, mit jelent az, hogy százmillió ember nézi az érte szervezett megemlékezést élőben és hallgatja meg legalább nyolcszor a kristálytiszta evangéliumot különböző politikai, közéleti és egyházi szereplők szájából. Én, aki Tim Keller csodálatos misszióján nőttem fel, az ő nyomdokain kezdtem missziói munkába Budapesten, először láttam a Kellerétől különböző, de hasonlóan hiteles és egyben gyümölcsöt termő szolgálatot. Nem tehetjük meg, hogy nem próbáljuk megérteni Kirk szolgálatának alapjait és nem figyelünk arra a prófétai szóra, amit megfogalmazott.
2) El kell érnünk a konzervatívokat
A jelenlegi európai trendforduló egyik hozadéka, hogy egyre több olyan ember van az egyik oldalon, aki használja a kereszténység jelképeit és nyelvezetét, de nem tudja, hogy a kereszténység valójában miről szól, és egyre több olyan van a másik oldalon, aki szívéből megveti a keresztény jelképeket a politikai meggyőződése miatt. Ebben a klímában Charlie Kirk odafordult a konzervatívokhoz. Nem csak hozzájuk, de hozzájuk is.
Mindezt pedig nagyon egyszerűen tette. Nem határolódott el tőlük. Nem bizonygatta, hogy az, amiről ő beszél, az nem jobboldali. Nem törekedett arra, hogy keresztény bizonyságtétele arról az alapállásról induljon, hogy a politikai kereszténység rossz. Nem törekedett arra, hogy a politikai kereszténységgel szemben mutassa be a valódi kereszténységet. Hanem azokban a témákban, amikben egyezést talált a politikai kereszténységgel, azokban bátran felvállalta az egyezést, ahol pedig több volt az ő evangéliuma, mint a politikai kereszténység, ott nyilvánvalóvá tette.
A különböző konzervatív körökből (klasszikus liberálistól – ami már konzervatívnak számít – a valódi szélsőségesekig) pedig eljöttek őt meghallgatni az emberek. Amikor pedig ott voltak, akkor nyilatkozott arról is, hogy számára a legfontosabb nem az, hogy konzervatívvá tegyen embereket. Vagy szövetséget kössön velük a társadalomban végzett munkában. Hanem az, hogy megismerjék, hogy a Jézus Krisztusba vetett személyes hit a kulcsa mindennek.
Mi sem mondhatunk le a konzervatív Magyarországról. Ebben az országban sok millió ember nem ismeri a hitet, de a politikai és társadalmi meggyőződésük nem kevés témában egyezik a bibliai világnézettel. Őket is meg kell nyernünk az Evangéliumnak. Tényleg felmerült bennem a kérdés, vajon miért nem fektettünk energiát abba, hogy politikai meggyőződésükön túl megmutassuk a mai jobboldali elitnek, hogy miről is szól a kereszténység? Ha olyan gyülekezetbe járunk, ahol felvállaltan támogatták a kormányt az elmúlt 15 évben, de az evangélium hirdetésében megalkudtunk, akkor itt az ideje felébredni: egy fideszes, bármennyire is konzervatív mondjuk a család fogalmát illetően, továbbra is elveszett, és Jézus Krisztusra van szüksége.
A trendfordulók egyik tanulsága lehet az, hogy sokkal bátrabban kell keresnünk és bizonyságot tennünk azoknak, akik a jelképeinket már használják, de akik számára az Evangélium nem része a képletnek. De ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem tarthatunk távolságot ott, ahol valójában a világnézetünkben nincs távolság. Nem az a feladatunk, hogy kellőképpen elhatárolódjunk a Fidesztől és a kormány által kisajátított témáktól a hitelesség kedvéért. Ezzel egy politikai identitásában erős konzervatív ember szemében pont elveszítjük a hitelességünket. Márpedig őt is ránk bízta az Isten. Ha tehát keresztény Magyarországról beszélnek a fideszes rokonaink, barátaink, ismerőseink, akkor mutassuk meg, hogy mi a valóban keresztény Magyarország!
3) El kell érnünk azokat az embereket, akik a kereszténységtől súlyosan elidegenedtek, vagy annak világnézetével szemben kritikusak, ellenségesek
Egy politika által polarizált társadalomban annyiféle néven illetjük egymást. Már a jobb- és baloldali szavak sem írják le jól, ami van. De ha vannak egy társadalomban, akik kisajátítják a keresztény jelképeket, és magasba emelik azokat, akkor vannak olyanok is, akik ellentétes érzéssel viseltetnek. Most róluk van szó.
15 évvel ezelőtt nem voltak ilyen élesek ezek a határvonalak. Nem volt ekkora keresztlóbálás az egyik oldalon, és nem volt ekkora kereszténykritika a másikon. Ekkor alapítottuk az Agóra gyülekezetet, és a célunk a vallástalan városi fiatalok elérése volt. Ehhez pedig kapcsolódásként az apologetikai érveket és a hiteles, kulturálisan releváns gyülekezeti életet használtuk. Azt tapasztaltuk, hogy érdeklik őket a viták, meghallgatják az érveinket és elmondják a sajátjukét. Megvolt a kapcsolódás és megvolt a lehetőség a továbblépésre.
Valamikor 2019-ben léptem vissza mint apologéta attól, hogy nyilvánosan megszólaljak, vagy hogy erőteljesen artikuláljam a keresztény érveket. Akkor már egy ideje azt tapasztaltam, hogy egyre nagyobb falakba ütközöm. Nem érdeklődést váltok ki, hanem ellenszenvet és politikai címkét. Ettől kezdve éreztem úgy, hogy az Agóra kulturálisan érdekes és releváns pásztorából fundamentalista keresztény pásztorrá váltam az emberek – köztük keresztények – szemében. Pedig én semmit nem változtattam az üzenetemen. Az érveim ugyanabból az oxfordi apologetikai értéktárból táplálkoztak, mint azelőtt. Ekkor kezdődhetett az a trendforduló, amiről már beszéltem. Kialakulóban volt a negatív világ.
Megfigyeltem, hogy a kelleri értelemben vett kulturális relevancia és kapcsolódás az egyre rendszerkritikusabb fiatalok körében szinte lehetetlenné válik. Ha nem mondok le a kereszténység magigazságainak hirdetéséről az embert, a nőt és férfit, a családot, a teremtettségünket illetően, már nem csak idiótává, hanem valódi ellenséggé, erkölcsi vakká válok az ő szemükben. A baj csak az, hogy ezekről nem lehet lemondani, még az egyre érzékenyebbé váló társadalmi csoportok érdekében sem.
Hogyan érjük el ezeket az embereket, akiknek a világnézete fényévekre került a kereszténységtől, és akik ráadásul politikai identitásukban a kereszténység jelképeit felelőtlenül használó politikai aktorok esküdt ellenségei? Hogyan érjük el azokat, akik rendszerkritikusak, és a rendszerkritikájukba már mi, keresztények is belefoglaltattunk?
Charlie Kirk szolgálatát hoznám ide újra példaként. Ez nem jelenti azt, hogy egyedül ez az üdvözítő út. De figyelemreméltó, ahogy ő csinálta. Ha megkérdezzük, hogy hogyan érte el ő azokat, akik a politikai kereszténységgel – és így a teljes kereszténységgel – szemben a kritikusság különböző fokain vannak? A válasz egyszerű: ugyanazzal az üzenettel, amivel a konzervatívabb hallgatókat. Kirk egyenes volt és bátor, és nem használta az egyenlő távolság módszerét. Sőt, kifejezte, hogy az igazság és az élet mindennapi kérdéseiben egy liberális fiatal fényévekkel távolabb volt tőle, mint egy konzervatív.
Charlie Kirk nem volt megszégyenítő az emberrel, és meglepő türelemmel tudott az övétől nagyon különböző gondolkodású emberekkel beszélgetni és vitázni. De Kirk üzenete és témái teljesen nélkülözték azt az érzékenységet, amelyben sokan ma bízunk, mint hathatós missziós stratégiában. Nem volt egy „érzékenyebb”, liberális világnézeti szempontból kicsontozott, politikailag távolságtartó, egyedi üzenete azok felé, akik liberálisok, marxisták, vagy csak a trumpizmust és a kereszténységet kritikusan szemlélő városiak voltak. Ugyanazt mondta, ugyanazzal az éllel és ugyanazokat az érveket használva. És ezért ugyan a legkeményebb, legszélsőségesebb ellenfeleitől és vitapartnereitől (a kulturális marxisták) gyűlöletet kapott, de közben konzervatív és liberális fiatalok körében egyaránt kivívta a tiszteletet.
Az a tapasztalat, hogy a mostani kulturális klímában egyre többre értékelik a fiatalok (főleg a Gen Z) az őszinte színvallást. Persze ott vannak azok, akik kifejezetten elutasítók. De nem nekik kell megfelelni. Mellettük ott állnak és figyelnek fiatalok százezrei Magyarországon, akiknek a világnézete a liberális trendek valamelyikébe sorolható és a szívük mélyén még nem döntöttek. Őket nem az érdekli, hogy bizonygassuk, hogy nem vagyunk olyanok, mint a politikai kereszténység. Meghozták már az ítéletüket. Ha már szóba állnak velünk, akkor őket az érdekli, hogy pontosan miben hiszünk, és hogy látjuk a világot a számukra legfontosabb és legnehezebb társadalmi kérdésekben. Akkor bátran mondjuk el nekik.
4) Fel kell vállalni bizonyos szégyenérzeteket
Azonban ehhez a misszióhoz valóban nagy bátorság kell. Charlie Kirk mindezért cserébe hajlandó volt kifizetni az árat, amelyet ez a kor kíván. Ez pedig a szégyen. Hagyta és nem érdekelte, hogy sokan félreértik. Sőt, hogy jóformán mindenki félreérti. Félreértették a motivációját, az üzeneteit, a lelkületét. Gyűlölködőnek, vagy jobb esetben csak egy egyszerű jobboldali politikai figurának tartották. Megtörtént vele az, ami a mai kultúránk természetéből fakad. Politikai szemüvegen keresztül értelmezték a munkáját.
Charlie Kirk arra tanít minket, hogy ezt az árat ki kell fizetni. Ha állandóan azzal törődünk, hogy minket az emberek félreértenek, és netalán valamelyik táborba sorolnak, akkor el fogunk hallgatni egy átpolitizált világban. Kirk azt vallotta, hogy ha már politikai lett a tér, akkor ott kell megszólalni, és nem szabad elhallgatni azokat az igazságokat sem, amelyek politikai értelmezést kaptak. Sőt, mivel az embereket valójában ezek érdeklik, nincs értelme egy apolitikus, semleges teret létrehozni.
Nincs ez másként itthon sem. Politikailag motivált jobboldali rokonaink nehezményezni fogják, hogy szerintünk több a kereszténység, mint amit az általuk favorizált politikai kereszténység bemutat. A liberálisabb és rendszerkritikus emberekkel pedig még nehezebb a helyzet.
Nagy ellenállásra és megszégyenítésre kell számítanunk azok részéről, akiknek a kereszténység politikai és ideológiai okokból ellenszenves. A nyugati példák azt mutatják, hogy a kereszténység, akárhogy igyekszik, nem tudja elkerülni, hogy az emberek nagy része a politikai kereszténység részének tekintse. A legkevesebb, hogy a társadalmi és missziói szerepvállalásunkat jobboldali politikai agitációnak látják. Félreértenek minket akár egészen addig, hogy megkapjuk a szemükben a legszégyenteljesebb jelzőket: rasszista, homofób, náci, fasiszta. Doug Wilson lelkipásztor és podcaster egyszerűen azt tanácsolta a keresztényeknek, hogy fogadják el, hogy fasisztáknak látják őket. És közben ne legyenek fasiszták.
Összegzés
Charlie Kirk egy trendfordulót jelez. Apologetikai értelemben kimondható, hogy sokunkat megelőzve értette meg, mi a mai kulturális kontextus a nyugati világunkban. Eközben nem felejtette el azt sem, hogy mekkora ereje van annak a munkának, amit korábbi apologéták fektettek le. Érvei és kommunikációja nagyrészt Lewis, Schaeffer és Keller apologetikai munkáin alapultak.
Mindenképpen megfontolandó, hogy nekünk is szükségünk van paradigmaváltásra a semleges, távolságot tartó keresztény szerepvállalást illetően. Itt az idő, hogy felismerjük és elismerjük, hogy kulturálisan politikai térbe kerültünk, ezért még a „semlegességünk” is politikai színezetet kap. Hogy elismerjük a negatív világ természetét, ahol mindenképpen kivívjuk az emberek egy részének ellenszenvét. Itt az idő, hogy belássuk és elfogadjuk, hogy a keresztény etikai alapállásunk és igazságaink alapból gyűlöletbeszédnek számíthatnak, és nem tudunk már eléggé érzékenyek lenni. És eljött az idő, hogy szem előtt tartsuk a küldetésünket, hogy nem favorizálhatjuk az egyik társadalmi csoportot (liberális vallástalanok) a másikkal (konzervatív vallástalanok) szemben.
Végül megfontolandó, hogy készüljünk fel a legújabb generációk kiábrándulására, akik kemény igazságokat keresnek. És akiknek a szemében nem az tesz minket hitelessé, hogy mindentől távolságot tartunk, ami kompromittál minket. Hanem a bátorság.
Köszi Dávid, hogy feldolgoztad azt amit kaptál Oxfordban, kontextualizaltad es leirtad, hogy mit jelent nekunk Magyarországon. Orulok annak az utnak amirre hivsz minket. Isten adjon nekünk sok bátorságot, hogy igy képviseljük az evangeliumot!
