„Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem.” (2Móz 15,2a)
Mózes azután mondta ezt, miután látta, hogy Isten átviszi a népet száraz lábbal a tenger feltornyosuló falai között, az üldöző Egyiptomiakat pedig a tengerbe veszejti. Isten felséges hatalmát döbbenten szemlélve Mózes dalba kezd. A dal Isten szabadításáról szól.
„Erőm és énekem az ÚR…” Az erő és az ének – oz (עֹז) és zimrá (זִמְרָה) – egymást éltetik. Az erő dalra fakaszt, a dal pedig az erőt ünnepli, és mindkettő az Úrtól jön, aki megszabadít.
Ha az erő tapasztalása nélkül éneklünk, az énekünk szentimentális csacsogás. Ha nem látjuk Isten fenségét, hogy arról énekeljünk, dalaink tárgya mi magunk leszünk, és a vágyainkból formált istenek.
Ha az erőt látjuk, de nem éneklünk róla, akkor pedig a szívünk hűvös és megszenteletlen. Mint azoké a zsidóké, akik nem akartak a lángoló hegyhez közeledni, később a borjút viszont körbetáncolták.
A megszabadított ember énekel, és az isteni erőről énekel, mert az erő a szabadítás, a szabadítás pedig az ÚRtól jön. Az ÚR mind az erő, mind az ének forrása. Az oz és a zimrá, az erő és az ének szövetsége maga az istenes élet.
„Urunk, hadd lássuk szabadításodat! Hadd lássuk fenséges hatalmadat! Gyújts tüzet, hogy teljes szívvel énekeljünk neked!”
„Ha az erő tapasztalása nélkül éneklünk, ………… dalaink tárgya mi magunk leszünk, és a vágyainkból formált istenek.”
Ilyenkor a szabadulásról szóló ének csupán a vágy, a tett igazolására szolgál, amit a Jeremiás 7:10 vers így foglal össze:
„.. eljöttök, és megállotok előttem e házban, amely az én nevemről neveztetik, és ezt mondjátok: Megszabadultunk; hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedhessétek!”
Tragédia, ha a „megszabadult” ember énekének hamis voltát, csak a halálát követő ítélet leplezi le.