„Az ÚR azonban így szólt: De bizony nevettél!” (1Móz 18,15)
A nevetés elválaszthatatlanul összefonódott az ígéret gyermekével, amikor Isten Ábrahám nevetésére válaszul azt mondta: legyen a fiú neve Jichák! Aki nevet. Sára pontosan ugyanúgy válaszol a hírre, hogy egy év múlva fia lesz, mint férje, Ábrahám. Nevet. Csak mikor az ÚR nyíltan rákérdez, hogy miért nevetett, akkor ő ezt letagadja. Nem meri felvállalni, mert fél. Illetlennek tartja a kuncogást, és illetlennek érzi, hogy a sátrában kihallgatta a férfiak beszélgetését. Tudja, hogy maga az ÚR látogatta meg őket Mamré tölgyesében. Nem ismerheti be, hogy nevetett. Az ÚR azonban nem hagyja annyiban: „De bizony nevettél!”
Azért tetszik ez az epizód, mert az ÚR igazsága és egyenessége megnyugtató szilárdsággal ragad meg a tényeknél, miközben kegyelmes ígérete egy cseppet sem veszít lendületéből. Az ÚR szövetségi kapcsolatra lép Ábrahámmal és feleségével, Sárával. Ennek a kapcsolatnak mozdíthatatlan pillére Isten ígérete. Azé az Istené, aki nem hazudik. Ebbe a kapcsolatba belefér a nevetés. Maga Isten építi bele az ember őszinte elképedését a maga tervébe, amikor a fiúnak a Jichák nevet adja. A hazugság viszont nem fér a kapcsolatba. A nyilvánvaló letagadása árnyékot vet a kapcsolatra és bizalmatlanságot szül. A hazugság olyan, mint a gyomnövény, amely elszívja az éltető nedveket és egy idő után eltakarja a fényt is. A hazugság elválaszt. Egyetlen kapcsolat sem virágozhat ott, ahol a hazugságnak helyet adnak.
Az ÚR nem engedi, hogy a hazugság gyökeret verjen az Ábrahámékkal való kapcsolatban. „De bizony nevettél!” Ne félj, Sára, Ábrahám is nevetett, a fiatoknak is az lesz a neve, hogy Nevet. Veletek nevetek, mert csodálatos ez a dolog! Életet adok a halálból! Feltámasztom a holtakat! A semmiből hozom elő az ígéretet, hogy annyi lesz az utódotok, mint a tengerparton a porszem vagy az égen a csillagok! Ez humoros, mert a történetnek nem így kellene befejeződnie. Azért nevetsz, Sára, mert a vicc attól vicces, hogy a végén csattan. Máshogy végződik, mint kellene. Ez is, csak ez nem vicc! A te történeted így lenne normális, noha persze szomorú: Sára gyermek volt, fiatal lány lett belőle, nem tudott szülni, megöregedett, majd meghalt. De a te történeted vicces, mert így szól: Sára gyermek volt, fiatal lány lett belőle, nem tudott szülni, megöregedett, majd fiút szült. Ilyen a megváltás, Sára! A megváltás humoros!
De ne mondd, hogy nem nevettél! Ne mondd, mert a hazugság elrontja az egészet. A megváltás igazságban történik. Az Isten igazsága jelentetik ki benne hitből hitbe. Nevess, csak higgy!
„Urunk, miért félünk tőled? Azért félünk, mert hitetlenek vagyunk és a hitetlenség távolságot tart a reménytől? Hozz ki bennünket is a fényre, hogy ne legyünk tőled távol! Győzzön bennünk is igazság által a te megváltó humorod!”