Nagyszerű cikk, Dávid. Sok olyan kormánykritikus keresztényt ismerek, akik a kormány által képviselt keresztény értékek miatt elhatárolódnak ezek az igazságok elől, pusztán az azzal való asszociáció miatt.
Bár ez inkább szociológia, de szerintem ezt az „egyenlő távolság” nézetet az is táplálja, hogy az átlag magyar inkább apolitikus, és ha lehet, nem folyik bele közéletbe, még a privát életében sem.
Tényleg nagyon hasznos olvasmány, el is mentem, jól fog jönni még a jövőben 😀
Teli van hazugsággal, ferdítéssel az írás.
Charlie Kirk előtt az amerikai baloldalhoz köthető embereket öltek meg, volt, hogy egy keresztény pásztor is.
Kirk nem volt mártír.
Köszönöm, Dávid, a világos gondolatokat, köszönöm Ádám, h az ajánlásoddal aláhúztad.
Kötelező olvasmánnyá tenném mindenkinek, aki megszólal a következő hónapokban. Megfogalmaztad Dávid, tisztán és bátran sokunk meglátásait.
De bölcs útmutató lehet azoknak is, akik bágyadt mosollyal elmondják ugyan, hogy ” én nem politizálok”, majd megfogalmaznak egy felszínes, a mélyre ásás fáradságát nélkülöző – és ezért veszélyesen szélsőséges – klisét.
Csodálatos látni, h az emberek éhesek a valóságos mélységekre, a tiszta igazságokra, de ennek a kutatómunkának jó részét nem végzik el maguk, hanem ránk bízzák.
Ennek a fáradtságát, és igen, gyakran szégyenét 2csak akkor tudjuk vállalni, ha ég bennünk Krisztusunk igazsága.
Hát égjen…
A posztkommunista Kelet-Európára hogyan húzható rá Renn három világról szóló sémája?
Nagyon jó írás. Bár Bálint kérdése is helyénvaló.
Kedves Bálint!
Ezen töprengtem már, mert abban igazad van, hogy Renn az Egyesült Államok evangéliumi kulturális elemzését adta. Magyarországon az általa „pozitív világnak” nevezett szakasz másként alakult. Nekünk abban az időben a szocializmus jutott, egyedi utakkal. Mindamellett az a meglátásom, hogy a rendszerváltás időszaka volt az egyházak nagy pozitív pillanata. Amikor az ország nagy része (vallástalanokkal együtt) alapvetően pozitívan állt az egyházakhoz, akik a rendszerváltás időszakában jó oldalon álltak. Gondoljunk csak arra, hogy mekkora név volt Tőkés László püspök, vagy milyen jó volt a „pedigréje” a papoknak, lelkészeknek akkoriban. Az érdekes az, hogy azt gondoljuk, hogy ma vannak nyeregben az egyházak, pedig ma világos, hogy mekkora az ellenszenv is. De a 90-es évek elején, amikor még a templombajáról száma is sokkal nagyobb volt, igazából sokkal nagyobb volt a szava az egyházaknak. A semleges világ talán egy 5-10 éves késéssel jött el ide is. Akkor már jobban együtt lélegeztünk a Nyugattal. Emlékszem, hogy 2010-ben már egy budapesti és egy new yorki (nagy vonalakban) már szinte teljesen azonos volt a gondolkodásában és világlátásában. Ma még gyorsabbak ezek a trendek a közösségi médiának köszönhetően.
Köszönjök a gondolatgazdag, szép írást Hamar Dávidnak. Szívesen leülnék vele vitatkozni-beszélgetni.
„A mi tanításaink sem baloldaliak (liberálisok, progresszívek), sem jobboldaliak (népnemzetiek, konzervatívok), … ”
Önkényesen kiragadom a népnemzeti szóból a nép részt. Belehelyezem egy kontextusba amit a nép- és a kiválasztott nép vonatkozásában értek. Lehetséges az általam létrehozott kontextusban „középre” helyezkedni?
Ez egy nagyon fontos cikk. “Okos” írás, a szerzőnek többet kellene írnia, ha ilyen jól látja a dolgokat.
Két rettentően lényeges idézet:
“ A trendfordulók egyik tanulsága lehet az, hogy sokkal bátrabban kell keresnünk és bizonyságot tennünk azoknak, akik a jelképeinket már használják, de akik számára az Evangélium nem része a képletnek. De ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem tarthatunk távolságot ott, ahol valójában a világnézetünkben nincs távolság. Nem az a feladatunk, hogy kellőképpen elhatárolódjunk a Fidesztől és a kormány által kisajátított témáktól a hitelesség kedvéért. Ezzel egy politikai identitásában erős konzervatív ember szemében pont elveszítjük a hitelességünket. Márpedig őt is ránk bízta az Isten. Ha tehát keresztény Magyarországról beszélnek a fideszes rokonaink, barátaink, ismerőseink, akkor mutassuk meg, hogy mi a valóban keresztény Magyarország!”
“ Megfigyeltem, hogy a kelleri értelemben vett kulturális relevancia és kapcsolódás az egyre rendszerkritikusabb fiatalok körében szinte lehetetlenné válik. Ha nem mondok le a kereszténység magigazságainak hirdetéséről az embert, a nőt és férfit, a családot, a teremtettségünket illetően, már nem csak idiótává, hanem valódi ellenséggé, erkölcsi vakká válok az ő szemükben. A baj csak az, hogy ezekről nem lehet lemondani, még az egyre érzékenyebbé váló társadalmi csoportok érdekében sem.”
A másik: a cikkben említett Heizer András-féle “paradigma” ott megy félre, hogy egyrészt obligát módon középen akar maradni (a kulturális, közéleti vagy akar politikai vitákban az igazság – az evangéliumi szerinti igazság – nem mindig középen van, erről Ádám korábban nagyon jó cikket írt), másrészt a “középből” a gyakorlatban valahogy mindig kormány- és jobboldal kritika kerekedik ki.
És talán erre vezethető vissza az is, hogy ezek az evangéliumi keresztyének egy idő után nem akarják a kényelmetlen, a társadalom (főként a kormány kritikus társadalom) előtt vörösposztónak és “jobboldalinak” tekintett evangéliumi igazságokat (etikai axiómákat) felvállalni, mert akkor ők is megkapják a “jobbos” bélyeget. Ezért elhallgatják az evangéliumi bizonyos szegmenseit. Magyarul kompromisszumot kötnek.
Egy politikailag polarizált világhoz alkalmazkodni kell, a politikai térbe be kell lépni, és fel kell erősíteni az igazi keresztény igazságokat. –
Ezzel szemben szerintem egy politikailag polarizált világban a falak lebontását, a gyűlölet csökkentését, az a keresztény igazságok pártfüggetlen voltát valló üzenet mind a konzervatív, mind a liberális közönséget megérintheti. De lehet, hogy naiv vagyok.
Dávid épp erről ír (és mi is erről beszélgetünk az utolsó Tűzfalban): a kereszténység legmélyebb magigazságai ma már politikai térben csapódnak le, lehetetlenné vált a semlegesség. Maradt a bátor és nyílt hitvallás. Meg persze igen, a gyűlöletmentes, szeretetteljes viszonyulás, ami vagy lefegyverző, vagy, ahogy Charlie Kirk (meggyilkolása) példája mutatja, épp felfegyverző. De mindenképp krisztusi.
Szeretem Isten életem felőli végzését, hogy itt és most élek. Izgalmas, gyorsan követik egymást az események. Felismerni vélem a Jeremiás 23:12 vers figyelmeztetését, hogy e sötétedő korszakban az utak egyre sikamlósabbá válnak, és fokozódik az elsodródás veszélye Zsid. 2:1. Mindez arra inspirál, hogy fejem és tekintetem fokozottabban felfelé irányítsam Lukács 21:28. Ugyanakkor lehetőségek adnak megtapasztalni a Bibliában kijelentett ígéretek valóságát, mint pl. a Zsoltár 112:4, vagy a János 14:27 versekét.
Köszönöm a posztot és a kommenteket.
Kedves András, csak egy pontosítás; nem Heizer András (lehet, hogy magadból indultál ki, ami természetes:), hanem Heizer Tamás!
A szerző többek között a Gyülekezetvezetés nevű blogon szokta megosztani gondolatait.
Hamar Dávid cikke vélhetően erre az ott megjelenő legutóbbi írásra (is) reflektál: https://gyulekezetvezetes.blog.hu/2025/09/14/a_nyelv_hatalma_vagyis_a_politikai_eroszak_es_a_keresztyen_felelosseg
Kiváncsi lenné(n)k Tamás re-reflexiójára is e témakörben. Áldott vasárnapot Mindenkinek!
Ebben a videóban pont arról tanít Kirk Tuning Point Academy oldalán hogyan kellene élni ebben a világban. Három kérdésben adja meg a válasz. Ehhez a cikkhez találó szerintem.
https://youtu.be/Eiee79N-SDg?si=1lcjs5wg8f5ZHuHo
Dávid ez a gyakorlatban jelentheti azt, hogy ilyen módon lesznek majd kormánypárti es ellenzéki gyülekezetek, akik a poltikai hozzátartozást felvállalják? (Azon a magas labdás válaszon túl, hogy már most is vannak), vagy most csak egyéni vagy inkább gyülekezetvezetői hozzáállásról van szó? Tehát kikre vonatkozik leginkább az új helyzet a gyakorlatban?
Szeretném ha Hamar David és Szabados Ádám többször megszólalna akár podcastban vagy egy Facebook csoportban lehetne kérdést feltenni mit jelente ez gyakorlatban. Sok keresztény hallgat…de hogy lehetne megnyilvanilni helyesen és bátran minden területén az életnek? Erről szeretnék egy hosszabb tanítást.
Sok keresztény/keresztyén téved ott, hogy a politikusokat Krisztushoz vagy az apostolokhoz hasonlítja. Pedig az ószövetsègi királyokhoz kellene. Az északi országban csak rossz királyok voltak, a déliben jók és rosszak a Jahve-tisztelet szempontjából. Ebben az értelmezésben a fidesz vagy Orbán a jó király kategóriába esik. Különösen érdekes Magyar Péter megjelenése, aki Absolon-i tulajdonságokat mutat. A jelenlegi kormánypártok és vezetőik minden hibájuk ellenére olyan környezetet teremtenek, ahol az evangéliumot szabadon hirdethetjük, és ezt kívánják is.
Köszi Dávid a tanulmányt, sok nagyon jó szempont és érv van benne, az álláspontodat segít megérteni, hogy milyen utat jártál be. Nem tudom, Heizer melyik cikkére reagáltál, de ha érdekel, miért nem választ valaki politikai oldalt, és milyen dilemmák miatt jár harmadik úton, a saját verziómat elmondhatom. Nem mint az igazamat, hiszen a tévedés jogát fenntartom, hanem mint életérzést, amivel Téged, Ádámot és másokat olvasok.
X-Gen vagyok, a kommunizmusban nőttem fel, és a tapasztalatom azt igazolja, hogy az egypártrendszerek mindig ugyanoda vezetnek, mindegy, hogy milyen a színe. Itt sosem lesz Svájc, a politikában a tisztelet és a konszenzusra törekvés igényét rég el kellett gyászolnom.
A rendszerváltás óta kényszerűségből apolitikus vagyok, mert nem ideológiák és antipátiák, hanem alap etikai alapon értékelem egy politikus vagy kormány konkrét tevékenységét. Mire jut pénz, és mi mindenre nem. Ne lopj. Jellem. Ilyesmik. De ez nyilván nem konzervatív értékrend, csak naivitás : o )
Úgy látom, hogy a nép – különösen választás idején – alkalmatlan a demokráciára. A valódi közügyeket, gazdasági döntéseket és következményeiket láthatóan a szakemberek sem látják át eléggé, hát még én, így a valódi problémák már elő sem kerülnek. A valós indítékokra rádöbbenve a politika lassan olyanná vált, mint az időjárás: fölöttem történik, de nincs rá befolyásom. De azért fáj, hogy ennyire hülyének néznek.
Ami az ideológiai törésvonalakat illeti, csak mert van néhány pont, amivel egy párt vagy kormány programjában egyetértek, attól még nem akarom a nevemet és a támogatásomat adni minden máshoz is, amit művelnek. Ezt a lelkiismeretem nem engedi, egyszerűen úgy érzem, bűnrészessé válnék. Inkább harcolnék néhány következménnyel, mint ilyen sok mással, ami nem ideológia-alapú.
A politikai élet azért lett mára ennyire szélsőséges, fekete-fehér, mert minden beszűkült néhány vízválasztó kérdésre (migráció, gender). Ha egy politikai párt az egyház támogatását pusztán néhány téma révén meg tudja szerezni – minden ellenére –, akkor az egyház az alapján dönt, hogy mitől fél, mivel szemben érzi magát tehetetlennek. Ez vajon minek a jele?
Nem csak a mai Z-Genesek távolodtak el a vallási-politikai összefonódástól, hogy megmondják nekik a szószékről, kire – és egyúttal mi mindenre – kell szavazniuk. Nem csak ők érzik úgy, hogy a kormány csak felhasználja a saját anyagi céljaira azokat, akik – különben helyes – ideológiai értékek vagy – különben jogos – félelmek alapján döntenek. Ezért láthatod, hogy sokan – ha Istent nem is, de – az egyházat otthagyják, vagy átmennek más konzervatív értéket képviselő, de a titkos szavazást magánügynek tartó gyülekezetekbe.
