Alig telt el fél év a Pintér Béla-ügy óta, itt egy újabb erkölcsi bukás, ezúttal viszont Philip Yancey-ről, a világhírű evangéliumi szerzőről, népszerű előadóról szólnak a lehangoló hírek, melyek túlzás nélkül állítható, hogy az egész evangéliumi világot megrázzák. A két történet sok szempontból hasonlít egymáshoz, de sok az eltérés is. Talán a legfontosabb különbség, hogy Yancey maga hozta nyilvánosságra az ügyét, nem próbálta meg bagatellizálni a tetteit, vagy áldozatnak bemutatni magát, hanem teljeskörűen vállalta a felelősséget mindenért, így nem is alakulhatott ki az a méltatlan helyzet, mint nálunk, a Pintér-ügyet követően. A közös pont a két történetben, hogy mindkét szolgáló nagyon népszerű volt a keresztények közt, és meglett férfiemberekként kiderült róluk, hogy hosszú éveken át kettős életet éltek, szembemenvén a saját maguk által is képviselt és hirdetett bibliai alapelvekkel.
Nagyon szomorú, amikor egy méltán népszerű keresztény szolgálattevő több évtizedes szolgálat után lerombolja a saját hitelességét, munkáját, a közvetlen körülötte élők, családtagok, munkatársak bizalmát.
Ennél már csak az a szomorúbb, hogy a korábbi népszerűséggel, elfogadottsággal egyenesen arányos annak a pusztításnak a mértéke, amit az egyházban, a hívő emberek tömegeinek lelkében hagy maga után egy-egy ilyen történet.
Éppen ezért engem most elsősorban nem is az elbukott szolgálók helyzete és állapota foglalkoztat, hanem a nyilvánosságra került bukásokra adott közösségi reakciók. E reakcióknak is van teológiája és lélektana, melyeket legalább olyan fontos megértenünk, mint magukat a bukásokat. E reakciók mélyen elgondolkodtattak már a Pintér-ügy kapcsán is, de a mostani, Yancey-vel kapcsolatos reakciók még inkább. Hadd fogalmazzam meg a legfontosabb észrevételeimet, következtetéseimet!
Hosszabb ideje már, hogy az Apostolok cselekedeteinek könyvét olvasom, tanulmányozom, mégpedig alapvetően azzal a kérdéssel a szívemben, hogy mennyiben hasonlít az akkori és a mai keresztények élete, gondolkodásmódja, életmódja.
Döbbenetes volt látnom – különösen a két szolgáló bukásának fényében –, hogy az akkori gyülekezeti közösségek és azok felelős vezetői mennyire másként viszonyultak a „bűnöshöz”, a bűnhöz és annak következményeihez, mint a mai keresztények és egyházi vezetők nagyrésze. (Azért tettem idézőjelbe a „bűnöshöz” szót, mert a Biblia tanítása szerint mindenki bűnös, ám itt a konkrét bűnökben elbukott vagy lebukott emberekről van szó. Sokan ma már ezt a különbségtételt nem is értik, és ha valaki lebukik egy súlyos bűn elkövetésében, reflexből ítélkezőknek bélyegzik azokat, akik ezt egyáltalán szóba merészelik hozni, mondván, hogy ne ítélkezzünk, hiszen minden ember bűnös. Kegyes hozzáállásnak tűnik, csak semmi köze a Bibliához.)
Amikor a 13. fejezethez érkeztem, megdöbbenve olvastam Pál első missziós útjának történetét. Bár sokszor olvastam már, ezúttal úgy voltak előttem az ige szavai, mintha életemben először olvastam volna azokat. El tudjuk képzelni ma, hogy egy evangélista úgy lép fel nyilvánosan, ahogy Pál tette Elimász kapcsán Cipruson, az első missziós út elején? Létezhetne ma olyan, hogy amikor egy nyilvános rendezvényen valaki ellentmondana az ige tanításának, akkor az evangélista „mindenféle csalással, gonoszsággal teli emberenek”, „ördögfajzatnak”, „az igazság ellenségének” nevezze az illetőt, aki „nem szűnik meg elferdíteni az Úr egyenes útjait”, majd egy jó alapos átokkal konkrétan megvakítsa azt egy időre? Nos, éppen ez volt Pál első missziós útjának első missziós cselekedete… Ugye, hogy nem így képzelnénk a kegyelem evangéliumának első missziós megnyilvánulását?!
És most ne jöjjünk azzal, hogy Pál is csak ember volt, valószínűleg szent haragjában elgurult a gyógyszere, ugyanis mindezt „…a Szentlélekkel betelve” (Apcsel 13:9) mondta és cselekedte. Mi így ismerjük a tanításokból és a kedvenc könyveinkből Isten Szentlelkét, a kegyelem evangéliumát és az evangelizáció lelkületét? A mai „Beatles-teológián” nevelkedett ember (All you need is love) nem kezdene jajveszékelni, hogy Pál ítélkező, gyűlölködő, sőt, egy primitív, erőszakos farizeus? Mi a Szentlélek vezetését látnánk Pálban, vagy azt gondolnánk: „Farizeus kutyából nem lesz evangéliumi szalonna”?