Ismét egyetértek, magam is így tanítom, csak egy kiegészítést fűznék hozzá ismét a közös elmélkedés gyönyörűsége jegyében:
A Zsidó-levél szerint: „Hit által nyert erőt Sára is az ő méhében való foganásra, és életkora ellenére szült, minthogy hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.” (11:11)
Valamint: „…amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor; akit, noha nem láttatok, szerettek; akiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek, elérvén hitetek célját (telosz: beteljesedését), a lélek üdvösségét (szótéria: megszabadulását).” (1Pt 1:6-9)
Az általad is írtakkal és egymással is egybevetve ezt a két igét is, nekem az jön ki, hogy Ábrahám és Sára a nevetésük során érték el a hitük teloszát (teljességét, beteljesedését, végcélját), ezért követte ezt közvetlenül Izsák fogantatása (hiszen az ígéret már 25 év óta többször is elhangzott, de ezidáig nem valósult meg).
Vagyis a nevetésük (kimondhatatlan és dicsőült örömmel örvendezés) a hitük teljességre jutását (telosz) is jelezte, ami a lelküket felülemelte a racionálisan megoldhatatlannak tűnő problémán (a pszükhé szótériája, felszabadulása).
Általában is tapasztalható, hogy amikor az ember a legnagyobb (sors)problémáján már nevetni tud, akkor (legalább) a lelke felülemelkedik a probléma nyomásztó erején, azaz felszabadul a hitre.
Ábrahám és Sára azon az abszurditáson kezdtek el nevetni, hogy a 25 éve újra meg újra megígért, ám egyáltalán nem teljesülő ígéretet, amely egyúttal legfájdalmasabb sorskérdésükre vonatkozott, most az Úr újra – mintha el sem telt volna 25 év fájdalmas várakozás, és az öregedés miatti rosszabbodása a helyzetnek – megígéri, akkor, amikor az még lehetetlenebb, mint az elején volt. Ez valóban humor, méghozzá eléggé abszurd humor, legalábbis az ember szemszögéből nézve.
Meggyőződésem szerint a zsidóság hajlama a folyamatos humorra, a problémák kinevetésére – úgy gondolom, nem is létezne már a nép ennek megmentő ereje nélkül – bibliai eredetű.
Legendás a bécsi főrabbi prédikációjának első mondata, amelyet az Anschlusskor – ami a bécsi zsidók számára a halálos ítélettel volt egyenlő – mondott: „A helyzet reménytelen, de nem komoly.”
A zsidóviccek abban különböznek minden más etnikai viccelődéstől, hogy zsidók találják ki őket önmagukról, és ők is terjesztik őket, miként ezt a viszonylag friss (pár éves) darabot is:
Egy amerikai zsidó üzletember elküldte fiát Izraelbe egy évre, hogy
kicsit magáévá tegye a kultúrát. Amikor a fia hazatért azt mondta:
– Apa, nagyon jól éreztem magam Izraelben. Ja, egyébként meg keresztény lettem.
– Ó, ne! – mondta az apa. – Mit tettem?
Eztán elment a legjobb barátjához és elmesélte problémáját.
– Ike, – mondta – elküldtem a fiamat Izraelbe, erre ő meg keresztény
lett. Mit tegyek?
– Érdekes, amit mondasz – felelt Ike -, én is elküldtem a fiamat
Izraelbe és ő is keresztényként jött haza. Talán kérdezzük meg a
rabbit.
Elmondták hát a problémájukat a rabbinak.
– Érdekes, amit mondtok – én is elküldtem a fiamat Izraelbe, és ő is
keresztény lett. Vajon mi történik a fiainkkal?
Ezután imádkoztak Istenhez a fiaikért, és kérték, mutassa meg nekik,
mit tegyenek. Amint befejezték az imát, egy zengő hang szólalt meg
odafentről:
– Érdekes, amit mondtok – mondta a hang – Én is elküldtem a fiamat
Izraelbe…
Jó a vicc.:) Kierkegaard mondta találóan, hogy a kereszténység a leghumorosabb vallás. Ide kapcsolódik ez az írásom: Az irónia törvénye és a humor evangéliuma.
Ez valóban jó vicc.
Ahogy szokták mondani a nevetés gyógyít, sőt hitet szabadít fel akár.