Eszem ágában sincs szégyellni magam a konzervatív álláspontom miatt, és inkább élnék nyíltan keresztényellenes, mint egy – számomra – álkeresztény kormányzat alatt. Akkor a hívők egymás mellett harcolnának, nem egymás ellen. Úgy látom ugyanis, hogy az egyház csak ellenkultúraként tud önmaga maradni, amint mainstream lesz, jól felhasználható.
A magukat előbb-utóbb mind lejárató, egymást váltó politikai képződmények azonban minket keresztényeket is lejárathatnak, ha már szimbiózisban vagyunk velük. Ez még nem lenne akkor tragédia, ha csak rólunk szólna, de velünk együtt Jézust is lejáratják, akit akarva-akaratlanul is képviselünk. Szerintem ez jogos félelem.
Kedves Andras!
Koszonom a gondolataidat. Igen, bejarunk utakat, es koszi, hogy leirtad a tiedet!
Ezt irtad az elejen:
“Ha egy politikai párt az egyház támogatását pusztán néhány téma révén meg tudja szerezni – minden ellenére –, akkor az egyház az alapján dönt, hogy mitől fél, mivel szemben érzi magát tehetetlennek.”
Itt a felelembol hozott donteseket hoztad fel. Egyebkent ezzel az allitasoddal egyetertek.
Ami nekem kerdes maradt a bejegyzesed utan, hogy miutan rossz gyakorlatnak erzed, ha az egyhaz a felelmeibol es tehetetlensegebol hoz dontest, azutan amiket irsz a szemelyes utadrol, azokban felelmrol es tehetetlensegrol irsz, amiket te elsz at az “alkeresztenyseggel”, es a politikaval kapcsolatban.
En pont azert irtam meg a cikket, mert ezeket a felelmeket es tehetetlensegeket szerettem volna feloldani.
Ha attol felunk, hogy az “alkereszteny” politika lejaratja a keresztenyseget, akkor az ugyanugy arra sarkallhat minket, hogy felelembol álljunk es ne alljunk temak melle.
Nem arrol beszeltem, hogy a politikanak engedni kell, hogy nehany tema menten “megvasarolja” a husegunket. Epp ellenkezo volt a logikam. Ne engedjuk, hogy a politika dontson helyettunk, es ha valoban nem engedjuk, akkor batran tudunk vallast tenni minden temaban.
De hozza tettem azt is, hogy ha igy teszunk, akkor lesznek, akik ezt ugy ertik majd, hogy a mi husegunket megvettek. Ez lehet a feloldasa annak a tehetetlensegnek, amit az atpolitizalt kozelet hozott rank.
En arra sarkallok, hogy se politikai hatalom, se megbelyegzes, se a felelmeink, se az atpolitizalt embertarsaink ne tartsanak vissza minket. Tegyunk batran hitvallast alkalmas es alkalmatlan idoben.
Szeretettel:
David
András,
tudjuk, milyen az, amikor a kereszténység sója hiányzik a politikából! Számos példát ismerünk: római, muzulmán, hindu, japán, nemzetiszocialista és kommunista világ, valamint itt van az az újmarxista woke kísérlet is, amely talán nem jut teljes uralomra a nyugati civilizációban (köszönet a maradék kereszténységnek), de a fenyegetése valós. Hálás vagyok Istennek, ha a keresztények tudnak még mindig annyira hatni a kormányzatokra, hogy azok így-úgy, de ne mondjanak le a jó és rossz Isten szerinti megkülönböztetéséről, és gátat szabjanak a fenti nyomorúságos civilizációs szellemjárásoknak. Akkor is hálás vagyok ezért, ha csak színből, de még inkább, ha – mint számos politikus esetében – szívből törekszenek erre. Még ha tökéletlenül is.
De Dávid cikke másról szól. Dávid nem a kormányzatról, hanem a misszióról ír. Missziós stratégiáról. Apologetikáról. Emlékszem, András, hogy a konzervatív erkölcsöd ellenére mindig gyanakvással tekintettél jobboldali kormányokra. Soha sem gondoltam rólad, hogy középen állnál. A mostani kommented alapján se jutna ilyesmi eszembe rólad. De ez most egyáltalán nem lényeges. Mert Dávid éppen arról beszél, hogy ne politikai alapállásunk legyen (amilyen például a középen állás, az egyenlő távolság, vagy akár a jobb-, illetve baloldaliság), hanem bátor evangéliumi alapállásunk legyen, függetlenül attól, hogy az hogyan csapódik le a politikában. Nem kell félnünk attól, hogy minek neveznek emiatt. Nem kell félnünk attól sem, ha sokan összekapcsolnak bennünket a szerinted álkeresztény kormányzattal. Mert egyrészt Krisztus az Urunk, és emiatt mindig vádoltak bennünket mindenfélével, másrészt – és ez egy fontos eleme Dávid esszéjének! – ez egyébként ma milliók szemében nem negatívum, sőt!, és őket is el akarjuk érni.
Még csak annyit, hogy nem tudom, az például felmerült-e benned, hogy amit írsz a kormányzatról, az például mennyi embert idegenít el, mert a szemükben a kereszténységedet olyan erőkkel kapcsolja össze, amelyeket borzalmasan rombolónak és kártékonynak tartanak a nemzetükre és a civilizációnkra nézve. Azokra a konzervatív tömegekre gondolok, akikről Dávid ír. Szóval ennek az elhatárolódásnak is komoly missziós kára lehet, ráadásul még érthetetlen is.
„Ha már szóba állnak velünk, akkor őket az érdekli, hogy pontosan miben hiszünk, és hogy látjuk a világot a számukra legfontosabb és legnehezebb társadalmi kérdésekben. Akkor bátran mondjuk el nekik.”
Ezekről a kérdésekről mélyen hallgatnak az egyházak, a prédikációk is. Azt a harcot amit a normalitás tekintetében vív a kormány, úgy gondolom, hogy az egyházaknak kellene felvállalniuk. Azok pedig előre küldték a frontvonalba a kormányt és legjobb esetben, elmondják házon belül egy rövid körlevélben azt amit nyíltan fel kellene vállalniuk. Ehelyett inkább belesimulunk a környezetünkbe, ezért még a szele sem ér bennünket annak az olykor súlyos konfrontációnak amiért többek között a kormány tatja a hátát. A fiatalokat nem az érdekli, hogy igaz, vagy hiteles e a Biblia, hanem elsősorban az, hogy mennyire időszerű. Írja J. Stott Hiszek az Igehirdetésben, című könyvében.
Kedves István Péntek! Mire gondol, amit a politika felvállal s az egyházak nem?
Sziasztok,
Érteni vélem, és kicsit magaménak is érzem Szalai András által leírt dilemmákat. Ádám azt írja válaszában Andrásnak, hogy „De Dávid cikke másról szól. Dávid nem a kormányzatról, hanem a misszióról ír.”
Ugyanakkor Dávid esszéjében Az egyenlő távolság és semlegesség elvének kritikája címmel ellátott rész így kezdődik:
„Ez a nézet mégis legalább három okból kényelmetlen ma sok kereszténynek. Egyrészt, a nézet egyes képviselői, mikor ezt aprópénzre váltják, akkor valahogy ebben mindig a kormánykritikusság jelenik meg erősen. Nagyobb hangsúllyal jelenik meg annak kritikája, hogy a jobboldal használja a keresztény jelképeinket, lejáratja a kereszténység igazságait, mint az, hogy mekkora károkat okoznak a liberális és marxista eszmék ma a nyugati világban.”
Ez egyfajta „kormánykritikusság kritikájaként” jött át nekem, ami inkább tűnik politikai mint missziói kiindulópontnak. 🙂
Óvatos kritikaként vagy inkább észrevételként fogalmaznám meg, amit már valaki fentebb említett, hogy Renn sémája hogyan húzható rá posztkommunista világunkra. És ami ebből következik: a kontextualizáció. Dávid kritikaként rója fel az átfogó kulturális kontextualizáció hiányát, azaz annak leszűkítését a politikai kereszténységre, mint kulturális fenyegetésre. Ugyanakkor véleményem és tapasztalataim szerint az a kulturális kontextus amit Dávid vázol nem teljesen fedi le a mai magyarországi viszonyokat.
Abban a kulturális környezetben amiben Charlie Kirk végezte misszióját, teljesen más topikok foglalkoztatják a „poliszt” mint nálunk. Bár az abortusz kérdését (miért van Magyarországon ilyen megengedő szabályozás), vagy az online pornó elérhetőségének szigorítását (lásd pl. brit Only Safety Act) mi is topikká tehetnénk.
Mindazonáltal a Dávid által felvázolt négy vitaindító gondolatban megfogalmazottakkal teljes mértékben egyetértek. A legnehezebb talán a negyedik 🙂
Még valami, ami a pride betiltása kapcsán okozott dilemmát bennem. Nem keresztény barátaim szegezték nekem a kérdést, mit szólok keresztényként ehhez a kormányzati döntéshez, aztán eszembe jutott Ádám egy régebbi posztja, amit elmentettem és talán ehhez a vitaindítóhóz kapcsolódik: https://szabadosadam.hu/eszmek-ellen-csak-eszmekkel-lehet-harcolni/
Fentebb elírtam nem Only Saftey Act, hanem Online, of course
Szia Antos,
Dávid kritikája nem a kormánykritikusságot kritizálja, hanem arra mutat rá, hogy az egyenlő távolságot hangsúlyozók kiindulópontja sokszor a kormánykritikusság. Vagyis politikai kiindulópont. Dávid éppen ezt a politikai kiindulópontot bírálja. Szerinte a kiindulópontunk nem lehet ez. Arra is rámutat, hogy ez a kiindulópont a vélt missziológiai előnyökkel szemben gyakran éppen missziológiai hátrányt jelent, és a teológiai hitvallásunkra is negatívan hat vissza.
Gondolkozom, miért vált ki ez a sok szempontból remek cikk többünkben ellenérzéseket. Arra gyanakszom, hogy ezek a bekezdések a legkritikusabbak:
„Azonban ehhez a misszióhoz valóban nagy bátorság kell. Charlie Kirk mindezért cserébe hajlandó volt kifizetni az árat, amelyet ez a kor kíván. Ez pedig a szégyen. Hagyta és nem érdekelte, hogy sokan félreértik. Sőt, hogy jóformán mindenki félreérti. Félreértették a motivációját, az üzeneteit, a lelkületét. Gyűlölködőnek, vagy jobb esetben csak egy egyszerű jobboldali politikai figurának tartották. Megtörtént vele az, ami a mai kultúránk természetéből fakad. Politikai szemüvegen keresztül értelmezték a munkáját.”
„Charlie Kirk arra tanít minket, hogy ezt az árat ki kell fizetni. Ha állandóan azzal törődünk, hogy minket az emberek félreértenek, és netalán valamelyik táborba sorolnak, akkor el fogunk hallgatni egy átpolitizált világban. Kirk azt vallotta, hogy ha már politikai lett a tér, akkor ott kell megszólalni, és nem szabad elhallgatni azokat az igazságokat sem, amelyek politikai értelmezést kaptak. Sőt, mivel az embereket valójában ezek érdeklik, nincs értelme egy apolitikus, semleges teret létrehozni.”
Ennek, ha jól értem, az üzenete: törődjünk bele, hogy ha bátran és következetesen képviseljük a keresztény hitünket, akkor mások politikai táborok szekértolóinak fognak hinni minket. Ettől érthetően idegenkedik az, aki nem szeretné politikai tábor szekerét tolni, vagy ezt akár helytelennek is tartja. A kulcskérdés ezért szerintem ez: valóban következik-e a keresztény bátorságból és hűségből, hogy nem foglalkozunk azzal, hogyan csapódik le az üzenetünk másokban? Az az ideál, aki „[h]agyta és nem érdekelte, hogy sokan félreértik”?
Én nem igazán látom ennek a megalapozását. A korai keresztény apologéták egyik elsődleges elfoglaltsága az volt, hogy a kereszténység körüli félreértéseket próbálták tisztázni. A keresztény bizonyságtétel célja, hogy mások megértsék, hogy mit képviselünk és miért. Nyilván van az a szintű értetlenség vagy rosszindulatú értelmezés, ami ellen már nem tudunk semmit tenni, és ami ellen tényleg megbénító lehet küzdeni. De hogy meg se kéne próbálnunk tenni a félreértések és téves keretezések ellen, az szerintem komoly túlzás.
Bálint,
a tapasztalat az, hogy akik félnek attól, hogy szekértolónak tartják őket, lehalkítják a bizonyságtételüket a kritikus pontokon. Erre mutat rá Dávid. A korai keresztények nemcsak a félreértéseket igyekeztek tisztázni, hanem a kor szellemi kérdéseibe úgy is beleálltak, hogy az félreértéseket okozott és ők ezért nagy árat fizettek. Itt írtam erről:
https://szabadosadam.hu/az-okeresztenyek-kulturharca/
Szia Balint!
Amit irsz, ott en is erzekelem, hogy felreertik a hangsulyaimat.
Szerintem van kulonbseg akozott, hogy azt “hiszik” rolunk, hogy egy politikai szekertabort tolunk. Es akozott, hogy “valoban” politikai szekertolok lettunk.
Mint ahogy akozott, ahogy Wilson fogalmazott: hogy fasisztanak hivnak valakit. Es akozott, hogy valoban az.
Ehhez eros, Krisztusba gyokerezett identitas kell, ez biztos. De ez a keresztenyek utja: ha vert ivo szeanszok tagjainak tartjak oket, akkor az elso, hogy megerositjuk az identitasunkat, es megacelozzuk a szivunket abban a biztos tudatban, hogy nem vagyunk azok.