Nemhogy ítélkezik Pál, de konkrétan egy kőkemény, sistergős átkot is mond szerencsétlen Elimászra. A kőkemény történetben látszólag nincsenek lelkigondozói szempontok, és senki nem háborodik fel, hogy Pál páros lábbal száll bele egy vele ellenkező emberbe, sőt, nem is áll meg itt, hanem meg is vakítja ezt az ember. Ahelyett, hogy botrányt okozott volna mindez a szemtanúkban, azt olvassuk, hogy „Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az Úr tanításán.” (Apcsel 13:12)
(A valóságban volt lelkigondozói szempont, hiszen Pál tapasztalatból ismerte, hogy milyen érzés egy időre megvakulni, és hogy ha bűnbánatra jutva Isten maga adja vissza a látásunkat, abban mennyi áldás lehet. Csak itt a lelkigondozói szempont nem puhította meg a szent Isten ítéletének keménységét, és nem jelentett egy minden bibliai igazságot felülíró humanista empátiát. Röviden: a pszichológia nem írta át a teológiát, hanem aláhúzta azt.)
Ezzel szemben ma minden a kegyelemről, a szeretetről, az elfogadásról szól, az emberek mégsem „ámulnak el az Úr tanításán”, nem térnek meg egész városok, nem történnek csodák, és azt látjuk, hogy fogynak a hívők, kiürülnek a gyülekezetek és a templomok. A mai evangélisták majd meggebednek, hogy meggyógyítsanak egy vakot, vagy legalább egy reumás derekat, Pál meg képes volt Jézus nevében megvakítani egy jól látó embert! Nem abszurd ez az egész? Nem elgondolkodtató az üvöltő különbség?
Egy másik alkalommal Pál keményen meginti Pétert, a főapostolt mindenki előtt, mert képmutatóan viselkedett, amikor Barnabással együtt, keresztény vezetőkként „nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton jártak” (Gal 2:14). Fölmerül a kérdés, hogy az akkori Antiókiában miért nem jutott eszébe senkinek, hogy farizeusnak nevezze Pált, hogy idézze a „Ne ítélkezz” típusú igéket, vagy a „Mindenki söpörjön a maga háza táján” kaptafára léterjött népi bölcsességeket. Képzeljük el, ahogy ma egy tekintélyes egyházvezető ezt teszi nyilvánosan, és jól érthetően, mikrofonba mondja bele a nagyszámú közönség előtt, hogy a másik vezető képmutató módon viselkedett. Philip Yancey, Joyce Meyer vagy Joseph Prince melyik könyve alapján tudnánk ezt az eljárást elfogadni?
Félreértések elkerülése végett: nem a dörgedelmes, másokat leszóló, keménykedő prédikátorokat hiányolom, van belőlük elég ma is. Komplett szolgálati identitások épültek fel arra, hogy egyesek más igehirdetőket, lelkészeket, egyházakat áztatnak, ekéznek, gyaláznak nyilvánosan. Ezek haraggal teli, irigy és kisstílú emberek, akik összekeverik a maguk frusztrációit a Szentlélek vezetésével, szennyes gondolataikat Isten igéjével, és indulataikat az ószövetségi próféták szent haragjával.
Figyeljük meg, hogy Pál mit kért számon Elimászon és Péteren egyaránt: az Isten igazságához igazodó szívbéli egyenességet.
És nem, nem arról van szó, hogy Pál kissé karcos egyéniség volt, aki nem a szeretetteljes szívéről volt híres. János, a szeretet apostola, aki ténylegesen szinte eggyé vált a szeretet üzenetével és lelkületével, nyilvános körlevelében nevezi Diotréfészt hataloméhesnek, gonosz szavakkal rágalmazónak, másokat kirekesztőnek (3Jn 9-10).
Ez ma beleférne nekünk? A kedvenc könyveink és énekeink lelkületével össze tudnánk egyeztetni János kemény beszólásait? Óriásinak látom a kontrasztot aaz akkori és a mai keresztény hozzáállás közt, és mivel keresztény vagyok, automatikusan a bibliai hozzáállást tekintem követendőnek, és az attól eltérőt kisiklásnak.
Ne tévedjünk: nem a világ változott meg! Az Apcsel idején ugyanolyan sötét volt a világ, mint ma. Mi változtunk meg, keresztények! A gyülekezetek légköre, a bibliai tanítások súlypontjai és a keresztény életről való elképzeléseink.
Igen, valami nagyon megváltozott a keresztények lelkében, és ha ezt megértjük, talán könnyebben, de mindenképpen reálisabban tudjuk feldolgozni az olyan bukásokat, mint Pintér Béla vagy Yancey esetén láttunk. Egyben közelebb kerülünk ahhoz a látásmódhoz, életmódhoz, ahogy az első keresztények hittek és éltek.