Lenne egy kérdésem, ami már egy ideje foglalkoztat Kálvinnal kapcsolatban.
Miért tiltotta meg a nevetést? „Volt aki csecsemőkeresztségen mosolyogni merészelt. Büntetése: 3 napi elzárás.”
Egy blog alatt már megkérdeztem Kálvin eléggé zord vezetési stílusa honnan jön, csak nem jött válasz.
Hátha most kapok.
https://szabadosadam.hu/?p=22235
Kedves RTS!
Van két kérdésem
„…nevetésük során érték el a hitük teloszát”
Tehát ha nem érik el hitük teloszát, azaz nem teljesedik ki a hitük, akkor nem születik meg Izsák?
Nem Isten ígérete az alap ami legyőz mindenféle hitetlenséget, ellenállást, ahogy Jób is mondja: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál.”?
Sára nevetéséről azt kérdezném:
Lehet itt is egyfajta (eredeti) nyelvi gazdagság, amely árnyalja azt ahogy olvasom a Bibliában, hogy Sára nem örömében nevetett, tehát nem kiteljesedett hitének bizonyítékaként, hanem pont mert hihetetlen volt neki mint élemedett korúnak, akinek az ura is vén már?
„Ábrahám és Sára élemedett korú öregek voltak, és Sáránál már megszűnt a női életfolyamat.
Sára nevetett magában, és azt gondolta: Miután megvénültem, lehet-e még gyönyörben részem? Meg az uram is öreg!”
Tehát, lehet úgy érteni Sára szavait, mint a kijelentés, a felismerés következtében feltörő hit és öröm szavait?
Megvallom eddig erre soha nem gondoltam.
És ha így lenne, akkor miért tagadta le?
Mert ahogy olvasom: „Sára azonban tagadta: Nem nevettem! – mondta, mert félt”
Kedves Csabacz,
első kérdésedre a válaszom: Isten ígéretei természetesen mindenképpen megvalósulnak, de a hit atyjánál (és anyjánál) ez konkrétan mégiscsak az ő hitük által kellett, hogy megvalósuljon, szükségszerűen. Isten mindenhatósága ez esetben abban állt, hogy a hitüket (az is kegyelemből van) teljessé tette. Ezt pedig ez esetben konkrétan abszurd humorával érte el.
Én a hitet nem racionális tényezőnek tartom, és ezért nem is tudatosan befolyásolhatónak. Mindannyian tudjuk, hogy nem vagyunk képesek nagyobb hitet kipréselni magunkból – azon az alapon, hogy tudjuk, hogy nagyobbra lenne szükség -, mint amekkora éppen van bennünk. Az emberi szív legmélye, ahol a hit lakik, nem irányítható tudatosan. Ahhoz, hogy a hitünk elérje a teljességét (teloszát) Isten kegyelmi beavatkozása szükséges.
A hit – különösen amikor szembemegy az összes körülmény által meghatározott, racionálisan belátható realitással (Ábrahám „a remélhetők ellenére hitte…”), márpedig a csodához ez kell – irracionális lépést tesz meg („őrültség” a lehetetlent lehetségesnek venni).
A viccet, humort vizsgáló pszichológusok felteszik a kérdést: miért okoz örömöt és miért nevetünk (miért rángatózik ritmikusan a lélegzést szabályozó nervus freneticus [rekeszizmot beidegző ideg]) a poén hallatán? Azért, mert a vicc elmondása során felépülő racionális helyzetértelmezésünknek a poén teljesen más irányú, váratlan megoldást ad, mint amit vártunk, de úgy, hogy az mégis egy igazságra irányítja a figyelmünket. Ez azért okoz örömöt, mert megszokott, racionális következtetési sémáinkat áttöri, vadonatúj, szokatlan, nem várt, meglepő megoldást ad a viccben felvetett problémára. Az öröm oka ilyenkor kettős: egyrészt igazságot ismerünk fel a poénban, de másrészt élvezzük is azt, hogy gondolkodásunk megszokott, racionális következtetési struktúrája felbomlott. A személyiség örül annak, hogy kiszabadult a ráció börtönéből és új gondolkodási utat, medret nyithat.