Utana johet a tisztazas. Charlie Kirk is sokszor tisztazta, hogy nem naci, nem noellenes, nem rasszista vagy homofob. De nem felelembol. Aki idegenkedik attol, hogy a fenti neveken illesek oket, az fel. Aki fel, az felelembol tisztaz. Annak az apologetikaja, misszioja, kozeleti szerepvallalasa reaktiv. De mi proaktivak vagyunk, mert minket kikuldtek a vilagba, eros kepviseletre, nem csak ugy belepottyantunk.
Az egesz megerosites, amit Jezus mond a Janos Evnageliumaban ennek a kuldetesnek a termeszeterol szol. Kikuldelek titeket, mint baranyokat a farkasok köze. Meghurcolnak majd titeket. (Jelen esetben a marxista es szelsosegesn liberalis politikai identitasu emberek fognak nektek esni). De ti ne feljetek!
Es amit irtam meg es fontosnak tartok:
Ha felsz es idegenkedsz attol Balint, hogy politikai szekertolonak tartanak, akkor a tisztazasod egy politikai keresztenyegtol eltero iranyu gellert kap. Vagyis nem leszel semleges es nem is tisztazol semmit. Hanem a missziod es megnyilvanulasaid a kozeleti kerdesekben es terben kormanyellenes, rendszerkritikus, baloldali (hivjuk barhogy is) lesz. Ez viszont egy olyan keresztenyeget mutat be, ami egyreszr szinten nem a valodi keresztenyseg, masreszt ez elidegeniti a konzervativ vallastalanokat. Pedig oket is rad bizta az Ur.
A kontextualizaciom es Charlie Kirk peldajat azert hozza be, hogy feltegyuk a kerdest kozosen. Mit tehetunk akkor, ha a felreertes szinte elkerulhetetlen, vagy ha el akarjuk kerulni, akkor annak az eredmenye sokszor az, hogy elidegenitjuk azokat, akiknek a fidesz nem voros poszto. De akik a konzervativ politikai kereszteny alapallasukkal akar kiindulasi alapot is adnak a missziora. Ebben a kulturalis trendben baj, ha inkabb a renomenkat akarjuk megorizni, mint odafordulni ehhez a nagyszamu misszios celcsoporthoz is.
Jol irtad. Idegenkedunk a rank aggatott jelzoktol. Senki sem szereti, ha szelsojobbos, radikalis, kripotfasisztanak tartjak. Meg egy konzervativ sem. Ez az a zavar, amit nevesitek. Es erre javasltam egy szikar megoldast, amit valodibbnak es igazabbnak, de egyben nagyobb arat kovetelonek is tartok: hogy ne hallgassunk el csak azert, mert felunk. Hanem legyunk batrak, es az Isten perli a perunk, tisztazza a nevunk, de kozben sokakat megnyerhetunk az Urnak.
Szia Antos!
Arrol korabban mar kerdeztek, hogy mennyire megfeleltetheto ez a makro kukturalis elemzes a posztkommunista Magyarorszagra. Ott jobban kifejtettem. Szerintem nem allnak meg ezek a hatarnal. A Nyugathoz tartozunk, es ebben a terben politikailag tulfutott ideologiai haboru dul.
De tetelezzuk fel, hogy mas van a magyar kozelet homlokterében, nem az altalam megnevezett temak: no es ferfi biologia, gender, migracio (iszlamizacio), noellenesseg. Hanem mondjuk Orban, rosszul mukodo orszag, korrupcio, gyerekek vedelme.
1) Az biztos, hogy a konzervativ resze az orszagnak megis biztosan beleillik a nagyobb trendbe. Oket erdekli a gender, a tapasztalatom szerint nagyon is. Ahogy a migracio is a keleti orszagokbol. Vagyis hogy az iszlamot rossznak vagy jonak latjuk-e? A gyerekek vedelme koztuk is egy vezeto tema: csak ok a woke-tol akarjak megmenteni oket.
De ha a fiatalabbakra nezek, akkor ott azt tapasztalom, hogy ennel messzebb mennek. A kornyezetemben lattam, hogy a tizeneves fiuk elobb neztek Joe Rogant, Kirk-et vagy Matt Walsh-t, mint hogy en tudtam volna, hogy kik ok.
Ha csak az orszag felenek fontosak ezek a temak, akkor mar elengedhetetlen, hogy ezt a kontextusunk reszenek tekintsuk.
2) aztan ott van a rendszerkritikus (tiszas) Magyarorszag.
Elojonnek koztuk mas meghatarozo temak. Ez vilagos. Mas a politikai tematizalas az ellenzekben. De ez a csoport egy heterogen Magyarorszag, ami sokfele hitet es vilagnezetet tartalmaz, melynek egy kozos pontja van: Orbannak mennie kell.
Azonban idologiailag ez sem egy semleges ter. Megiscsak a valaha volt legnagyobb ellenzeki tuntetes egy pride felvonulas volt. Es kulonosen arra hivtam fel a figyelmet a cikkben, hogy a legujabb generaciok azok, akiknel tetten erheto, hogy a politikai ellenzekiseguknek nagyon eros ideologiai alapot kinal fel a mai a Nyugati kulturank. Ennek oka, hogy nyitottabbak, beszelnek nyelveket, es a zsebukben ott a tiktok. Hamarabb kezdenek politizalni, eros politikai identitasuk van. Es ezt nem a magyar kozeletbol szerzik csupan.
Jo pelda erre, hogy a lanyom osztalytars noi igy latjak a vilagot: A pride nagyon fontos. A gender allando tema. A keresztenyseg nem palya, inkabb egy gonosz, ellenszenves vallas, ami lenezi a noket. A tiszarol meg az a velemenyuk, hogy Magyar Peter annyira helyes srac. Ebben nem latom a mai magyar lokalis kozeletet. De latni, ami Angliaban is van.
Ezert hivok mindenkit, hogy a teljes Magyarorszagnak hirdessuk az Isten igazsagat. A konzervativokat erjuk el ugy, hogy nem Joe Rogan lefitymalasaval kezdjuk. De mutassuk meg, hogy senki nem kerul a mennybe azert, mert a kormanyra szavaz.
A vallástalan es ideologikusan balos fiatalok es emberek fel pedig szinten batran alljunk. Sot, a fiatalok nyitottsagara epitve kifejezetten segitsuk oket abban, hogy megertsek, hogy veszelyes es zsakutca az a vilagnezet, amit vallanak.
Es izgalmas az, hogy lehet, hogy idovel nem is az utalatukat, hanem a tiszteletüket vivjuk ki az embereknek. Megis csak velunk van Isten kegyelem.
Koszonom, hogy elolvastad a cikkem, es velemenyezted!
Antos,
a belinkelt posztomhoz. Valójában itt a Divinity-n ezt az eszmei harcot láthatod lassan másfél évtizede. Eszmék ellen eszmékkel küzdök. Abban nem vagyok biztos, hogy a politikának ez az egyetlen eszköze, de abban igen, hogy nekem igen, és abban is, hogy az eszmei fegyverek a hatékonyabb fegyverek. Viszont Dávid arra mutat rá, hogy ma az eszmei fegyvereket is politikai fegyvereknek nézik. Ezért hagyták abba sokan a harcot. De ez nem jó. A helyes út az, hogy elfogadjuk: az eszmei harcunkat politikai harcnak fogják nézni, de mi akkor is harcolunk. Mert Krisztus az Úr.
„Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével. Úgy bántam velük, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét: jóságosan enni adtam nekik.”
Az eszmeharctól ez egy kicsit távol áll.
Van az eszmeharcnak helye és ideje, de itt a bizonyságtételről van szó.
Az eszmeharcban emberek ellen harcolunk.
A bizonyságtételben nem test és vér ellen küzdünk.
Hogy látod?
Nem, dehogy, az eszmeharcban nem emberek, hanem eszmék ellen harcolunk!
Így: „…hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10,4-5)
Meg így: „Szeretteim, miközben minden igyekezetemmel azon fáradoztam, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek, szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam: küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júd 3)
És így: „Miközben Pál Athénban várta őket, háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal. Nap mint nap vitázott a zsinagógában a zsidókkal és a hozzájuk csatlakozott istenfélőkkel, a főtéren pedig azokkal, akiket éppen ott talált. Néhány epikureus és sztoikus filozófus is vitázott vele. Némelyek ezt kérdezték: Mit akarhat ez a fecsegő mondani? – mások ezt mondták: Úgy látszik, hogy idegen istenségek hirdetője – mivel Jézust és a feltámadást hirdette.” (ApCsel 17,16-28)
Dávid, legyünk őszinték: nem azért kapjuk meg a “jobboldali” címkét, mert az ortodox tanítást hirdetjük, hanem azért, mert utóbbi mellé egyszer sem társul kormánykritika. És szerintem az emberek jogosan várják az egyháztól, hogy mondjuk a meleg kapcsolatok bibliai megítélése mellett legyen néhány szava pl. a mérhetetlen korrupcióról is. Csak az a baj, hogy nincs. Indokolt lenne (vagy talán az nem bűn?), mégis hallgatunk. De mondok más példát: nekem keresztényként enyhén szólva kellemetlen, hogy a kórházban hagyott csecsemők ügyét Tapasztó Orsi karolja fel, aki legjobb tudomásom szerint nem hívő. Hol vagyunk mi? Mi miért “aludtunk”, miközben ez történt? Anno a keresztények voltak azok, akik az elhagyott csecsemőkről gondoskodtak, minket viszont ma kizárólag az LMBTQ érdekel (amiről egyébként vallom, hogy probléma, ebben teljesen veled vagyok). De érted, hogy miről beszélek? Nem érdekel, hogy minek címkéznek, de ha ez a vád annyival kivédhető lenne, hogy esetleg néha írok/ beszélek arról a nyomorról is, amibe a vezetőink beletaszították ezt az országot, akkor miért ne tegyem? Képes vagyok vastag bőrt növeszteni, de nem lehet, hogy most másra lenne szükség? Számomra rendkívül aggasztó, hogy a Mo-n uralkodó állapotok ma mennyire nem ütik meg sok keresztény ingerküszöbét, beleértve a lelkészeket, bloggereket stb. Mintha nem lenne határ abban, hogy meddig hallgatunk. Bármeddig. És utána csodálkozunk, hogy a jobboldal szekértolóiként tekintenek ránk. Szerintem nem a teológiánk miatt.
Szia Zsofi!
Szerintem az egy fontos kulonbsegtetel, amit most meg kell tegyek, hogy a kormany politikaja, a vezetok dontesei, a korhazban hagyott gyermekek vagy epp a legnagyobb ellenzeki vezeto csaladi ugyei, a kemeny politikai kampanyharc a partok kozott: ezek nem az apologetika teruletei. En egy apologetikai cikket irtam, megpedig a vilagnezeti apologetika szemszogebol. Annak terulete a kultura, az ideologiak, a filozofiak, a vilagnezetek, amik az embereket mozgatjak.
A fent leirt temak mind a partpolitika, kormanyzat, kozigazgatas, jog teruleteihez tartoznak. Ebben nem vagyok szakerto. Es nem vagyok benne biztos, hogy az egyhazra tartozo elsodleges ugyek. Ugy ertem, pont az szokott lenni a baj, hogy az egyhaz politizal. Olyan teruletekre mereszkedik, ami nem az ove. A cikkem pedig arrol szol: legyel politikai, de ne politikailag motivalt.
A vilagnezetek egyertelmuen a mi feladatunk. Kimondani, hogy mik a hamis istenek, ideologiak. Mert az Ige hiv arra, hogy bontsunk le minden gondolati eroditmenyt, amit Krisztus ismerete ellen emeltek.
De a helyi polisz ugyeivel kapcsolatban ovatosan nyilvanulnek meg. Te, mint jogasz, ha keresztenykent megszolalsz a szakteruleteden, hiteles leszel. Mert ralatdz es latod az igazsagot. De hogyan szolaljunk fel egyegesen keresztenykent olyan ugyekben, amiknek a megiteleseben magunk sem vagyunk egysegesek? Ezert az altalad felsorolt – nem vilagnezeti, hanem inkabb kozogazgatasi, politikai, jogi, kozegeszegugyi – kerdesekben az egyedi elhivas szamit. Ha valakit keresztenykent oda hivott az Ur, szolaljon meg. De az egyhaz globalisan erre nem kapott elhivast. Ezert szolal meg az egyhaz vilagnezti kerdesekben sokszor. Mert ez a szakterulete. A szakpolitikák viszont nem. Plane, ha apologetikarol van szo.
Hol jelenik meg akkor peldaul a gyermekek vedelme az egyhazban? A mindennapi tanitasainkban. Az egyhaz lehet, hogy nem szakertoje az orokbefogadas intezmenyenek. Szakertoje a csaladok megerositesenek, es a gyulekezetek feladata, hogy a gyerekek szeretetere, az irantuk erzett felelossegre es orokbefogadasra buzditson. Raadasul egeszseges csaladokat felajanlva a tarsadalomnak, ahol a gyermekekre nem tovabbi szenvedes var. Ezt az ugyet az egyhaz igy karolja fel.
Szeretettel: David
Bátorító írás. Különösen tisztázó hatású a kommenteket olvasni. A keresztények nem szekértolói senkinek.
Leegyszerűsítése a kétpárti politikának a farizeus-sadduceus hasonlat, de mégis szeretem ezt hozni analógiaként: Jézus a sadduceusokkal is beszélt, de arányaiban sokkal többször beszél a farizeusokkal. Mivel a „hívő hazafik” jobban érdeklődtek a mondandója iránt, és sokszor fel is háborodnak azon, míg a „liberális világpolgárok” kevesebbet találkoztak vele és így kevesebbet is épülhettek a konfrontációkból.