Szabados Ádám barátom teológusként írt néhány posztot Yancey bukásáról, melyekben nem ítélkezett, nem felülről prédikált, hanem megpróbált kapaszkodókat, teológiai szempontokat adni a feldolgozáshoz, elismerve, hogy mindnyájan (ő maga is) csak Isten irgalmára szoruló bűnösök vagyunk.
Majd érkeztek a kommentek, hogy „Ne ítélkezz”, „Minek csámcsogni mások bukásán”, „Dehát már megbánta, nem kéne habosítani a dolgot”, plusz antropológiai, pszichológiai szempontokat fölvonultató hozzászólások, amik többségükben szintén arról szóltak, hogy miért nem kellene erről az ügyről beszélni, vagy ha igen, akkor nem teológiai szempontból nézve a dolgokat, hiszen az leegyszerűsíti az egyébként oly összetett pszichés folymatokat stb, stb. Van, aki őszintén írja, mások a saját gyászmunkájukat végzik ekképpen, megint mások könnyen behúzható lájkokra mennek azzal, hogy ők „érzékenyek”, „megértőek”, és ebből a vélt morális szuperpozícióból ítélik el az „ítélkezőket”, a farizeusokat.
Ők vajon ugyanezt írták volna akkoriban, az Ádám írásainál sokkal keményebb páli „missziós megnyilvánulásokat” szemlélve, esetleg János levelének fentebb idézett részét olvasva?
Nem arról van szó, hogy létrejött az evangéliumi világ, a terápiás kultúra és a jóléti evangélium metszéspontján egy spirituális hópihegeneráció? Nem lehet, hogy létrejött az érzékenyített hitű keresztény, aki már nem képes elviselni a szeretet és az igazság, üdvösség és kárhozat üzenetének egyensúlyát, Isten kegyelmének és haragjának biblikus egymásbafonódását? Aki Isten jóságát gyönyörködve nézné, de keménységét képtelen feldolgozni? Pedig ezek összetartozó fogalmak, melyek megértésének óriási tétje van:
„Lásd meg tehát Isten jóságát és keménységét: a keménységet azok iránt, akik elestek, a jóságot pedig irántad, ha megmaradsz a jóságban; különben téged is kivágnak.” (Róma 11:22)
Nem meghökkentő olvasni ezt? Dehát nem pont azt tanultuk Yanceytől, és sok más tanítótól, hogy az elesők felé nem fordulhatunk keménységgel, kizárólag megértő jósággal?
A kegyelem egyébként tényleg meghökkentő, és maga Jézus is meghökkentő radikalizmussal fogalmazza ezt meg, például a tékozló fiú történetében. Teszi ezt azért, hogy kimozdítson minket a saját vélt érdemeinkre építkező kispolgári vallásosságunkból, avagy a farizeusi sztereotípiáinkból. De még véletlenül sem azért, hogy miután kimozdultunk, fölépítsünk egy másik egybites sztereotípiát, mégpedig a ló másik oldalán.
Nem lehet, hogy ha biblikusan szeretnénk gondolkodni és élni, akkor a „Meghökkentő kegyelem” mellett ugyanúgy kellene foglalkoznunk a „meghökkentő keménység”-gel is?
Az 1Timóteus 5-ben ugyanezt a „keménységet” látjuk az elesők nyilvános megintésével kapcsolatos igékben: „Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon.”
A terápiás kultúrához tartozik még valami, ami miatt nehezen ér el a mai ember szívéig, amit itt Pál mond. Ugyanis a terápiás hozzáállásban az ember a középpont. Az egyes ember sorsa, jóléte, érzései és gondolatai vannak a fókuszban, és minden figyelem erre irányul. (Egyébként ez a fókusz Jézusnál is megfigyelhető, például a már említett tékozló fiú, vagy az elveszett bárány történetében. Ám Jézus nemcsak az egy szem elkóborolt báránnyal foglalkozik, törődik, hanem a kilencvenkilenccel is. Nem csak a tékozló fiút fogadja vissza, de a hűséges szolgáit is nagyon megbecsüli.) Isten az egyes emberrel is törődik, de a népével is. Ha egy vezető elbukik, akkor az érzékenyített terápiás keresztény azonnal a megbotlott oldalára áll, a Szentírás viszont egyrészt ugyanezt teszi, de közben „a többiekkel” is törődik. Az elárultakkal, becsapottakkal, az otthagyottakkal, a hitben gyermekekkel, akiknek a vezető lerombolta a nyiladozó hitét, azokkal, akik most megalázva érzik magukat, az egész egyházért, melynek minden egyes tagjának tanulni kell ebből a súlyos bukásból. Erőseknek és gyengéknek, ifjaknak és véneknek, az egész egyháznak kellenek a figyelmeztető, vigasztaló, tanító szavak, ha egy ilyen bukás történik, és nem lehet kizárólag a bukott ember nézőpontját figyelembe venni.
A keresztény vezetők, híres, népszerű szolgálattevők nyilvános bukásainak biblikus nézőpontból való nyilvános átbeszélése nem csámcsogás, felesleges habosítás, hanem szükséges ahhoz, hogy tanuljunk az esetekből.
