Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy a nyilvánosság előtt is meg kell-e szólalnom egy rendkívül fájdalmas és kiábrándító ügyben. Egyrészt a lehetséges következmények miatt, másrészt mert olyan emberről van szó, akivel bár soha nem szolgáltam együtt, a szolgálata az életem egy fontos válaszútjánál elementáris erővel hatott rám (a mai napig élesen emlékszem, hol láttam egy kivetítőn őt Jézusról énekelni és milyen érzéseket keltett bennem az éneke). Vajon van-e illetékességem abban az ügyben, amelyről most írni fogok? Van-e bárkinek illetékessége a mai dicsőítő celebritáskultúrában, hogy lépjen? Ha van, miért nem lépett? Mi van, ha már minden lépcsőfokot megjárt a szembesítés, és még sincsenek következmények? Kinek kell ilyenkor cselekedni? Pintér Béláról van szó.

Két és fél évvel ezelőtt egy ismerősöm beszélgetést kért tőlem. Nagyon fel volt dúlva, tulajdonképpen a hirtelen összedőlt élete romjait akarta feltárni előttem. Hosszasan sétáltunk fel-alá a novemberi Balaton partján, és rázott a hideg a hallottaktól. Azzal kapcsolatban öntötte ki a szívét, hogy nem sokkal korábban a feleségét teljesen véletlenül rajtakapta, hogy csalja őt. Mégpedig legnagyobb megdöbbenésére Pintér Bélával. Pont olyan hihetetlen volt ez számomra, amilyen az ő számára, amikor megpillantotta a kedvenc gyerekkori énekese és a saját felesége közötti üzenetváltásokat.

A bizonyítékok egy részét később magam is láttam. Meggyőzőek és egyértelműek voltak.

Azt hittem, egy ennyire egyértelmű helyzetet az evangéliumi mozgalom is egyértelműen fog kezelni. Csalódnom kellett. Azok, akiknek valamilyen érdekük tapadt Pintér Béla futtatásához, vagy egyszerűen csak féltek a botránytól, esetleg maguk is meg lettek vezetve, bevédték őt. Fontolgatások kezdődtek, és végül azok kerültek pellengérre, akik az ügyet feltárták és Bélát konfrontálták. Anélkül, hogy a részletekbe mélyebben belemennék, végül az történt, hogy míg a kifosztott férj kegyetlen válóperes tárgyalásokra járt, ahol a gyermekek sorsáról is dönteni kellett, Pintér Béla az ország különböző színpadaira járt dicsőíteni.

Teljesen megdöbbentő volt számomra ez a kifejlet. Volt néhány megfelelő reakció is, de összességében mégiscsak az történt, hogy minden ment tovább a maga medrében, mintha mi sem történt volna. Mivel nem érintkezett a szolgálati területem Pintér Béláéval, nem láttam, hogy a botrányra a figyelmet felhívó személy melletti kiálláson és a közvetlen környezetem értesítésén túl bármi más dolgom lenne ezzel. De az elmúlt két évben sokszor jutott eszembe a Galata levélből ez az ige: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Gal 6,7).

Nos, épp ez történt. Nagyjából két hete megkeresett az a keresztény vezető, aki részt vett az első ügy feltárásában és Béla szembesítésében, hogy véletlenül (bár itt a gondviselés szó helyénvalóbb lenne) megint belefutott egy felkavaró ügybe. Arról van szó, hogy egy nemhívő férfi ismerőse hűtlenségen kapta a feleségét. Ez még nem lenne rendkívüli, tragikusan sok hasonló eset van, de az ember, akivel csalta őt a felesége, egy keresztény énekes, bizonyos Pintér Béla. Akiről a férj közben nyilván azt is megtudta, hogy például az Ez az a nap! nevű gigarendezvények ismert arca.

Azóta ezeket a bizonyítékokat is volt módom megnézni és meghallgatni. A bizonyítékok kőkemények és émelyítőek. Feketén-fehéren tanúskodnak arról, hogy Pintér Béla megint egy házasságba tört be. Döbbenettel és pironkodva olvastam a terjedelmes szexchatekről szóló képernyőfelvételeket a feleség és Pintér Béla között. Egy hangfelvételen arról is szó esik, hogy Bélának nincs a viszony miatt lelkiismeret-furdalása.

Nem tudom megfelelő szavakkal kifejezni a felháborodásomat a Pintér Béla körüli evangéliumi vezetők vétkes hanyagsága kapcsán. Azokról beszélek, akik a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére bevédték Bélát és eltussolták az ügyét. A múltkori eset után nyugodtan maradhatott az evangéliumi dicsőítő mozgalom egyik arca, és folytathatta ennek keretén belül a templomi paráználkodást. Holott ha másból nem, a nemzetközi példákból pontosan lehetett tudni, hogy ennek így még súlyosabb következményei lesznek.

Sírni lenne kedvem, ahogy erről írok. És hogy miért írok erről? Azért, hogy ne legyen eltussolva ismét az ügy. Hogy ne az áldozatok és a leleplezők kerüljenek újra szégyenpadra. Hogy ne folytatódjon a gyalázat az egyházban. Hogy ne folytatódjon a paráznaság a szentélyben. Hogy legyen végre Isten szerinti megszomorodás. Hogy ne ez legyen: „Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett.” (1Kor 5,2) Hanem inkább ez: „Mert éppen az, hogy Isten szerint szomorodtatok meg, mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését! Mindenképpen igazoltátok, hogy ártatlanok vagytok az ügyben.” (2Kor 7,11)

Ami Pintér Béla koncertjein a színpadokon, a templomokban, a gyülekezetekben történik, az ebben a formában gyalázat. Fájdalmas ezt írni, mert tudom, mennyi jó szándék van a szervezőkben, mennyi szívet érintenek meg Béla dalai, mennyi csodás dolog történik emberek életében, amikor hallgatják őt. És igen, Isten mindenféle embert tud használni, még a bűneiben is, így Pintér Bélát is. De a dicsőítő koncerttel egybekötött légyottok olyanok, mint az izráeliek áldozataiba mártott háromágú villa. Az evangéliumi mozgalom Pintér Béla mögé felsorakozó vezetőinek felelősséghárítása pedig olyan, mint Éli főpap végzetes nemtörődömsége.

Évek óta megy ez a templomi paráználkodás, és még súlyosabbá teszi, hogy több vezető, aki Pintér Bélát színpadra segíti, korábban az áldozat helyett a tettes mellé állt, és az áldozatot nevezte tettesnek. Ennek a gyalázata azokra is ráfröccsen, akik jóhiszeműen, mit sem sejtve hívják meg Bélát a közösségi tereikbe.

Azért szólalok meg, mert nem akarom végignézni, ahogy ez az újabb bizonyított eset is következmények nélkül marad. Nem akarom végignézni, hogy Isten ítélete nehezedik ránk emiatt, és nemcsak Pintér Bélára, vagy azokra, akik az ügyeit eltussolják, hanem az egész evangéliumi mozgalomra is.

Testvérek, nem vihetjük tovább ezt a kovászt, mert megkeleszti az egész tésztát! Az evangéliumi kereszténységnek meg kell tisztulnia a templomi paráználkodásból! A dicsőítő mozgalom kapcsán is van mit végiggondolni, még ha ez fájdalmas is. De a megtisztulást hozó egyházfegyelemnél rettenetesebb dolog az élő Isten kezébe esni! A bűnbánat útja, ha egyáltalán megadatik, itt most nem lesz könnyű.