kulturális kereszténység

Úgy néz ki, a Napnyugaton váratlan reneszánsza lett annak, amit kulturális kereszténységnek nevezünk. A szekuláris progresszióból kiábrándulva egyre többen csatlakoznak a keresztény világkép valami homályos védelméhez, még Richard Dawkins is ugye megtalálta magában a „kulturális keresztényt”, bár ezt azzal a dacos kitétellel vállalja fel, hogy a keresztény hit természetesen továbbra is egy irdatlan nagy baromság. Viszont mellette ott van egyre több híresség, tudós, politikus, színész, influenszer, aki a küldetéséhez kifejezetten erőt merít a keresztény világképből, és erről nyíltan is beszél. Más hangulatban történik ma a keresztény kultúra melletti kiállás, mint amikor a történelem határozottan ellentétes irányba folyt és a védelmezők mindig éppen a következő vesztes csatájukat vívták. A mostani szellemi kavalkádban megint egy kicsit errefelé csörgedezik a történelem, és lehet, hogy a folyásirány egy ideig így is marad. Én ezt civilizációs szempontból egyáltalán nem bánnám, sok bajtól óvhatna meg, de helyénvaló egy sürgető figyelmeztetés, mégpedig az evangélista figyelmeztetése: a kulturális kereszténység kevés lesz a végső elszámolásnál!