Amikor szükséges, az elbukott vezetők nyilvános feddése nem farizeusizmus, nem ítélkezés, hanem engedelmesség, hogy a „többiekben is félelem támadjon”. Isten igéje szerint szükséges, hogy a vezetők bukásai fölött érzett csalódottságunk, szomorúságunk mellett félelem is támadjon a szívünkben. Hiszen a „Kegyelem és igazság eltörli a bűnt, az ÚR félelme pedig eltávolít a gonosztól.” (Példabeszédek 16:6) És itt jön az, amiről Ádám írt, hogy ha csak a kegyelemről beszélünk, könnyen elmaradhat az iménti ige második fele, az istenfélelem, ami eltávolítana a gonosztól. A félelem a terápiás kereszténység számára elfogadhatatlan dolog, csakúgy, mint minden, ami nem jó, avagy „pozitív” érzéseket táplál az emberi szívben. Ám az igében az istenfélelemnek óriási jelentősége van.
Isten kegyelme és az Úr félelme együtt, egymásból következnek. Ha csak az Úr félelmét tanítjuk, de elhanyagoljuk a kegyelem üzenetét, ugyanúgy eltévedünk, mint amikor csak a kegyelemről beszélünk, de az Úr félelmét elhanyagoljuk.
Engedjük, hogy a gondolkodásunk, közösségi életünk egyre inkább hasonlítson ahhoz, amit a Szentírásban látunk, ne féljünk hirdetni a radikális kegyelem üzenetét, és mellette hirdessük az Úr félelmének csodálatos, bűntől és a gonosztól eltávolító tanítását is. Ha így teszünk, akkor talán a gyülekezeteinkben is több olyan dolog fog történni, amiket az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk. Isten kegyelmének és az Úr félelmének egyensúlyáról ebben a prédikációmban részletesebben is foglalkoztam:
Okos istentisztelet – a Numinózum.
(Bolyki László zenész, igehirdető, lelkigondozó, többek közt a Kegyelem és kalmárszellem, a Pedig mi azt hittük és az Apák és fiúk c. könyvek szerzője.)
„Akit Én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”
(Jelenések könyve 3:19)
Köszönöm ezt a tiszta beszédet!
Elfogadásra méltó 🙂
„Isten „keménységét” sokan félreértik, mert az Írás azt is mondja az Úrról, hogy a megroppant nádszálat nem töri ketté, a füstölgő mécsest nem oltja el. Róm 11:22-ben azonban Pál nem ridegségről beszél, hanem Isten szent, életmentő határhúzásáról: az olajfa képében ez a metszés – néha fájdalmas, de mindig célirányos. A görög szó ahogy nézem ,inkább „éles, következetes szigor”, nem kegyetlenség./lásd még atyai pofon kategória/ Ezért hozza Pál párhuzamba az atyai fenyítést is: az Úr atyaként formál, megóv a gőgtől és a pusztulástól, nem pedig mint valami rideg ember tenyésztő és idomár programnak vezetőjeként cselekszik.
Kedves Son of Noon! Én sem írtam ridegségről, főleg nem kegyetlenségről. A keménység (akárhogy nézzük) valami amit itt az ige szembeállít a jósággal, és amiről azt állítja, hogy Istenben ugyanúgy ott van, mint a jósága. Mivel Isten szeretet (1Jn 4:8), keménysége is a szeretetén belül van.
Yancey és Pintér Béla ügye sem érint személyesen, nem igazán ismerem a munkásságukat. Így ha úgy tetszik, távoli szemlélő vagyok, és tudok bólogatni, hogy igaza van Ádámnak, igaza van Lacinak. És még hátra is tudok dőlni, hogy én nem vagyok Beatles-teológián nevelkedett keresztyén, de jó nekem. Mígnem eszembe jut Steve Lawson, aki hasonlóba bukott bele másfél éve. (A Ligonier Ministries munkásságát követem, és az ottani előadók közül ő (volt) az egyik kedvencem. Az egyik előadássorozata, kis túlzással, az életemet mentette meg.) A szó legszorosabb értelmében pár napig sokkban voltam, nem tudta feldolgozni a lelkem, hogy akkor most mi van. Lawson-t azonnal mindenhonnan letiltották, elzárkóztak tőle, négyszögjel-szerűen eltűnt. Emlékszem, hogy mindamellett, hogy szomorú voltam az ő nyilvánvaló bűne miatt, az is elszomorított, hogy egy ilyen nagyszerű előadótól csak úgy megválunk?! Hát nem túlzás ez? … Szóval, lehet Yancey esetében nem vallom az „All you need is love”-ot, de Lawson esetében bizony sokat küzdöttem vele. És nem vagyok benne biztos, hogy tisztán látok, még most sem. Ezért köszönöm, mind Ádám, mind Laci írásait, mert a saját bűnös lelkemre, hamis teológiámra hívják fel a figyelmet, és próbálják helyre pakolni.
Kedves Bolyki László!
A teljes írásával egyetértek! Nagyon nagy szükség van erre a látásmódra!