Magánvéleményem szerint – mivel a ruach/pneuma/spiritus (szellem) szavak minden bibliai és nem bibliai ősnyelvben lélegzetet is jelentenek, a szellem és a lélegzés fogalma összekapcsolódik. Megfigyelhető, hogy minden igazán erős és mély érzelem a lélegzés megváltozásával jár (sírás, sóhajtás, haragos kiabálás, nevetés stb.), tehát a nevetés szellemi eredetű dolog, vagyis a fentieket úgy is „racionalizálhatom”, hogy a viccen azért nevetünk, mert a szellemünk nagyon élvezi, hogy racionális következtetési rendszerünk felbomlott, és a szellem az életszerű irracionalitásban megtapasztalhatja a szabadságát.
Mindezt egybevetve, én nem gondolom, hogy Ábrahám és Sára a nevetésben tudatosan érték el hitük teloszát, hanem éppen a nem-tudatosságban valósult ez meg, számukra is meglepően. Isten poénja adta az utolsó lökést ahhoz, hogy a szellemük könnyed – nem pedig racionálisan erőltetett, ahogy sokszor próbálkozunk ezzel – módon kiröppent az észszerűség bilincsi közül. Komoran és feszülten nem lehet valóságosan hinni, az igazi hitben mindig van egy bolond könnyedség. SZERINTEM ALAPVETŐ HIBA A KERESZTÉNYSÉG MODERN FORMÁIBAN, HOGY RACIONÁLIS KULTÚRÁNKTÓL BEFOLYÁSOLVA, TUDATOSAN AKARUNK HINNI – MERT ÍGY NEM LEHET, UGYANIS A RÁCIÓ, AZ ÉRTELEM SOKKAL ALACSONYABB RENDŰ, KORLÁTOZOTTABB KÉPESSÉGÜNK A HITNÉL. A HIT TUDATOSAN NEM IRÁNYÍTHATÓ. Amiről ebben a történetben olvasunk, az nem racionális hit (ilyen nincs is), hanem Isten beavatkozása (vicc) nyomán bekövetkező önkéntelen kitörése a szellemnek az értelem börtönéből, és ennek a félreismerhetetlen jele és bizonyítéka volt a nevetésük, ezért lett ez Izsák neve (az Isten által adott név mindig a lényeget nyilatkoztatja ki).
Vagyis azt próbálom ezzel elmagyarázni, hogy ebben a nevetésben, amely valóban NEM „a kijelentés, a felismerés következtében feltörő hit és öröm” volt, hanem éppenséggel a lehetetlen és képtelen helyzetben elhangzó, teljesen irreális isteni mondatok abszurditása „robbantotta fel” az ősszülők tudatát, spontán tört ki, és valóban maguk is megijedtek tőle (az észszerű énjük), hogy véletlenül kinevették Istent, szóval hogy ebben a nevetésben – anélkül, hogy ők ezt tudták vagy akarták volna, szellemük váratlanul kiröpült az isteni „szuprarealitásba”, ahol a problémájuk nem is létezett soha. Tudatosan valószínűleg csak sokkal később fogták fel, mi is történt velük. Az isteni poén ez esetben maga volt a csodatevő szó. Isten pöccintette ki őket bejáratott, sematikus, „realista” gondolkodásukból, amely akadályozta hitük teljességre jutását.
Tehát (a második kérdésre), én nem úgy értelmezem Sára szavait, mint az Isten igazsága felett érzett „szokásos” belső derűt, hanem ő tényleg ellenállhatatlan nevetési ingert kapott Isten „magától értetődő természetességgel” közölt képtelen (abszurd) közlésétől, és bár ő maga, tudatos, racionális énje, megrémült ennek lehetséges következményeitől, a hite mégis teljességre jutott (számára is érthetetlen, nem tudatos módon) abban a pillanatban.