Hozzátenném, hogy a vasárnapi igehirdetést és az egyéb felszólalásainkat nem tudom összemosni. Ha a gyülekezeti tagok feszültek, és a világ átpolitizáltsága miatt „harci helyzetekben” vannak, feltöltődésre vágynak, akkor nagyon nagy szeretettel kell felmutatni az evangélium szerinti egyenes utat.
Kedves Dávid!
Nem vagyok apologéta, mert nem értek hozzá. Ezért is szeretem Ádám ilyen jellegű írásait olvasni, mert ő igen. Viszont valahogy van egy olyan érzésem, hogy sokan az eszmei harc előtérbe helyezését inkább fügefalevélnek tartják, és mintha abban hinnének, hogy eszmék létezhetnek kristálytisztán, kontextus nélkül is. Mintha meg lennének győződve arról, hogy ők nem, csak mások „politizálnak”. Ami szerintem – legalábbis idehaza – félreértésen alapul. Ha nagyon kétpólusúként osztom fel a hívőket, akkor az sokan őszintén azt gondolják, hogy a hibák, bűnök ellenére a társadalomnak is jót tesz, akár áldás is, ha a kereszténység alkotta keretrendszer szerint hozunk, vagy éppen nem hozunk meg törvényeket. Mások meg szintén őszintén úgy, hogy ha már nagy hangsúlyt kap a kereszténység, de a bevezetett törvények (mögött álló eszmeiség) és az azt bevezetők viselkedése ellentétben áll egymással, azzal egyrészt annulál(hat)ják a törvények társadalmi hatását (ld. Pride sikere), másrészt, mivel a többség fejében nem válik szét a keresztény kultúra és hit (bár sok esetben még ez sem igaz) akár kontraproduktív is lehet hitünkre nézve. Az a fő (és eddig meg nem válaszolt) kérdésem, mennyivel nagyobb apologetika mondjuk a woke ellen eszmei harcot folytatni, vagy sok ószövetségi prófétához hasonlóan felemelni szavunkat a vezetők igazságtalansága ellen? (Nem „szakpolitikára” vagy a „polisz ügyeire” gondolok.) Vagy mind a kettő helyes, csak az utóbbit ne hívjuk apologetikának? Szerintem egyébként önkritikával nagyon sok minden orvosolható lenne.
Zsófi,
Szerintem csak felületes szemlélő ad hitelt az ilyen állításoknak. A kórházban hagyott csecsemőket sok keresztény csendben fogadja örökbe. Régi barátom 2-őt is örökbe fogadott. De létesült nevelőszülői hálózat is egyházi támogatással.
Vagy említhetném a hívők adományaiból létrehozott anyaotthont a Gergely utcában.
Ezek jó dolgok, de az egyház elsődleges küldetése az Evangélium hírdetése.
Csak 1 linket találtam hirtelen:
https://www.hit.hu/hirek/csemeteavatas
Nem vagyok sem apologéta, sem teológus, csak egy mezítlábas hívő. Nem állítom, hogy a következőkben leírt tapasztalatom általános érvényű, de talán nem is annyira egyedi.
„Az evangéliumot és az igazságot érvekkel el kell magyarázni, és mivel a keresztények hiteles, kulturálisan érthető életet élnek, ez vonzóvá teszi a kereszténységet a fiatalok szemében.”
Úgy tapasztalom, hogy az én környezetemben a legnagyobb pusztítást a keresztyénségben nem az eszmék fel nem vállalása, hanem a hitelesség hiánya okozza (amit előttem így-úgy már mások is előhoztak).
Lehet azon örömködni, hogy Dávid (nem Hamar) milyen gyönyörű zsoltárokat ír, de azért Uriás ügyében el kell tőle határolódnunk, különben nem leszünk hitelesek. Lehet azt mondani, hogy ez bonyolult harcászati kérdés, ki tudja megítélni miért kellett Uriást olyan közel küldeni a várfalhoz… nem vagyok katona, harcász, szakértő. Dávid nem volt álkeresztyén, valóban mélyen hívő uralkodó volt, a jó király. De nem kevés olyan dolgot csinált még ő is, ami vállalhatatlan.
Lehet azt mondani, hogy az özvegyek és árvák kérdése bonyolult társadalmi, szociológiai kérdés, mi az ÚR dicséretével vagyunk elfoglalva, ehhez nem értünk.
Lehet azt mondani, hogy rendben van, hogy a gazdagot magánklinikákon fityulás, csinos szakképzett nővérek, kipihent orvosok látják el, míg Lázár sebeit esetleg a jobb érzésű kutyák nyaldossák… vagy ha van is bennem bizonytalanság, de hát az egészségügy is irgalmatlan bonyolult (szerintem is).
Én azt tapasztalaom, hogy az én környezetemben ezek teszik hiteltelenné azokat a politikusokat, és a velük eszmei közösséget vállaló lelkészeket, püspököket, hívőket, és rajtuk keresztül az evangélium értékeit. Mert ha nem hiteles, kulturálisan érthető élet kapcsolódik az evangélium értékeihez, akkor nehéz vele közösséget vállalni.
A környezetemben kormánykritikus hívők nem azért kormánykritikusak, mert félnek a jobboldali címkétől. Hanem azért mert hiteltelen emberekkel nem akarnak egy platformra kerülni.
Én el tudtam mondani, hogy nem szeretem a Pride-ot, senki se támadott érte a munkahelyemen. De tudják – és ezt veletek szemben is vállalom -, hogy kormánykritikus vagyok, mert irgalmatlan mennyiségű korrupcióval, hazugsággal, csúsztatással találkoztam kormányoldalon is. (Ellenzéki odalon is.)
Ugyanakkor kisebb veszélynek tartom a liberális oldal stb. korrupcióját vagy akár kritikáját a hit terjesztésére nézve, mert az éppen az ellenzőket teszi hiteltelenné. A magát keresztyénnek mondó politikusok korrupciója, hazugságai ezerszer többet ártanak szerintem ,mint az ellenoldal kritikája vagy akár a gúny.
Ráadásul az általam legjobban ismert egyházban (református) valóban érzek egy anyagi elkötelezettséget (a kívülállóknak megvásároltságként fogalmazódik meg). Úgy érzik,hogy Nátán nem elsősorban azért nem kéri számon Dávidot, mert nem ért a joghoz vagy harcászathoz, hanem azért, mert a király asztalánál étkezik, vagy legalábbis viszonylag bőven hullanak neki onnan nagyobbacska morzsák.
Szóval én azt gondolom (és gyarlóságommal együtt ezt szeretném megvalósítani), hogy az eszméimet képviseljem , de a disznóságokkal ne vállaljak közösséget. Akkor se, ha a konzervatív, kormánypárti kollégáimat, családtagjaimat ez megbotránkoztatja.
Azzal nagy „sikert” szoktam aratni a liberális, baloldali kollégáimnál, hogy Orbán Viktornak (és csapatának) ebben vagy abban igaza van, amit elvben mond, azzal teljesen egyetértek. Hasonló „sikert” szoktam aratni konzervatív, jobboldali kollégáimnál, amikor azt mondom, hogy viszont ahogy beszél, ahogy ebben vagy abban az ügyben cselekszik, ahogy a hatalmát építi és védi, azzal nem tudok egyetérteni, az botrány.
Magyarországon 1989-ig olyan mértékig volt átpolitizálva a bölcsődétől a temetőig mindenki, hogy a nagy többség észre sem vette, vagy nem is tudott róla. Mint a langyos vízben csücsülő béka, amelyik észre sem veszi, hogy felforralják körülötte a vizet. Nem apolitikusok az emberek egy posztkommunista országban, hanem az attól eltérő gondolkodásra nem nyitottak, mert jó mélyre volt vésve a stigma hogy fasiszta mindenki, aki mást gondol mint az állampárt. És, hogy egyáltalán normális dolog, ha többféle vélemény létezik. Ezt csak azok tudják akik, vagy akiknek a családját üldözték a kommunizmusban vagy ismeri az üldözött lelkészeket. A legtöbb ember azt sem hiszi el, hogy ilyen volt, mert nem hallott róla.
Amerikában a baloldali nézetek és a szekularizáció megjelenésével vált kétpólusuvá a világ. Nálunk azóta kétpólusú amióta az ateista, istentelen, marxista nézeteken kívül más vélemények is megjelenhetnek a közéletben.
A rendszerváltás előtt sokkal jobban átpolitizált volt az élet Magyarországon, de ez csak azoknak nem tűnt fel, akik nem olvasták az Igét.
Béla, jól értelek, hogy az egészségügy és az árvák támogatásának rossz volta miatt hiteltelen a kereszténységre hivatkozó vezetés?
Ha igen akkor ez sajnos inkább egy politikai fegyver az ellenzéki politikusok kezében mint valós megoldandó feladat.
Itt a közvélemény befolyásolását vélem felfedezni ahogy becsatornázzák az emberek jogos panaszainak erejét a választási küzdelembe. Kormányra kerülés esetén aztán jól negligálják az egészet vagy pár látszat intézkedést hoznak.
Aronson írja a Rábeszélőgép-ben, hogy 1997-es megválasztása előtt Bill Clinton a hajléktalanság tarthatatlanságával kampányolt. És mikor oldotta meg ezt a súlyos problémát? Az elnöksége első napján. Mert onnantól egy szót nem szólt a hajléktalanságról…
Kedves Fernando! Szerintem nem közvetlenül az egészségügy vagy a szociális rendszer állapota, ami hiteltelenné teszi a kormánypárt egyes politikusait. Hanem pl. az, hogy gyakran szemérmetlenül hazudnak ezekről a kérdésekről. A dolgok egy részét elhallgatják, egy részét torzítják. A vonat nem kisiklott, hanem átmenetileg leugrott a sínről, ami szinte természetes. Nem azt mondtam a háziorvosokról, amit mindenki hallott… (Lehetne azt mondani: rosszul fogalmaztam, hülyeséget mondtam, bocs… Ez azért közelebb lenne a keresztyén magatartáshoz.) Például kitesznek valamit, hogy milyen szép sikert értünk el az X rendelő felújításával, és a felújítás 5 éve történt. Például arról nem beszélnek, hogy Magyarország a GDP – a többi EU-s országhoz képest – arányában nagyon keveset költ egészségügyre, miközben államgépezetre és propagandára jóval többet. Nagy sikerekről és repülőrajtokról beszélnek, miközben fokozatosan lemaradt az ország a V4-ek között is. Hamis és hamisított fotókkal operálnak.
Például amikor rágalmaznak. Én éppúgy elítélem, amikor Semjén Zsoltot rágalmazzák, mint amikor pár évvel korábban Vona Gábort rágalmazták ugyanolyan aljasul. (Nem őt, de más ellenzéki politikust pedofíliával is hírbe hoztak…)
Ha én azt mondom, hogy én teljes mellszélességgel egyetértek a hangoztatott keresztyén elveivel annak a politikusnak, akinek közben a fia/veje/barátja/felsége szemérmetlenül meggazdagodik, aki a politikai rágalmazást gyakorolja, akkor a kollégáim nem azt érzik, hogy a keresztyén eszmékkel értek egyet, hanem azt, hogy a korrupcióval, rágalommal, aljassággal. Ezt érzem nagyon erős hitelességi problémának. Én nem tudok Bayer Zsolttal azonosulni, bármilyen nagy keresztyén elveket is hangoztatna (hol lutheránus, hol római katolikus módra), és bármennyire utálja is a liberálisokat.
Én azt tapasztaltam, hogy a munkahelyemen lehetek jobboldali, lehetek konzervatív, de ha kicsit is hiteles akarok maradni önmagam és mások előtt, akkor egy sor konzervatív, hobboldali politikustól el kell határolódnom, akármilyen szép elveket is mond. Mert óriási feszültség van a szavai és a tettei között.
Én nem gondolom, hogy az ellenzéki oldal jobb lenne. (Viszont ezekben nem is rosszabb.) Ugyanakkor ők – tapasztalatom szerint – jóval kisebb kárt tudnak okozni éppen a keresztyénségnek.
A kollégáim sokakat úgy látnak, hogy olyanok, mint a kívül meszelt sírok, amelyek belül tele vannak utálatossággal.
Béla,
hidd el, iszonyatosan sokan vannak ma Magyarországon olyanok, akik szemében viszont azzal veszíted el a hitelességedet, ha meghallják, hogy a jelenlegi kormánypártok helyett közvetve vagy közvetlenül Magyar Péter hatalomra jutását támogatod. Szerintem ez nem egy jó megközelítés. Fontosabb az, hogy miben hiszel, milyen elveket és ügyeket támogatsz, és arról beszélsz. Dávid fenti írása arról szól, hogy ennek érdekében a szégyent is magunkra kell már vennünk, annyira átpolitizált identitások mentén élünk. Ez a fenti kommentjeidből is érződik.
„Én nem gondolom, hogy az ellenzéki oldal jobb lenne. (Viszont ezekben nem is rosszabb.) Ugyanakkor ők – tapasztalatom szerint – jóval kisebb kárt tudnak okozni éppen a keresztyénségnek.”
Ha kárt okoz, akkor másképp okoz.
Ha kárt okoz, akkor azt egyik sem kereszténységben teszi.
Szeretném, ha valaki elmagyarázná nekem, hogy a Fidesz vs. Tisza kérdésben miért kellene egy kereszténynek automatikusan a Fidesz oldalára állnia?