Tisztelettel: Erzsike
@Bolyki László én nem állítottam hogy te kegyetlennek festenéd le Istent, arra reflektáltam, hogy sokak fejében ez a határozott szigora Istennek illetve az ezzel kapcsoaltos kijelentések félrefordítódnak, és rideg szeretetlen képpel párosul, vagy éppen a lelki sebeikkel rezonál és éppen ezért értik félre ezt és a hasonló kijelentéseket / fenyítés, harag,/ és nem tudják Isten szeretetével, irgalmával, kegyelmével összhangba hozni. De a hiba nem Istennél van, mindig a mi vagy mások készülékében.Ő viszont meg tudja javítani
@Bolyki László látom a cikk fő tétjét,/jó cikk / és szerintem nagyon fontos: a bibliai közösségek régen nem csak „empatikusan együttéreztek”, hanem az igazságot és a közösség védelmét is komolyan vették – néha kifejezetten nyilvános, keménynek ható módon (Apcsel 13; Gal 2; 3Jn 9–10; 1Tim 5:20). Róm 11:22-ben ezért üt akkorát a mondat: Pál egyszerre teszi elénk Isten jóságát és keménységét.És ide kapcsolódik a beszélgetésben elhangzott mondat is: „mivel Isten szeretet (1Jn 4:8), a keménysége is a szeretetén belül van.” Szerintem ez kulcsmondat: a bibliai szeretet nem szentimentalizmus, hanem szent, felelős szeretet – amelyik tud ölelni, de tud megállítani is. Az „atyai fenyítés” (Zsid 12) ezért nem idomítás, hanem megtartó nevelés: nem a személy eltiprása, hanem a bűn és a képmutatás leleplezése, hogy legyen bűnbánat, helyreállás, és közben a nyáj se sérüljön tovább.
Talán itt csúszunk el ma gyakran: vagy „kegyelem” jelszóval elkenünk mindent, vagy „igazság” jelszóval kárhoztatunk – miközben a Szentírás mindkettőt együtt tartja. A vezetők bukásáról beszélni nem csámcsogás, ha a cél nem a megszégyenítés, hanem a tanulás, a védelem és az istenfélelem józansága.A másik védelmi vonal meg szerintem a Zsid 12-ben van: „lankadt kezek, megroskadt térdek” megerősítése, hogy a sánta ne botoljon, és közben őrizni, hogy senki el ne hajoljon a kegyelemtől – mert ebből lesz a keserűség gyökere, ami sokakat megfertőz. Országh György pont erről irt egy jó cikket a Yance ügy kapcsán, ami erősiti a biblikus, pasztorális fókuszt: a gyengék megtartása, a kegyelemben való megerősítés, hogy a bűn ne tudjon tartósan „belső légkört” mérgezni./https://profetainaplo.hu/2026/01/08/szentseg-es-kegyelem-az-uj-szovetsegben/?fbclid=IwY2xjawPO-xpzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEe2HLoFFGdbb2sfisRyF6AMpCGSptrOkvBK3bo1c0Q4TSI9X6X7DJ0V1ivuOU&brid=12MUahAWYq0rxZ0judcPPQ/
Son of Noon, köszönöm, egyetértek, és el fogom olvasni a cikket.
„Képzeljük el, ahogy ma egy tekintélyes egyházvezető ezt teszi nyilvánosan, és jól érthetően, mikrofonba mondja bele a nagyszámú közönség előtt, hogy a másik vezető képmutató módon viselkedett. Philip Yancey, Joyce Meyer vagy Joseph Prince melyik könyve alapján tudnánk ezt az eljárást elfogadni?”
Jómagam Yancey valamennyi magyarul megjelent könyvét elolvastam, van, amit hatszor is. Emiatt lehet, hogy erős dioptriájú „Yancey-szemüvegem” van, de talán ezért állíthatom biztosan, hogy igen, van olyan Y.-könyv, gondolatmenet, ami alapján igenis elfogadható, sőt egyenesen kívánatos. Ha Lászlót, vagy bárkit érdekel, szívesen megkeresem a releváns részeket. Yancey egyénisége, felfogása, bár elsőre nem annak tűnik, szerintem nagyon összetett. Könyveinek egyszeri, kétszeri elolvasása nem elég, nem áll össze a kép. Az ominózus könyvet is hatszori elolvasás után kezdtem kapisgálni – teológusoknak jó, legyen picit kevesebb. Nem szerencsés összemosni Yancey valódi felfogását azzal, mint amit leszűrtek belőle azok, akik csak felszínesen átolvasták. Jómagam érdeklődéssel várom a következő könyvét, amiben írni fog a bukásáról, a tőle megszokott őszinteséggel – s imádkozom azért, hogy ne pont Isten emberei hallgattassák el, ez óriási öngól volna.