Én az utána következő jelenetet kicsit másképp értem. Sára letagadta nevetését, mert istenfélelem fogta el amiatt, hogy önkéntelenül is, de kinevette Isten szavát (nem tudva, hogy éppen ez által mozdult ki a szelleme/lelke abba a boldog szférába, ahol a csodák teljesen természetesek). Isten viszont szerintem – ezen a ponton máshová helyezném a hangsúlyt, mint Ádám – nem morális (nekem inkább moralizáló) figyelmeztetésnek szánta a hazugságának leleplezését (ismét egy komoly hangulatra váltva vissza), hanem arra hívta fel Sára figyelmét, hogy ezt a nevetést nem szabad letagadnia, mert ez nagyon szent és nagyon fontos nevetés volt. Vagyis szerintem az emberalakban megjelent Úr ezt is széles mosollyal (talán nevetve) és csillogó szemekkel mondta, mintha azt mondaná: „Ne tagadd le a legnagyobb igazságot, amit életedben felismertél.”
Tudom, hogy paradoxonnak tűnhet az az állításom, hogy az Isten Igéjének abszurditásán való nevetés látszólag éppen a hitetlenséget kifejező gesztusát a hit teljességének nevezem. Mégis ezt állítom, és ennek paradox volta számomra inkább igazságát bizonyítja, éppen a hit irracionalitásába enged csodálatos betekintést. Akárhogy is, Isten elérte, hogy az ősszülők nevetni tudtak életük legfájdalmasabb, legreménytelenebb, legmegoldhatatlanabb sorsproblémáján, és akárki akármit mond, a lélek, ha nevetni tud a bajaira gondolva, már felül is emelkedett azokon (így értem a pisztisz teloszát és a pszükhé szótériáját, a hit beteljesedését és a lélek felszabadulását). Ez a nevetés lökte át őket az Isten Szavának „szuprarealitásába”, az értelem megbotránkozásának határkövén túl, abba felszabadult bolondságba, ahol bizony már bármi is megtörténhet, ráadásul nem erőltetetten, hanem könnyed szívvel.
Istenképük is fejlődött, változott ezekben a pillanatokban. Kiderült, hogy Isten sokkal „jobb fej”, mint ők azt valaha is gondolták volna, sokkal közelebb áll hozzájuk, sokkal barátibb. Akit nem szabad kinevetnünk, az még nem a barátunk. Egy normális családban a gyermek kinevetheti az apját (nem gúnnyal, hanem vidáman), sőt az apa viccelődik is, nevetteti is a gyermekét, hagyja magát legyőzni a bunyóban, társasjátékban, hancúrozásban. Enélkül nem létezik jó légkör. Ahol nem szabad nevetni és játszani, az nem lehet a menny. Ahol nem lehetünk Istennel ennyire szabad viszonyban, ott még úr-szolga (Törvény alatti) és nem apa-fiú (kegyelmi) kapcsolat van. Ott pedig nem juthat teljességre a hit (= bizalom!).
Nem tudom ennél jobban elmondani. Inkább egy mennyei vicc:
Az Úr és Péter elmennek a mennyben golfozni. Először az Úr üt, száll a golflabda, de feltűnik egy vadliba az égben és bekapja, majd elrepül. Ám mielőtt eltűnne a láthatár mögött, lecsap rá egy sas, ledobja a földre és megeszi a vadlibát. De mielőtt a sas felrepülne, kirohan az erdőből egy róka, és megeszi a sast – majd odamegy az utolsó lyukhoz, a célhoz, és belepottyantja a labdát. Ekkor Péter megszólal:
– Most akkor golfozunk vagy hülyéskedünk?
Az én hitem szerint ez a vicc nem blaszfém, hanem igazságot közöl. Szerintem a mennyben ilyen lesz a légkör, elmondhatatlanul sokat fogunk nevetni, mégpedig Istennel együtt. Ő a legjobb, legviccesebb, legkedvesebb apa, akinek a családjában a vidámság, humor, nevetés, hancúrozás, játék több, mint bármely más családban.