Sok komment szólt már itt a baloldaliakról, kommunistákról, liberálisokról stb. Csak nekem még mindig nem világos, hogy a Fidesz belső köréből kilépő MP miért lett egybemosva ezekkel a szavakkal? Mely döntései, cselekedetei vagy kijelentései támasztják alá azt az orbáni kijelentést, hogy ő Brüsszel, a baloldal vagy éppen Ukrajna embere? (Természetesen négy évvel ezelőtt a kifejezetten konzervatív, hétgyermekes MZP ellen is ugyanezen érvek hangzottak el.)
Egyébként pedig teljes mértékben egyetértek Béla fenti kommentjével. Ádám reakcióját viszont nem értem. Béla azt írja, hogy ha hiteles akar maradni maga előtt, akkor elutasítja a Fideszes propagandát mely tele van hazugsággal és ferdítéssel.
Mit számítana az, hogy ezzel mások szemében elveszted a hitelességedet, mert ők a Fidesz mögött állnak? Szerintem nagyon is fontos és értékelendő, ha valaki a keresztényi értékek mentén a lelkiismeretének megfelelően cselekszik. Nem az határozza meg a kereszténységünket, hogy melyik pártra szavazunk, hanem fordítva.
Aladár,
most Te is demonstrálod a problémát, amiről Dávid cikke szól.
Sziasztok,
annyira átpolitizált környezetben élünk, hogy egy missziót felvállaló és erősítő cikk is folyamatosan politikai irányultságok és aktuálpolitikai kérdések mentén kap kritikát vagy melléállást.
De a cikk legfőbb üzenete az, hogy hirdessük az evangéliumot minden közegben, akkor is, ha azzal akarnak elnémítani minket, hogy ebben az átpolitizált környezetben nem politikaliag semleges az evangélium üzeneteinek zöme. Valóban nem politikailag semleges az evangélium üzeneteinek zöme, hiszen sosem volt az.
Engem az a gyökérprobléma fogott meg legjobban, amit Dávid is többször említ: a politikai meggyőződésünk olyan mélyen az identitásunk része, hogy szinte felülírhatatlan, még az evangélium is kevés lehet hozzá. A politikai hitünk (világnézetünk) erősebben része az identitásunknak, mint az Isten megismerésével elnyert hitünk, a kereszténységünk. ( világnézetünk) Az identitásunk egyik része harcol a másik részével.
És sokan nem engednek az evangéliumnak, mert olyan mélyen meghatározza őket a politikai beállítódásból fakadó identitásuk. Ez a gondolat nem tudom miben segít az evangelizációban, de nagyon sok szempontból visszaigazolja azt, hogy politikai kérdések érintése nélkül nem lehet megnyerni identitásokat, szíveket, lelkeket az evangéliumnak.
És közben valahol át kell engedni azt az identitásrészt is az isteni üzenetnek és Krisztusnak, ami olyan mélyen meghatároz minket, vagyis a politikai meggyőződésen alapuló énrészünket.
Köszönöm Dávid a bátorítást, a missziói lelkületet és a félelmek leleplezését.
Barbara, pontosan erről van szó, jó volt olvasni a kommentedet.:)
Politikával kapcsolatban a legjobb tanács amit hallottam az , hogy pragmatikusnak kell lenni. Konkrét ügyek mellett kell a keresztényeknek kiállniuk és szavazniuk. Ilyen közös ügy, például a drogliberalizáció elutasítása, eutanázia elleni kiállás, gender elmélet elutasítása, Evangélium hirdetésének szabadsága, abortusz elutasítása, élet védelme, antiszemitizmus elutasítása, stb. Ezeknek közös értékeinknek kell lenniük, hiszen levezethetők az Igéből.
Akkora érettségre kell eljutni, hogy a személyes szimpátiánkat félretéve a fenti értékeket támogató/védelmező pártot vagy politikust támogassuk. Ha ez MP akkor Őt ha pedig Orbán akkor őt. A fentiekben színvallásra kell kényszeríteni a versengő elitet.
Nagyon jó a cikk, teljesen egyetértek vele. Egyetlen gondolatom támadt. Fidesz-szavazó keresztényként (katolikusként) nagyon hiányolom az Orbán-kormány kritikáját Fidesz-szavazó keresztények, papok, püspökök részéről. Én ilyennel gyakorlatilag soha nem találkozom, az Orbán-kormány teljesen kritikátlan dicséretével, egekbe való magasztalásával annál inkább. A Fidesz-kormány kritikájával csak olyan keresztények részéről szoktam találkozni, akik nem Fidesz-szavazók. Az a Fidesz-szavazó keresztény, aki látja a Fidesz-kormány hibáit, bűneit, nem szólal meg, mert nem akarja gyengíteni a Fideszt, vagyis a politikai mérlegelés nagyobb súllyal esik latba, mint a keresztény mérlegelés. Nem tudom persze, hogy a színfalak mögött, nem nyilvánosan kritizálják-e a Fideszt, vagy egyáltalán nem kritizálják, de nagyon furcsa és nagyon szerencsétlen állapot, hogy értelmes, a keresztény hitre épülő kritikai érvelés a Fidesz-kormánnyal szemben gyakorlatilag soha, semmilyen fórumon nem hangzik el, vagyis a politikai szempont teljesen felülírja a keresztény, igehirdetői, evangelizációs szempontot. Mindig az a szempont jön be, hogy de hát még mindig jóval jobbak, mint az ellenoldal, ami igaz is, hisz pont ezért vagyunk Fidesz-szavazók, de itt meg is állunk, és a kritikáig nem jutunk el, nehogy elveszítsük a választást. Mint Pilátus, aki inkább nem mondta ki és nem vállalta fel az igazságot, nehogy politikai szinten baja legyen belőle.
Kedves Gábor,
értem, amit mondasz, de nem vagyok biztos abban, hogy ez a jó irány (hogy a Fideszre szavazó keresztények is kezdjék határozottabban, gyakrabban, halhatóbban kritizálni a kormányt). Nem vagyok biztos abban, hogy összességében ez-e a dolgunk. Itt, ezen a blogon ugyanazért nem szoktál találkozni Fideszt kritizáló posztokkal, amiért nem szoktál találkozni ellenzéket (DK-t, MKKP-t, Tiszát) kritizáló posztokkal. Teológiáról, spiritualitásról, kultúráról írok. Világnézeti, hitbeli kérdésekről, amelyeket fontosaknak, relevánsaknak tartok a mai világban. Ez tesz sokak szemében fideszessé, nem az, hogy politikai bírálatokat osztogatnék az ellenzéknek.
És Dávid a fenti írásában éppen erről beszél. Mi, keresztények pusztán azzal a politikai térben leszünk értelmezve, hogy keresztényekként beszélünk a világról. Nem a kormányról vagy az ellenzékről, hanem a világról. Nem azt mondom, hogy soha nem dolgunk a politikai szereplők bírálata. Csak azt mondom, hogy ha elkezdjük ezt, az ugyanolyan groteszkké válhat, mintha mostantól a keresztények állandóan a buszvezetőket, az orvosokat, a tanárokat vagy a kormányablaknál dolgozókat kritizálnák. Miért nem inkább imádkozunk értük, miközben bátran beszélünk arról, hogy Isten milyen viselkedést és milyen szívet kér tőlünk?
Nem biztos, hogy jól meg tudom fogalmazni, mi nyugtalanít a felvetésedben, de talán így is érthető. Egyáltalán nem azt akarom elmondani, hogy ne bíráljuk a Fideszt. Inkább azt, hogy ne bíráljuk folyton az ellenzéket se. Ne legyünk mi is folyton rácsavarodva a politika témáira, és ne legyünk tele keserűséggel, haraggal, elégedetlenséggel, mint a környezetünk. Ne legyünk zúgolódók, és ne gondoljuk, hogy mi a fotelből jobban tudunk kormányozni, mint azok, akik ezt napi szinten gyakorolják, szembesülve a döntéshozás nehézségeivel. Akinek ez képzettsége, szerepe, felelőssége, az mondjon építő kritikát. De összességében maradjunk a keskeny úton, mert nem test és vér ellen van harcunk, hanem mennyei fejedelemségek és hatalmasságok ellen, szellemi magaslatok ellen, amelyek az Isten ismerete ellen emeltettek. A kormányért inkább imádkozzunk, adjunk hálát, ha viszonylag nyugodt életünk van, fizessük be az adót, és legyünk konstruktív állampolgárok.
Üdv mindenkinek!
Kereszténység és politika. Nehéz ügy, vívódok magam is, mert egy átlagpolgár, akinek egy darab x-re való szavazata van pár évente, mennyiben hathat a politikára, mint törvényhozó és (pl. nemzetközi) szerződéskötő, fentről lefelé ható életkeret (pl. jogrend, lehetőségek, tiltások által) biztosító társadalom- és államszervezeti egységre?
Képviselők és polgármesterek szintjén a visszajelzések közvetlenebbek lehetnek (igenis lehet – létezik felület és mód – kritizálni), szavazópolgárként viszont vagy elmegyünk szavazni (és valakire szavazunk) vagy nem megyünk el (és nem szavazásunkkal voksolunk valamire).
Keresztény szemszögből nézve viszont szintén kritika tárgya lehet(ne), hogy vajon mindenki, aki keresztény álláspontról hevesen a ‘politikát’ kritizálja (főleg a ‘kormányt’), az egyébként megteszi a maga kötelességét? Só és fény a társadalomban?
Vegyük csak az abortusz kérdését, amely talán a legszembetűnőbben tud rávilágítani a visszásságra: a magát kereszténynek, gyermekvédőnek, életvédőnek harsogva-melldöngetve pozicionáló kormány mindmáig egy meglehetősen laza abortusz-törvényt tart életben. Van ugyanis a szabályozásban kiskapu („egyéb indok” megjelölés alatt), ergo közvetett elvi iránymutatáson kívül (ami meg talán nem pont a politika dolga lenne, hiszen az egyház(ak) papjai a pásztorok, tanítók…) közvetlenül nem mer és akarva nem tesz szigorúbb intézkedést a kormány (politika). Miért? Lengyelországban mekkora felbolydulás volt!? Nálunk a vasárnapi boltzár és az internetadó miatt is visszakoznia kellet a kormánynak (mert balhézott a tömeg, a választók, potenciális szavazatvesztés fenyegette a kormányt, akkora mértékben, hogy visszakozott, nem verte keresztül a szándékot).
A bolsevik terror időszaka akkora pusztítást hagyott hátra, amiben egy szigorúbb abortusz-szabályozás bevezetése nem merül föl reálisan.
Node, csaknem ugyanannyi évtized telt már el a rendszerváltozásnak hívott esemény óta… hatott-e hát a kereszténység??
Leírom (provokatív szándékkal): más szemében a szálkát, magadéban a gerendát sem?
Én ezt a problémafelvetést is hiányolom a ‘keresztény egyházi’ (itt most ökumenikus általánosságban értve) diskurzusban. Nagyon puhán, távolról kerülgetik püspöki szinttől blogszintekig, máig nem mer beleállni egyik egyház sem.
De hát ki vigye a zászlót? A bárány? Mire akkor a pásztor? Nem irányt kéne mutatni, nem terelgetnie kéne a nyájat?
Az egyszeri hívők sokasága pedig kifelé hat (példás-e) vagy befelé morog (pótcselekvés)?
Szerintem jelenleg kettőből semmi az állás.
Tehát innen kellene elmozdulni, tenni egy lépést, ami után majd egy következő lépés lenne az a hatóerő, ami változtathat a társadalom alaphangoltságán.
Közhely, hogy a politikusok is közülünk kerülnek ki. Min csodálkozunk?
Olyanok, amilyenek (kompromisszumkészek, maximum korlátosan bátrak, meg hát esendők). És annyit tesznek, amennyi belefér (szerintük).
Tehát ebből adódóan sok más területen is kritizálhatóvá válik a politika (azon belül a kormány).
Korrumpálódik: ígéretei ellenében tombol a woke, nincs keresztény/jobbos kultúra (mármint a múlton élősködik, de hol az új reneszánsz, hol vannak az új műalkotások, stb.?), a politikai diskurzus egy ócskább kocsma vitaszintjén rostokol (ha épp nem süllyed), ahogy a közgondolkodáshoz közelebb álló sajtó/filozófia is.
De mondok mást is: szerintem nincs jogrend sem. 2006 óta nincs elszámoltatva a rendőrség 8ergo nincs becsülete mindmáig), nincs átvilágítva a bíróság, nincs felelősségre vonva SENKI. Sőt, hazaáruló vagy? Csinálj karriert! (erre a legeklatánsabb példa Ruszin-Szendi Romulusz, akit néma csöndben elküldtek, majd sok-sok-sok hónappal később azzal haknizik a honvédelmi miniszter, hogy bizonyítékok tömegei állnak rendelkezésre Ruszin ellen… De akkor miért nem bilincsbe verve vitte el a katonai rendészet? Ehelyett miért nincs semmiért felelősségre vonva, és miért a – teljes joggal nevén nevezhető ‘jobbos lakájmédia’ csúfolja Toka Tábornoknak? Ez volna a keresztény-konzervatív jogrend? De ott voltak/vannak a momentumos és DK-s Magyorország ellen lobbizó hataloméhes gátlástalanok is… De ott van a főpolgármester is, aki állítólag sikkaszt-mutyizik, csődbe viszi a várost, sőt nyíltan törvénysértő módon szervezte-vezette a (betiltott?, rendőrség által díszkisért!) prájdot… és semmi, csak a média ugatja…).
Nem volt jogrendhez illő a kegyelmi ügy sem. A köztársasági elnök(asszony) jogszerűen, törvényesen járt el, amikor élt a kegyelemadás lehetőségével. Morálisan vitatható, de jog szerint nem.