Kedves Sipos Csaba! Nem az az érdekes, hogy találunk-e egy ilyen idézetet, ez egy költői kérdés volt részemről. Az érdekes az a légkör, ami kialakult a mai jóléti kereszténység körein belül. Ahogy a cikkben írtam, Isten jóságát, kegyelmét és szeretetét előtérbe tesszük, miközben a keménységét, ítéletét már nem bírjuk elviselni. E légkör kialakulását nem akarom rákenni az említett szerzőkre, hiszen sokkal több összetevője van a dolognak. Mégis azért említettem meg őket, mert az egész felvetés azzal indult itt a Divinityn, hogy lehet-e összefüggés az egyoldalú, kiegyensúlyozatlan teológia és az erkölcsi botlások, bukások közt, és őket pont olyan szerzőknek gondolom, akik jellemzően egy oldalról világítják meg Isten igéjét. Szerintem ahogy a törvénykező, Isten keménységét egyoldalúan hangsúlyozó tanításoknak is lehetnek konkrét életvitelbéli következményük, úgy a szeretet és a kegyelem egyoldalú hangsúlyozása is ezt eredményezheti. Erre utaltam.
Kedves Bolyki László!
Nem tudom, az egyháztörténelemben, az újszövetségi időket leszámítva, megvolt-e az egyensúly a kettő között. Nekem van egy olyan szubjektív érzésem, hogy a „meghökkentő keménység” volt inkább túlreprezentálva. Ami egy közösség egybentartása szempontjából logikus volt. Mindenesetre Ádám És a Te írásod engem is elgondolkodásra készetett. Valószínű én is a ló egyik oldalán vagyok. (Ami következménye annak, hogy korábban meg a másikon voltam.)
Viszont nem tudom, pontosan mit várunk el feddés gyanánt? Pár évszázada egyes gyülekezetekben a házasságtörésen kapottaknak az istentiszteletet szennyes lepedővel a fejükön kellett elöl végigállniuk. Ami mai szemmel horrornak tűnik, de talán az emberek is istenfélőbbek voltak. Vagy nem. Én úgy látom, a feddés tényleg kiment a divatból, és farizeus túlkapásnak minősül sokak szemében. Viszont mi lenne a célja? Én úgy látom, a Bibliában (az egyik mindenképpen) Isten útjára való visszaterelés. Kérdés, hogy ehhez át lehet-e ugorni egyes fázisokat?
A következőket a legkevésbé sem személyeskedének szánom, főleg mert magad is bűnbánóan írtál róla. Nem tudom, amikor elváltál, annak keresztény környezetedben mi volt a következménye? Már maga egy válás is kegyetlenül fájdalmas tud lenni (még, ha ő a „saras” akkor is), ha ilyenkor megfeddik az embert, talán csak fokozzák fájdalmát. (Persze, lehet, hogy csak jól kell csomagolni és időzíteni.) Úgy látom, sok esetben egy bélyeg elég büntetés. Sőt, pár évtizede valószínűleg jelenlegi áldott szolgálataidat sem tudtad volna végezni. Pedig akkor talán még „biblikusabbak” voltak a hívők. (Mondjuk Wesley folytathatta.)
Úgy látom, Yancey szolgálatának mostantól vége. Szerintem, ha a „többiek”, a „laikusok” ezt látják, az bennük is jó értelemben vett félelmet gerjeszthet. De ez nem feltétlenül a kikristályosodott véleményem. Pont az írásaitok bizonytalanítottak el.
Kedves Kovács János!
Igazad van, hogy a paci másik oldalán többet tartózkodott az egyház. Sőt, azt hiszem, legtöbbször az figyelhető meg, hogy a kemény törvényeskedéstől megcsömörlött hívők rúgták el a pöttyöst a másik irányba. Ugyanez fordítva is igaz: sok esetben a túlzott liberalizmustól megcsömörlött generációk fordultak egy konzervatívabb irányba. Aztán ezeknek az irányoknak a végpontjain jöhettek elő a hiperkegyelem és a hiperfegyelem szélsőségei.
A személyes kérdéseddel kapcsolatosan: már a te soraidból is kitűnik, hogy nem lehet egy kaptafára kezelni minden válási ügyet. Az én történetem az volt, hogy tőlem váltak el, amit bár megpróbáltam, nem tudtam megakadályozni. Ettől még ugyanúgy elvált ember lettem, és mivel én családfőként éltem át mindezt, megvan a saját felelősségem a történetben. Ezért évekre visszavonultam minden szolgálattól, letettem, és nem is vettem föl soha többé a presbiteri „címet” (a mi gyülekezetünkben ez a vezetőket jelenti), majd később, visszatértem a szolgálatba, és azóta is egyszerű gyülekezeti tagként szolgálok, a vezetők tekintélyének alávetve. A gyülekezeti testvéreim, szolgatársaim, akik velem együtt átélték mindezt, mindvégig támogattak, segítettek, mellettem álltak. Ettől függetlenül vannak, akik nem látnak szívesen, és én ezt el tudom fogadni, mégpedig mindenféle keserűség nélkül. Ha támadnak emiatt, nem szoktam megvédeni magamat.
Remélem, válaszoltam a kérdésedre.
Kedves László!
