Sok hívőt az Istennel való kapcsolat elmélyítésének vágya arra ösztönöz, hogy az aszkézis és a misztika hagyományaira építse a lelki életét. Én magam is átéltem ennek a vonzerejét, meg azt is, hogy egy ponton elválik egymástól Isten megtapasztalásának evangéliumi és misztikus útja. Erről a European Leadership Forumon tartottam angol nyelven előadást, magyarul pedig az Evangéliumi Fórumon. Az ELF-en a téma kapcsán rövid interjúkérdésekre is feleltem. Az alábbi linkeken visszanézhetők az előadások és a kérdésekre adott válaszaim:
Magyar:
Isten megtapasztalása: hol válik el az evangéliumi és a misztikus út?
Angol:
Experiencing God? Understanding and Evaluating Asceticism and Mysticism
What distinguishes asceticism and mysticism from biblically grounded spiritual disciplines? (3 min)
What key roots of asceticism and mysticism continue to influence Christian practice today? (3 min)
Gondolkodtam ezen a témán mostanában és a webinárium ilyen szempontból pont jókor jött, köszönöm. Viszont a hasznos tartalmon túl maradt bennem némi hiányérzet utána, amit szeretnék visszajelezni.
Én úgy sejtem, hogy nem pusztán csak az Istennel való kapcsolat elmélyítésének a vágya van a miszticizmus felé fordulásban, hanem az is, hogy a protestáns hagyomány egyszerűen mellőzi a hitgyakorlásnak egy csomó olyan árnyalatát, amit a misztikus kegyesség viszont kidomborít.
Például: Hol van a képzelet helye a hitünkben? A rációról és logikáról annyi szó esik, de a képzeletről? Amikor a Biblia túlnyomó része narratíva, másik nagy része költészet – mind a kettő elsősorban a képzeletet mozgatja meg – miért nem hallunk mégsem arról, hogy a hitünk óriási része a képzeletünkben mozgolódik? (Én legalábbis nem hallok, arról viszont unásig, hogy milyen „racionális” dolog Jézusban hinni.)
Vagy ott vannak a tapasztalati, érzékszervi, megfogható, szemléletes részei a hitgyakorlásnak, amelyekből – félve attól, hogy félremennek – majdnem mindent kiszórt a protestáns gyakorlat (és paraliturgiákként kúsznak vissza).
Az előadással kapcsolatban az volt a hiányérzetem, hogy egyáltalán nem érintette azokat a legitim szükségleteket, amelyek miatt valaki a miszticizmushoz és aszkézishez fordulhat – sőt, sokkal inkább negatív színben tűntek fel (pl. Luther és Wesley példáján keresztül) és továbbra sem gondolkodunk arról, hogy hol van a képzelet, a képek, a szimbólumok, az önfegyelem, lemondás, a színes-szagos-megfogható tapasztalatok, a szemlélődés, a repetitív imaformák, meditáció és a többi helye az evangéliumi hitgyakorlásban.
Tudom, hogy egyetlen előadásba sem férhet bele minden és nem kritikát, hanem inkább azt a vágyamat szerettem volna megfogalmazni, hogy mint akit személyesen érdekel a téma, bárcsak erről a – szerintem nagyon is releváns – oldalról is nyíltabban tárgyalhatnánk a témát.
Köszönöm az inspirációt!
Ádám, köszönöm a videókat!
A misztikus úttól függetlenül is, segített jobban megértenem, mi a bajom pl. Aquinói Tamás munkásságával, úgy egyáltalán.
Teljesen egyetértek veled a neoplatonizmusra figyelemfelhívás mentén, abban meg végképp, hogy ebben a témában különösen fontos, hogy megmaradjunk az Ige szikláján, és akkor értékes dolgokat is felfedezhetünk.
A lélek sötét éjszakájával találkoztam magam is más jelentésben én is, talán egy harmadikban is: leginkább életközépi válság kegyes megfogalmazásban.
(A magam részéről nem Foster, Willard és Peterson írásainak köszönhetően kezdtem érdeklődni a téma iránt, hanem MEKDSz-ben evangéliumui hitvallást valló katolikus testvérekkel beszélgetésből.)
Talán nekik köszönhetően, de épp azt a misztikus monasztikus vonal irányába érdeklődtem, akik a neoplatonizmussal kapcsolatban kilógnak a sorbók: a korai cisztercieket: Clairvaux-i Bernátot és Riveaulx-i Elrédet, akik a nyugati vonalon elég koraiak — Szentviktori Hugó kortársai, és náluk nyomokban sem tudtam felfedezni a via negativát, és most a weben utánakeresve, a középkori misztika professzoraiállítják róluk, hogy Pszeudo-Dionüsziusz Aeropágita befolyását apró nyomokban is csak alig lehet kimutatni náluk. (egy közvetett hivatkozás McGinn-re itt: https://the-orb.arlima.net/encyclop/culture/philos/coulter.html — lásd az „Aspects of Dionysian thought in monastic settings within the twelfth century” fejezetcím alatt). Constant Mews-tól is találtam egy elejtett mondatot, ami ezt támasztja alá.
Amennyire értem amiket olvastam, Bernárd misztikája az Énekek Énekéhez írt homíliáiból fakadt, Elrédet pedig maga Bernárd unszolta, hogy írjon…
Nekem eddig is velük szemben volt a legkevesebb fenntartásom, és az előadásod után érteni is vélem, hogy miért. 🙂
Szentviktori Hugó annyiban azért érintett, hogy Pszeudo-Dionüszioszra építve ő standardizálta a miszticizmus számára a háromlépcsős utat (megtisztulás, megvilágosodás, egyesülés).
Szentviktori Hugó kapcsán nincs vita. Azt, hogy kortársak voltak, annak kapcsán említettem, hogy abban a korban (Gutenberg előtt) sokkal lassabban terjedt az információ, hacsak nem valami pezsgő vita miatt (mint pl. Abelard nézetei kapcsán).
Megtaláltam Constant Mews cikkét, ami árnyaltan mutatja be azt, hogy mi volt közös és mi nem, Clairvaux-i Bernárdban és Szentviktori Hugóban illetve Szentviktori Richárdban: https://www.researchgate.net/publication/322470414_Bernard_of_Clairvaux_and_Richard_of_Saint-Victor_on_the_pursuit_of_ecstasy_and_the_development_of_a_mystical_theology
Köszönöm a linket. Sok értéket látok ezeknél a szerzőknél. Megkülönböztetésre van szükségünk, hogy ami jó, azt átvegyük, ami téves, azt viszont ne.
Nagyon köszönöm az előadást, az elmúlt időben többször felmerült számomra a téma, pl John Mark Comer egyik könyve, illetve “spirituális, de nem vallásos” barátokkal való beszélgetések során, sok fejtörést okoz, régóta kerestem róla megbízható útmutatást.