Keresztény szempontból pedig a kegyelem különösen hangsúlyos téma.
A keresztény-konzervatív kormányfő nettó politikai érdek mentén azonnal(!) keresztény tanítással ellentétes kijelentést téve, a jogrendnek hadat üzenve negatívan minősítette a törvényes jogi aktust.
Pongyolán: (közvetve, hatást gyakorolva) kivágta a köztársasági elnököt a francba, és (később) megkurtította a mindenkori köztársasági elnök jogkörét.
Mindezt arra hivatkozva, hogy ennek vagy annak „márpedig nincs kegyelem”.
És SEHOL SENKITŐL nem hallottam-olvastam, hogy „Jézus és a jobb lator…” vagy hasonlót… Ott lepleződött le hétköznapi valójában, hogy Magyarország nem keresztény társadalom. Pózol és hőzöng, erre meg arra mutogat, de nem hiteles és nem releváns a kereszténység a magyar társadalomban.
Még ugyanehhez tartozik a pedofil-ügyek többi szála (Lakatos-ügy, Biatorbágyi-ügy, RTL-ügy, stb.), amikben SEMMI fejlemény nincs, miközben állítólag hegyekben állnak a tanúvallomások és bizonyítékok.
Pedig drog-ügyben Orbán–>Pintér–>rendőrség nyíltan kézivezérelt fellépés érhető tetten. Vagyis lehetőség lenne lépni…
A magát keresztény-konzervatívnak nevező, a kiemelten hangsúlyossá tett gyermekvédelem tematika mellett mégis ez a semmittevés tehető a köztársasági elnök ügye mellé… Számomra ez a botrányos.
Muszáj még ideírnom egy alacsonyabb szintű, jellemet ábrázoló ügyet is.
Bencsik András, Bayer Zsolt.
Bencsik egyik pillanatról a másikra eltűnik a Sajtóklub műsorából. MINDENKI hallgat (jobboldalon! sajtóban!). Nincs infó.
Hónapokkal később derül ki, hogy kivágták, mint a macskát…
És SENKI egy szót sem szólt.
Bayer sem, akinek minden kötőszava a ‘bajtársiasság’.
Keresztény-konzervatív oldal.
CSALÓDÁS CSALÓDÁS HÁTÁN.
Emberileg is, elvileg is.
És mégis!
Miket írnak „keresztény” polgárok, mindenfelé? Hogy a nyíltan keresztényellenes, hazaáruló programot képviselő ellenzék nem okozott/okoz/okozna nagyobb kárt, mint ez a bukott-tökéletlen jelenlegi – magát kereszténynek állító – kormány.
Valóban?
Tényleg egy sokkal ‘rosszabb’ alternatíva is ‘jobb’ lenne, mint a jelenlegi rossz?
Nem tartom komolyan vehetőnek ezt az álláspontot.
Van pl. ugyanis egy magyar nemzetstratégia (amiben a fent kritizált abortusz-jog mellett, azzal is szemben a közvetett népességnövelési szándék, vagy Trianon máshogy való megkerülése hosszú távú alapszempontok), ami tetszik.
Gazdasági téren nonstop kritizálják a kormányt, de valójában ezt tartom a fidesz-kormány egyetlen erősségének. Kultúrában gyengék, jogban gyávák, elvekben bukottak, de gazdaságszervezésben erősek.
Márpedig egy civil keresztény (és nem-keresztény) szavazópolgár mit is várhat a politikai államszervezettől?
Az evangélium hirdetését? Ugyan!
Példamutató elvhűséget? Sajnos nem (a politika kompromisszum-kényszeres sportág: önérdekek és nemzetközi érdekek hálójába szorul).
Ami elvárható a mindenkori kormánytól, az egy élhető létkeret biztosítása (törvényalkotás és fenntartás), ami révén szabadon kiteljesedhetünk (pl. tanulás, karrier, vallási meggyőződés). Ennél többet elvárni szerintem önáltatás.
E tekintetben nem hibátlan a kormány, de a palettán szereplők közül máig a legkevésbé rossz.
Mit tehetünk? Nem szavazunk vagy szavazunk.
Keresztényként pedig példás keresztény életet élünk két szavazási időszak között. Nem keresztényként pedig törvénytisztelő polgárként élünk példás életet.
Mi van akkor, ha a törvényi keretrendszer problémás? Pl. diktatúra, csomó hátrányos megkülönböztetés meg elnyomás, ellehetetlenítés, stb.
Akkor kell kiállni, nyíltan, tömegével (felkelés, zsarnokölés-elmélethez nyúlás). Ma azért ez a kiélezett élethelyzet valójában nem áll fenn.
A mindenkori politikától élhető, tisztességes életrendhez szükséges törvényalkotást, és azok igazságos (következetes) betartatását várom. Többet már nem.
Szavazni praktikusan tudok: vagy igen vagy nem, és ha igen, akkor az elérhető legkisebb rosszra – mert az ‘ideáltipikus jó’ sosem méretteti meg magát).
És szerintem ez áll legközelebb az evangélium szerinti földi állapotok (politikai államrendben való lét) vezérelvéhez.
Kihívást pedig a „tegyetek tanítványommá minden népet” küldetés jelent, hiszen abban a mindenkori (összes) állam is kereszténnyé kell, hogy váljon. Tehát elvben lehetne keresztény állam, csak még senki nem látott evangéliumi szempontból hiteles keresztény államot…
[Hosszú lett, bocsánat 🙂 ]
Kedves Dávid,
Heizer Tamástól én soha nem olvastam, hogy egyenlő távolságot kellene tartani a politikai oldalaktól. .
Lehet, hogy tévedek, de szerintem ő pont nem a politikai oldalak véleményét tekinti igazodási pontnak, ebben pedig éppen azt teszi, amit te tanàcsolsz.
Nem követem persze minden megnyilvánulását, de szeretném látni, mire alapozod a fenti állítást.
Szerintem az egyház számára nem mérvadó, hogy az evangéliumról mit gondolnak a pàrtok.
Nem kell törekedni a függetlenségre, mert az eleve adott. Az evangélium egyaránt sérti a jobboldali és baloldali bűnöst. Ha az evangéliumod rendre csak a baloldaliakat vagy jobboldaliakat ekézi, akkor nem az evangéliumot hirdeted.
Ha az evangéliumod személyválogató, szelektív, akkor az nem az evangélium.
Az evangélium nem csak arról szól, hogy mi az, ami rossz. A kiutat is mutatja. A megmenekülés útja, amit a hívők ismernek, ismert a világ számára is? Ismerik az evangéliumot? Megváltozik bárki élete, ha az egyház kihirdeti, hogy a homoszexuálitás bűn?
Szerintem ugyanaz az evangélium szól a szexuális kisebbségeknek, mint a heteroszexuális többségnek, az álkeresztény, korrupt politikusnak, a szélsőliberálisnak, meg a vallásos konzervatív embernek, a fideszesnek, a tiszàsnak, a dékásnak, stb.
Ugyanaz a megtérés útja is.
Ezzel valószínűleg nem értesz egyet, de szerintem a világi hatalomnak nem dolga a lelkiismereti és erkölcsi kérdéseket világi eszközökkel szabályozni, csak annyiban, amennyiben az az együttéléshez feltétlen szükséges. A kardot a rend fenntartására kapta.
Az egyháznak nem feladata törvényeket alkotni, hanem éppenséggel az erkölcsi és lelkiismereti kérdésekre kellene választ adnia, bátran, nyíltan, világosan. A kard, amit kapott, lelki fegyverek: az ige, a meggyőzés. Ez volna az ideális együttműködés állam és egyház közt.
Nyugati országokban élő barátaink pl. elmondták, hogy gyávák voltak és nem szóltak a gender kérdésben sem, amit utólag már sajnálnak.
Magyarországon viszont nem nagyon van más téma, amiben megnyilvánulnának, vagy amiben nyilvános teret kapnának, pedig több, a tàrsadalmat alapjaiban romboló téma is van, amit máshol a világon már kormányzati szinten is kezelnek (alkoholizmus, közösségi média, abortusz,stb.).
A Fidesz nem állt bele az abortusz kérdésbe. Az magyar egyházak sem.
A lengyel Jog és Igazságosság Pártja beleállt az abortusz kérdésébe. A lengyel egyházak is.
Felvetődik a kérdés, hogy ez hogyan lehetséges. Szerinted tényleg másként vezeti a Szentlélek a magyar egyházakat, mint a lengyeleket?
Nem látom az egyházak tetteit, csak a hangját hallom.
A lengyel egyház az abortusz törvény szigorítása mellett volt. Ezt el is várhatjuk tőlük. De a szavak mellett, vagy helyett hány krízisközpontot építettek a gyermeküket megtartani szándékozó édesanyáknak?
Iskolák itt is épülnek, de pl. gyermekhospice ház csak egy(?) van, autista és sérült gyerekek számára nem nagyon vannak befogadó otthonok.
Vagy a mostanság sokat hangoztatott gyermekvédelem terén is lehetne missziózni.
Sokat emelne a hitelességen.
Kedves Attila!
Nem volt célom, hogy Heizer Tamást állítsam pellengérre. Ahhoz a módszerhez folyamodtam, amikor valaki egy esszében a nézeteit úgy fejti ki, hogy más emberek gondolataival száll vitába.
Ennek következtében nem is akarok sokat beszélni Heizer Tamásról. Az esszé nagyon nagy része nem az ő gondolatairól, hanem az enyémekről szólt. De most megválaszolok neked néhány kérdést.
A cikkem sehol sem állította, hogy az lenne a keresztények feladata, hogy a politikai oldalhoz igazodva alakítsák ki a véleményüket. Sőt, eléggé megalapoztam, hogy az evangéliumunk és a világnézetünk elég robosztus ahhoz, hogy erre ne legyen szükség.
A cikkem arról sem beszélt, hogy a keresztény egyház feladata lenne, hogy bármi módon politizáljon. Azt állítottam, hogy az apologetikában használt kontextualizáció és kulturális analízis arra mutat, hogy az emberek, akik körülöttünk élnek, ők azok, akik a politika oldaláról közelítenek meg szinte minden kérdést. Ha pedig így van, akkor nekünk erre fel kell készülni.
Ebből a szempontból Heizer Tamás közéleti megnyilvánulásait két kritika érte. Az egyik, hogy szerintem nem jól kontextualizál a jelenkori kultúránkban. A másik kritikám az volt, hogy miközben a törekvése az, hogy a korunkra jellemző kultúrharctól távol tartsa a keresztényeket – ez lenne az egyenlő távolság elve, aközben ő ebben mégis részt vesz. Egyrészt mert nem tart egyenlő távolságot. Másrészt, mert nem lehet ma már ebből kimaradni.
Példaként az olimpiai queer installációról szóló cikket ajánlanám tőle. Abban megtalálható a törekvés, hogy (egyenlő) távolságot alakítsunk ki a kultúrharcoktól. Megjelenik a (jobboldali) politikai kereszténység mint fő probléma megnevezése. (Itt veszik el a semlegesség). Végül az általam elégtelennek tartott kontextualizáció. Míg értjük és megértjük a cikk alapján a queer művészek kultúráját és motivációit, a konzervatív nem hívők, és a keresztény hívek „sértődését” nem övezi alapos kulturális analízis.
A cikkemmel arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ha így nyilvánulunk meg, akkor bármi is a motivációnk, a mai kultúránkban ez politikai térbe kerül, és ott kap jelentéstartalmat, mivel a körülöttünk élők szemében az egyenlő távolság ezekben a kérdésekben ma már lehetetlen.
Ezért azt javasoltam, hogy ahelyett, hogy politikailag semlegesnek próbálunk tűnni, ami nem is sikerül, induljunk ki abból, hogy ma már nem ezen a módon válunk hitelessé az emberek szemében. Mert ha „semleges” alapállást célzunk meg, akkor bizonyos igazságokat nem fogunk kimondani. Például azt, hogy a queer utolsó vacsora az gáz és blaszfém, és nincs benne semmi sem, amiért megértően forduljunk az ilyen művekhez. Hitelesebb, ha bátran felvállaljuk azokat az igazságokat, amik a Bibliában vannak. Szeretjük, amit az Isten szeret, csúfnak tartjuk, amit az Isten csúfnak tart. Még akkor is, ha annak a kultúránkban plusz politikai jelentéstartalmat is adtak.
Kedves Dávid,
szerintem Heizer Tamás továbbra sem állította, hogy szempont az egyenlő távolság tartása, de ezt talán kifejthetné ő maga is, ha felkínáljátok neki a lehetőséget, ő meg él vele.
Én ellenzékinek nevezném a politikai preferenciája szerint, de rendkívül felkészült és hiteles keresztény testvérünknek a szolgálatában és a családi életében.
Utóbbi jellemzője sokkal, nagyságrendekkel fontosabb mindazok szemében, akikben a krisztusi identitás magasabb szinten áll a politikai identitásnál.
Az írásod lényege az volna, hogy ne féljünk a Biblibai igazságokat kimondani, ne halkítsuk le, akkor sem, ha emiatt fideszesnek könyvelnek el minket.
Én csak annyit teszek hozzá, hogy akkor se halkítsunk és módosítsunk a bibliai igazságokon, ha ezzel véletlen ellenzékinek könyvelnek el minket.
Ez persze csak elméleti felvetés, a valóságban ilyen soha nem fordulhat elő 😀
A tobbit elengánsan kikerülted, de nem akkora baj, mert többszáz oldalt lehetne írni róla.