Nagyon fontos az a kérdés, amit felvetettél! Különösen fontos ott, ahol fiatalokkal foglalkozunk. Magam részéről egyáltalán nem látom a bölcs utat, hiszsen ahogy a „keményebb hang” felé tolódik el a kommunikáció, a fiatalok – úgy látom – még inkább lezárnak. Így marad a „puha”, kivárós szeretet… De ez meg nem igazán „hatékony” – ha egyáltalán van létjogosultága ennek a szónak a szeretet vonatkozásában. Ugyanakkor az az érdekes, hogy amikor én voltam fiatal, a hozzánk képest sokkal keményebb és határozottab „ébredési hívő” időseink hozzánkállását sem láttam építőbbnek. De gyakran elbizonytalanodom, hogy mi a jó hozzáállás…
Kedves László!
Úgy gondolom, a többségünk még nem látott tényleg biblikus feddést. Ez valószínűleg segítene „középre pozicionálni” magunkat. Ezért kérdeztem rá, milyen az a valóságban. Mert nem tudom, Pál miképpen feddett, ha bűnvallás is volt? A történetekben erre nem nagyon van utalás.
Köszönöm meglátásaitokat és örömmel hallgatom folyamatosan a Tűzfal podcastet, sok áldást merítve belőle.
Annyit még szeretnék különbségként megemlíteni, hogy Pintér Béla esetében nem tudunk konkrét, bizonyított szexuális kapcsolatról. Ott a dolog homályosabb, mint amennyire készpénznek vettük.
Nem védem őt egyáltalán, sőt, de a flörtölés és a „szexting” és a ragadozó próbálkozás nem szexuális kapcsolat, akkor is ha bűn. Különbség van a pusztító hatások között, ezért valamennyire különböző súlyúnak is kell tekintsük.
Köszönök mindent.
Az Úr áldjon titeket!
De, sajnos tudunk arról is.
Én Jean Vanier-t tekintem lelki atyámnak, mert annak idején ő volt az első hívő ember, aki úgy beszélt számomra Istenről, mint „akinek hatalma van”. Úgy tudta adaptálni az evangélium üzenetét, hogy rátapintott életem vérző sebeire. Ráadásul a szülővárosomban, Magyarországon hallottam először beszélni, pedig Franciaországban élt. Többször beszélgettem is vele életében.
Ő egy katolikus, egyedülálló férfi volt, aki világszerte olyan otthonokat hozott létre, ahol sérült és egészséges emberek élnek életközösségben. Már halála után derült ki, hogy lelkigondozói beszélgetések során, sorozatosan szexuális jellegű visszaéléseket követett el, amire a saját lelki atyja, egy katolikus pap „szocializálta”. Egy sor egyházi ember benne volt ebben a második világháború utáni egyházi restauráció éveiben. A katolikus sajtó sokat és komolyan foglalkozott a témával annak idején Franciaországban, és két alapvető megállapításra jutottak:
1, A keresztények ne emeljék egymást piedesztálra, ne csináljanak egymásból sztárt
2, Vizsgálja meg az egyház, hogy a kispapok és az egyházi segítő szakemberek képzése és kísérése során mire kell odafigyelni ahhoz, hogy az ilyen esetek megelőzhetőek legyenek
Szerintem is fontos néven nevezni a bűnt, enélkül nincsen remény a fejlődésre, gyógyulásra. De azt is jobban meg kell értenünk, mi áll mögötte, jelen esetben a házasságtörés, a korábbi elköteleződést semmibe vevő hozzáállás mögött. Meggyőződésem, hogy ennek a hátterében elsődlegesen nem az áll, hogy valaki óvatlanul kettesben marad egy másik nővel/férfival, hanem, hogy nem tudatosítja magában, milyen hiányokkal él együtt lelkileg, érzelmileg, szellemileg. Amelyek miatt talán már eredetileg is olyan társat választott, vagy úgy építette fel az adott házastársi kapcsolatát, hogy vitte tovább azokat a hiányokat, amelyek között gyerekkorában élt. S ezek a hiányok komoly problémákat tudnak okozni, nem kompenzálódnak maguktól. Ezért könnyen előfordul, hogy egy adott helyzetben az ösztönkésztetések átveszik a kontrollt az adott személy felett, mert ezek nem olyan tartományban helyezkednek el bennünk, amelyben a józan ész vagy a külső-belső elvárások csak úgy átveszik a volánt a veszélyes, tévútra vivő automatikus reakcióktól.
Ugyanakkor hiszem, hogy Isten a nehéz helyzeteknek is Ura! Csak nem biztos, hogy úgy, hogy megadja (utólag) azt, amitől valamilyen okból elestünk, vagy jóváhagyja, hogy szerezzük meg azt, ami szerintünk jár. Hanem úgy, hogy megtanít együtt élni a hiányainkkal, nehézségeinkkel, és értelmet adni ennek a szembenézésnek. Segít elfogadnunk, hogy ne csak azért és akkor higgyünk benne, ha az itt és most-ban betölti minden vélt vagy valós szükségünket. Rámutat, hogy képesek vagyunk komolyan venni azt a rengeteg ígéretet, amelyet már a bűneset óta tett és beteljesített, legfőképpen a Fiában, bármilyen nehéznek érezzük is az aktuális helyzetünket.