Hogy ma a kereszténység óriási szegmenseiben nem ilyennek látjuk, hogy rengeteg keresztény a fenti indikatív teszt-viccemet veszélyesnek, blaszfémnek érzékeli, az szerintem a kereszténység egyik legszörnyűbb betegsége ma (is), a történelmi keresztény komolykodó, komor, moralista, sivár, humortalan tradíció átkos öröksége. Én olyan szeretetben, ami a humort, iróniát nem engedi meg, nem tudok hinni.
Lehet, hogy Kierkegaard szerint a kereszténység a leghumorosabb hit, ebben egyet is értek vele, de csakis az igazi kereszténységre értve, mert a történelmi kereszténységre ennek inkább az ellenkezője a jellemző. Míg a zsidóságban a humor, a vicc az Istennel való kapcsolat elmaradhatatlan, szerves, állandó része, addig a kereszténység ezt évszázadokon át morálisan elítélte és kirekesztette. Meggyőződésem szerint ez az előnyük a héber szöveggel való állandó kapcsolatból fakad, azt ugyanis mindvégig átszövi ez a vicces játékosság (Ézsaiás gyakorlatilag folyamatosan szójátékokban ír, mint egy rapper) – Ádám sem juthatott volna e felismerésére, ha nem héberül olvassa, hiszen a fordításokból nem válik evidenssé azonnal, hogy Izsák a nevetésről kapott nevet, és…
🙂
Kálvinnal kapcsolatban ajánlom az életrajzi előadásomat, ahol kitérek a jellemét ért kritikákra is, valamint Szénási Sándor Kálvin emberi arca c. könyvecskéjét (az Evangéliumi kálvinizmus füzetekből), amelyben van egy fejezet Kálvin humoráról is. Kálvint nem a nevetés vagy a humor zavarta, hanem a szent dolgokon való gúnyolódás.
Kedves RTS!
Megtisztelő volt a részletes válaszod.
Azt hiszem minden bekezdésedre tudnék kérdést írni, egyetértésből fakadót vagy csodálkozót, tisztázásra pontosításra, de az itt most off lenne. 🙂
Köszönöm Ádám a válaszodat Kálvinnal kapcsolatban.
Tovább nem firtatom a témát, bár nem tudom még így sem hova tenni a két három napos fogházas elzárásait.
De inkább maradjunk a nevetésnél, mert nagyon jó a blog bejegyzésed és az azt követő hozzászólások.
Még egyszer köszönöm.
szia Ádám,
meghallgattam az előadásod Kálvinnal kapcsolatban.
Két kérdés merült fel bennem:
– Kálvinnak gyakorlatilag nem volt teológiai diplomája?
-Kálvin részesült bármilyen lelkészi ordinációban, avatásban?
köszi
dezso,
akkoriban mást jelentett teológiát tanulni, és mást jelentett a diploma is. Kálvin életének elég homályos szakasza a Genf előtti időszak, vitatott az is, hogy volt-e ordinációja (van, aki szerint a római egyház is és a genfi presbitérium is felavatta). Az viszont biztos, hogy amikor Kálvin írni kezd, a teológiai tudása kimagasló.
Sára nevetése az ígéret fölötti örömből fakadt? Akkor miért ezt kérdezte az Úr?:
„Miért nevetett Sára, ezt mondván: Vajjon csakugyan szülhetek-é, holott én megvénhedtem?” (I. Mózes 18:13)
Számomra világos, hogy Sára nevetése hitetlenségéből fakadt. Emberileg érthető módon teljesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy „vénségére legyen gyönyörűsége”. Ezt a hitetlenséget, kétségeskedést lerombolandó hangzott el Isten részéről az ígéret újból, s előbb egy költői kérdés: „Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami? Annak idején, esztendőre ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának.” (14. vers)