Attila,
láthatólag a Biblia igazságairól beszélsz, de a Fidesszel vagy elfoglalva. Dávid meg azt mondja, hogy beszéljünk akkor is az evangélium igazságairól, ha emberek a Fidesszel lesznek elfoglalva.
Szervusztok,
azt hiszem, meglepett, hogy a semlegesség – nem semlegesség kérdése ekkora port kavar a fórumon és a mai kereszténységben, de jogosak a cikkben leírt felvetések. Persze tudom: a katolikusok annak idején…..a konstantini fordulatnál….Azt gondolom, hogy az sem úgy volt és nem az történt, amit évszázadokon keresztül terjesztettek róluk nagyon sikeresen egyébként. Úgy tűnik, hogy a semleges kategória már eleve a világiasság, a szekuláris ideológia begyűrűzése a keresztény térbe, mert ugye cinikusan „hinni a templomban kell”.
Az Úr Jézus Krisztus, amikor azt mondta, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van” illetve ennek a fordítottja is igaz ti. „aki viszont nincs velünk, az ellenünk van (aki velünk nem gyűjt, tékozol)”, nem éppen értéksemleges álláspontot fogalmazott meg. Ez a valóság. Persze azt józanul („igaz ítélettel” és nem „test szerint vagdalkozva”) kell tudnunk megítélni, hogy ki van velünk és ki ellenünk. Aki markánsan, a legnagyobb jóindulat mellett is olyan hülyeségeket propagál, melyek köszönőviszonyban nincsenek az Isten országával a kijelentések és Isten Szellemének vezetése tükrében, az valószínűleg tuti nem a legnagyobb barátunk, hacsak valami olyasmi nagy dolog nem történik vele, mint mondjuk Pál apostollal a damaszkuszi úton. DE arról tudni fogunk biztos, mert azt az érintett félre nem érthető módon tudatni fogja velünk (hogy megtért) és akkor nyugodtak lehetünk. Vagy max. úgy járunk, mint az Anániás nevű tanítvány, akit Jézusnak kellett győzködnie arról, hogy „hidd már el, hogy már nem az ellenségetek, a zord külső érző szívet takar….”
És a gyümölcsökről felismerhetjük a fát. Vannak bizonyos értékek, amelyek kifejezetten a mi keresztény javaink, onnan jönnek és artikulálódnak a politikai térben. Miért baj ez? A globális/birodalmi bábel torony építgetése viszont nem az Isten országa, úgy sejtjük.
Hozzáteszem, tényleg azt látom a magyar társadalomban, számos ismerős tekintetében közvetlen tapasztalat, hogy aki a kereszténység és kormányzati tevékenység (+ gazdasági holdudvar) közé egyenlőség jelet tesz, annak logikusan az fog kijönni, hogy egy régi angol idézetet hozzak ide ti. „ez vagy nem az evangélium vagy mi nem vagyunk keresztények”. És tényleg. Nem az evangélium, ez történetesen igaz. És itt meg is álltak. Ez katasztrófa, az hogy emberek fejében ez így rögzült, az katasztrófa sajnos. Tanulság, hogy a politika nem telepedhet ránk olyan mértékben (jobbról sem), ami már káros, erre oda kell figyelnünk. De hogy félnénk tőle…. Nem evangélium, nem is ez a célja az egész társadalmat átfogó kormányzati tevékenységnek.
Zsófinak igaza van abban, hogy talán kellene valami facebook-os fórum, ahol át lehetne beszélni felekezetközi szinten, hogy kinek mi is a baja – politika és kereszténység vagy más kérdésekben.
Én egyetértek Hamar Dáviddal abban, hogy a szakpolitikai kérdések és az evangéliumi célok elemzése nem ugyanaz a történet. De hogy szakpolitikai kérdésekben ne lehetne véleménye egy pásztornak is akár…abban nem, ezek vélemények, nem lesz teljesen azonos.
Persze fontos kérdés, amit feltesz: „De hogyan szolaljunk fel egységesen keresztenykent olyan ugyekben, amiknek a megiteleseben magunk sem vagyunk egysegesek?”
De talán mégis beszélni kellene ezekről lehetőleg felekezeti mániák nélkül, higgadtan, hátha történne már valami feloldás, nem a politikai pártok kampány stílusában. Nyilvánvaló, hogy érdekli a hívőket, mert körülveszi az életüket a politikai tér.
Kedves Ádám, tudom, hogy a Divinity nem erre lett kitalálva, a cikkek alatt gyakran elhangzik a figyelmeztetés: nem erről szól….de lehet, hogy érdemes lenne a face-n valamit létrehozni, ahol a vulgárisabb témák mehetnének, nem csak politika, bármely egyéb: gazdaság stb. kérdésekben. Nem tudom, a tabu, az érinthetetlen kérdések, az agyonhallgatás nem biztos, hogy oké.
Kedves Hamar Dávid, nem gondoljátok -e, hogy magukra hagyjátok a hívőket a vulgáris kérdésekben, amelyek mégis érintik az életüket és kellene rá valami értelmes válasz, segítség? És most valami borzalmat fogok mondani (nem kifejezetten neked): a politika még arra is lehet nyitott, hogy elkezdi megérteni az emberek szempontjait és változtat esetleg.
(Ne értsetek félre, én is szomorúnak látom, amikor a magyar nép csütörtök (okt. 23) óta, 6 napja folyamatosan számol, matekozik a médiamunkásokkal, hogy akkor melyik meneten jutott 2 m2-re több ember…. Ez a magányos tömeg, ez „róma” és egy kereszténynek érdemes átgondolnia azt, hogy mennyire szükséges ebbe a napi őrületbe belesüppednie.)
Tünde a cikkben felvetettekhez: „Szeretném ha Hamar David és Szabados Ádám többször megszólalna akár podcastban vagy egy Facebook csoportban lehetne kérdést feltenni mit jelente ez gyakorlatban. Sok keresztény hallgat…de hogy lehetne megnyilvanilni helyesen és bátran minden területén az életnek?”
Ha vannak/lesznek ilyen fórumok az fb-n vagy itt, kérlek tegyétek itt is közzé….az elérési útvonalat.
Zsófi: „Nem érdekel, hogy minek címkéznek, de ha ez a vád annyival kivédhető lenne, hogy esetleg néha írok/ beszélek arról a nyomorról is, amibe a vezetőink beletaszították ezt az országot, akkor miért ne tegyem?”
Kedves Zsófi, milyen nyomorba (azon túl, hogy van egy egyre jobban kibontakozó nyomorúságos világ, mely az isteni kijelentésnek – sajnos – nem mond ellent vagy igen)? Nem tudom, te szoktál-e utazni az országban erre – arra? Bevallom, nem jártam mostanság a legdurvább helyeken pl. Észak Magyarország, Nyírség (nem akarok senkit sem megsérteni)….de én nem ezt látom.
Bizonyos dolgokat nekünk hívőknek, ebben a világkorszakban el kell tudnunk hordozni. Nem kevés minden ez. Pl. ott a korrupció vagy az állami tevékenység korlátos mozgástere (nem mindenható, nem tudja azt az áldásszintet hozni). Jézus elmondta, hogy „szegények pedig mindig lesznek köztetek”. És azt is, hogy „a tevének pedig könnyebb átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába”. Ezek iránypontok, mély üzenettel. Nem azt jelenti, hogy minden szegény a szegénysége miatt üdvözül és minden gazdag a gazdagsága miatt elkárhozik. És nem is azt jelenti, hogy minden gazdag üdvözül mert az Isten megáldotta, a szegény meg elátkozott, mert biztos valami nagy bűnt követett el, nincs rajta Isten áldása. Krisztusban a gondolkodásunk megújult, nem testies. Komplexebben látjuk ezeket a dolgokat, mint a kommunisták és a kapitalisták. Egy adott közösség dönti el, hogy mit tud tenni ez ügyben és az egyházak szoktak is tenni, ahhoz képest, amijük van.
Kedves Béla, a hitelesség kérdéséhez: A hitelesség iránti igényt megértem abszolúte, a letisztulás iránti vágyat…..törekedjünk rá, de azért ne feledjük el azt, hogy „kegyelemben tartatunk meg hit által, nem tőlünk van…..”, lehetőséget kaptunk, kihozunk magunkból ezt – azt és Isten látja, hogy ez jó vagy sem, vagy mennyire jó vagy sem… és jelez…… . Naponta határolódhatnék el 180.000 gondolattól és embertől, magunkkal sem állnánk szóba bizonyos helyzetekben…Miért pont a politikát emelnénk ki? Azért, mert szem előtt van? „Isten szeme mindent lát”. Én túl soknak látom az egymás feletti (törvénykező típusú) kontrollt. Jézus ezeket kilótte azzal, hogy „te kövess engem”, bízd Istenre („és tartsd szárazon a puskaport”, tudom….utóbbit nem Ő mondta 🙂
Béla: „Ugyanakkor kisebb veszélynek tartom a liberális oldal stb. korrupcióját vagy akár kritikáját a hit terjesztésére nézve, mert az éppen az ellenzőket teszi hiteltelenné. A magát keresztyénnek mondó politikusok korrupciója, hazugságai ezerszer többet ártanak szerintem ,mint az ellenoldal kritikája vagy akár a gúny”.
Ez az a hoch entellektüel szemlélet – szerintem -a 90-es évek nagy dobása, mellyel én mélyen nem értek egyet, bár az első mondat korrekt. A jogos kritika épít(het) ha az érintettek levonják a tanulságokat, az öncélú, hazug (ha úgy tetszik nihilista) kritika, gúny, hatalomvágy pedig likevadászat. Szerintem az árt többet, aki totál szembe megy az Istennel és akaratával….a mögötte lévő szellemiség miatt, mely pusztító, hazug, gonosz. Ezt a csak intellektualizálás (mondhatnám úgy is pőre okoskodás) szintjén nem lehet megérteni.
De persze sem a korrupció, mint nem csak anyagi kategória, sem a képmutatás szakadéka nem áldás senki számára sem. Soha nem láttunk még ennyire korrupt világot kibontakozóban, ebben igazatok van.
Kedves Miklós, jogrend van, szerintem nem is annyira rossz és stabil, ez is fontos. A jog viszont nem alkalmas minden probléma azonnali orvoslására, pl. az érzelmi problémák orvoslására (unjuk O.V arcát) alig….Tudom, van rá megoldásuk, legyen pol. váltó 4 évente, 1 ember 2 ciklus max. – megnézném, de inkább ne…. A jogrend fejleszthető, bár ebben az évben is olyan alapkérdésekkel kellett foglalkoznia a magyar államnak, hogy pl. a készpénz használatot alkotmányos szinten betonozza, mert már ez is veszélyben….Szóval az unijó ezt is nyírbálná a saját bizonyos?!! érdekei szerint. Ezt válasszuk már le arról a választói igényről és dühről, hogy pro és konrta mindenki már a sitten lenne, kint se maradna alig senki…..A bizonyíték és tanúvallomás hegyek attól tartok, részben biztosan elévült ügyekben vannak (RTL, pedo ügyek egy része tuti), ezekben a nyomozó hatóság, ha fejre áll, de semmit nem tud tenni, ezt meg kellene érteni. Persze tudjunk róla! A média világa torzítja ezt, felnagyít, átformál….nem a valóság. Lehet brutálisabb eszközöket adni a hatalom kezébe, de azt úgy hívják, hogy diktatúra….így is az van…..némelyek szerint. Amit a végén mondasz, azzal egyetértek.
A kipukkant liberális buborék ügyre figyelembe ajánlom, mint egy véleményt:
https://www.facebook.com/hontandras75/posts/pfbid02kGyRwLH97KXPV6uVttkvrariHWohRgkVqc6AmVyUjDFa6xf3D9QMkfM3ng69XrGGl
Kérdésem továbbá, hogy a kultúrharc jegyében várható topic a „Minden Szentek vs halottak napja, halloween témakörben?
Merthogy utóbbi mellett úgy látom itthon is egyre nagyobb reklám kampány bontakozik ki „egy konzervatív, keresztény országban”.
Vagy elintézzük annyival, hogy „kell egy kis szórakozás is a népnek, avagy nem kell azt annyira komolyan venni”
Szent Ágoston biztosan felkérdezné, hogy „mit keres ez megint itt?”
Olvasom a cikket, még nem jutottam a végére, de az a furcsa benyomásom, mintha egy olyan országban íródott volna, ahol a kormány jobboldali keresztény, az ellenzék meg woke balliberális keresztényellenes, és ezeknek az összecsapása történne épp.
Mindeközben itthon van egy magát jobboldali kereszténynek tételező kormány és egy szintén jobboldali, keresztény értékeket hirdető nagy, kormányzásra esélyes ellenzéki párt; még egy kisebb szélsőjobboldali ellenzék, a liberálisok kb futottak még kategória, baloldal meg gyakorlatilag nincs.
Ez az ellentmondás csak nekem tűnt fel?
Szerintem olvasd végig. Előtte nem érdemes kommentelni.
Nem Törzsmókus, nem csak neked volt ez az érésed, magam is hasonló kérdéseket tettem fel okt. 24-én a kommentemben. Sajnos Ádámtól nem kaptam érdemi választ, de jó volt látni, hogy utána még többen is felvetették ezt a problémát.
Azt is megértem, ha Ádám vagy mások nem ilyen kérdésekkel akarnak foglalkozni ezen a platformon, csak akkor ne legyen nyíltan vagy burkoltan a fideszes politika dicsérete se jelen.
Aladár,
az érdemi válaszom most is az, hogy a Dávid által felvetett problémát demonstrálod. Ismét.