A fent említett Jean Vanier-tól hallottam egyszer, hogy mindannyiunknak, akik a megszentelődés útján járunk, azzal a dielmmával kell szembenéznünk, mint egykor Isten népének a pusztában: jóllakott rabszolgák vagy éhező szabadok akarunk-e lenni. De örülni az „éhező szabad létnek” szerintem is csak úgy lehet, ahogy máshol Bolyki László írta: a bizalmi, testvéri közösség erejéből.
Szerintem ez a kulcs, hogy ez meglegyen, hiszen a növény sem attól nő, hogy húzzák a levelét, hanem attól, hogy van, ami a gyökereit táplálja.
Nem nehéz elkövetni bűnt, például házasságtörést, csupán azért, mert valaki nem is vágyik erre. Ha olyan kapcsolatban élhet, amellyel elégedett. De boldog az, aki nem követ el bűnt, vagy megvallja és elhagyja azt, mert jobban vágyik híven képviselni/követni Jézust, akkor is, ha ez lemondáshoz és ideig való szenvedéshez vezet, mint a pillanatnyi megelégedést élvezni, tekintet nélkül annak következményeire!
Kedves ANZS!
Őszintén érdekel, hogyan tudsz valakit „lelki atyádnak” tekinteni, miután a halála után kiderült, hogy életében „sorozatosan szexuális jellegű visszaéléseket követett el”?
A „lelki atya” kifejezés mellett sem mehetek el szótlanul, bár remélem, hogy akik így használják azok között is vannak olyanok, akik tisztában azzal, hogy Isten Lélek (Jn 4:24) és ő az egyetlen Tanítónk, a Mesterünk és az Atyánk, aki a mennyben van.
„Ti azonban ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus.” (Mt 23:8-10)
A Máté 23,8-10 mellé érdemes azért odatenni az 1Kor 4,15-öt is: „Ha tanítómesteretek sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.” Szóval ez nem egy abszolút tiltás.
Kedves Zoli!
Azért tudom lelki atyámnak tekinteni, mert bár már régóta jártam templomba, letettem a bűneim, szolgáltam a gyülekezetben, mielőtt megismertem, mégis az ő szavai segítettek abban, hogy az evangélium üzenete eljusson az eszemtől a szívemig.
Azért írtam le ezt, mert nem csak gondolom, hanem tapasztalom, hogy mindez nem vált semmissé azáltal, hogy kiderült, milyen visszaéléseket követett el. Aminek a ténye nyilván engem is nagyon megviselt és volt feladatom azzal, hogy feldolgozzam magamban.
Abban az esetben az általa alapított közösségek vezetőire hárult, hogy nyilvánosságra hozzák a visszaéléseket és kezeljék mindazt, ami ezzel járt.
Yancey ezzel szemben még személyesen felelősséget tud vállalni azért, amiben hibázott és vétkezett. Ha jól értem, ezt teszi. Remélem amellett, hogy vannak, akik helyén kezelik a tettét az Ige tükrében, abban is kap segítséget, hogy elemezze, mi vezetett a vétkéhez, és mit tehet abban a helyzetben, amibe került, mit tehet azokért, akiknek kárt okozott.
Kedves ANZS!
Köszönöm válaszod.
Istené a dicsőség. Ő az aki bárkin keresztül képes megszólítani. Ő az aki megigazít, aki által az ember meghallhatja és befogadja az evangélium üzenetét.
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy Fia képmásai legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Ro 8:28-30)
Ezt Richard Baxter írta a 17. században, és szerintem aktuálisabb, mint valaha:
„Igen sok olyan lelkipásztor van, aki megátalkodottan keresi a tulajdon hasznát, restségben, kevélységben s más bűnökben él; kötelesek vagyunk ezeket megdorgálni. Ha azt látnánk, hogy intés nélkül megváltoznak, örömest eltekintenénk attól, hogy vétkeiket nyilvánosságra hozzuk. De mikor a feddés is oly hatástalan marad, hogy inkább neheztelnek a megintés, mint a bűn miatt, s jobban szeretnék, ha dorgálásunktól megszűnnénk, hogysem maguk állnának el a vétkezéstől: úgy ítélem, ideje erősebb orvosságot adnunk.
Mi más cselekednénk? Kegyetlenség volna atyánkfiait betegségben hagyni, míg van orvosság, amit elő tudunk venni. Nem gyűlölni kell őket, hanem bátorsággal megfeddeni, nem tűrve bennük a bűnt. Ha a lelkészi szolgálatban elszenvedjük a bűnt, az anyaszentegyház romlását munkáljuk; mert mi egyéb ronthatná meg s okozhatná vesztét a népnek, ha nem vezetőinem romlottsága?
S miképpen tudnánk a megújulást jobban segíteni, ha nem azzal, hogy az egyház vezetőit igyekszünk megújítani?”