Úgy néz ki, a Napnyugaton váratlan reneszánsza lett annak, amit kulturális kereszténységnek nevezünk. A szekuláris progresszióból kiábrándulva egyre többen csatlakoznak a keresztény világkép valami homályos védelméhez, még Richard Dawkins is ugye megtalálta magában a „kulturális keresztényt”, bár ezt azzal a dacos kitétellel vállalja fel, hogy a keresztény hit természetesen továbbra is egy irdatlan nagy baromság. Viszont mellette ott van egyre több híresség, tudós, politikus, színész, influenszer, aki a küldetéséhez kifejezetten erőt merít a keresztény világképből, és erről nyíltan is beszél. Más hangulatban történik ma a keresztény kultúra melletti kiállás, mint amikor a történelem határozottan ellentétes irányba folyt és a védelmezők mindig éppen a következő vesztes csatájukat vívták. A mostani szellemi kavalkádban megint egy kicsit errefelé csörgedezik a történelem, és lehet, hogy a folyásirány egy ideig így is marad. Én ezt civilizációs szempontból egyáltalán nem bánnám, sok bajtól óvhatna meg, de helyénvaló egy sürgető figyelmeztetés, mégpedig az evangélista figyelmeztetése: a kulturális kereszténység kevés lesz a végső elszámolásnál!

Ez a figyelmeztetés nemcsak Richard Dawkinsnak szól, meg a novícius hírességeknek, akik most épp a kulturális kereszténységet látják a jövő ideológiájának, hanem mindazoknak, beleértve a politikusokat és a haladók őrületeiből kiábrándult egyszerű honpolgárokat, akik számára a kereszténység csupán kultúra. Lássunk tisztán: a kulturális kereszténység a só és a világosság másodlagos hatása a világban, nem maga a só és a világosság! A keresztény kultúra a keresztény hit valamiféle társadalmi lecsapódása, a megfékezett romlás, a derengő éjszaka, nem maga a kereszténység. A kereszténység – a só és a világosság – elválaszthatatlan Jézus Krisztus személyétől, az evangéliumtól, a benne éledő új reménytől, az újjászületéstől, az eljövendő világ ígéretétől, és igen, az utolsó ítélettől. A kulturális keresztény még kívül van a kereszténységen, csak élvezi a holdudvarát. Van ezzel kapcsolatban Jézusnak egy ijesztő tanítása, ami abban a hegyibeszédben hangzik el, amelyet sokan a keresztény moralitás felsőbbrendűségét bizonyító szövegként idézgetnek. Erre gondolok:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,21-23)

Jézus itt olyanokról beszél, akik őt szavakkal Úrnak nevezik, akik elvben azonosulnak vele, az ő nevében cselekszenek, rá hivatkoznak, de valójában, az égi mérce szerint gonosztevők. A végső elszámolásnál nem lesz elég, hogy Jézus nevében szembeszálltak a gonosszal, vagy hogy úgymond keresztényként cselekedtek. Az sem lesz elég, hogy keresztényként jót cselekedtek. „Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram…” Sok kulturális kereszténnyel fog megtörténni, hogy Jézus az utolsó napon azt mondja nekik: nem ismerlek titeket!

De tényleg megtörténhet ez? Nem túlzás ilyet állítani? Nem rossz emlékű fundamentalista radikalizmus, hisztérikus ébredési prédikáció az ilyen vádaskodás? Nos, a szavak Jézustól származnak. Ugyan mondhatnánk-e keresztényekként Jézus Krisztus szavaira, hogy nem igazak? Vajon lehet-e más mércéje a kereszténységnek, mint Jézus Krisztus? Tőle vannak ezek a mondatok, nem tizenkilencedik századi szektás prédikátoroktól. És ha a szavai igazak, akkor épp a kulturális keresztényeknek kell most nagyon figyelniük! Előfordulhat, hogy egy egész életet arra szánunk, hogy a keresztény társadalmi értékek megerősödjenek, kivirágozzanak, az Úr Jézus végül mégis elhúzódik tőlünk mint ismeretlenektől. Ilyenkor nem a keresztény társadalmi értékekkel és a jó cselekvésével van a gond, hanem velünk.

Pál apostolnak is van egy különös mondata a Római levél második részében. Ezt írja: „Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint. Az ilyen dicsérete nem emberektől van, hanem Istentől.” (Róm 2,28-29) Ne tévesszen meg bennünket most a „zsidó” szó. Pál éppen azt hangsúlyozza a mondatban, hogy végül nem az etnikai származás számít, vagyis nem az Isten népéhez való kulturális odatartozás, nem a körülmetélés, a külső rítus, tehát nem is a keresztség vagy egyéb beavatás, hanem a szív belső megváltozása, a Szentlélek általi körülmetélés, a felülről való újjászületés. Az, amit az utolsó napon Jézus is sajátjának ismer el.

Ez egy személyes dolog. Nem abban az értelemben, hogy megmarad a szív rejtettségében, hanem abban az értelemben, hogy a szív rejtettségéből jön elő. Jézus mondta, hogy „belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, gonoszság, csalás, kicsapongás, irigység, rágalmazás, gőg, esztelenség” (Mk 7,21-22), és a Lélek által körülmetélt szívből jön elő az az élet is, amely kedves előtte. Jézus Ézsaiásra hivatkozik, aki kemény szavakkal illette a kulturálisan vallásos zsidókat: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha emberi tanításokat és parancsolatokat tanítanak.” Majd hozzáfűzi: „Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok. (…) Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát, hogy helyébe állíthassátok a magatok hagyományát.” (Mk 7,6-9) Az ilyen vallásosság kevés lesz az utolsó napon.

Nem, nem arról van szó, hogy a kulturális marxizmus, az iszlám kultúra, vagy a szekuláris liberalizmus kultúrája jobb lenne, mint a keresztény kultúra vagy a kulturális kereszténység. Nem jobbak nála. Sőt, egyértelműen rosszabbak, károsabbak, pusztítóbbak. Ezt bebizonyította a huszadik század, és szerintem most már a huszonegyedik is. Ha a keresztények sóként hatnak a világra és világosságként mutatnak utat, az mindig áldás egy társadalomnak. Amikor a só elveszíti az ízét és a világosság kihuny, az pedig ítélet. Nem azzal van a baj, amikor a kereszténységnek van kulturális hatása, hanem azzal, ha összekeverjük ezt a hatást a Jézusban való hittel.

A kereszténység soha sem kevesebb Jézus személyes hívásánál: Jöjjetek énhozzám! Adjátok nekem a szíveteket! Kövessetek engem! A kulturális kereszténység önmagában idegenség. A Megváltó nem fog megismerni bennünket, ha nem vetettük magunkat a karjaiba, hogy megszabadítson, levegye rólunk a halál igáját és megbocsássa szégyenteljes vétkeinket. Jézus az utolsó napon nem fogja megismerni azt, akinek a kereszténység csupán templomi énekeket és valamiféle normalitást jelentett. A kulturális kereszténység dermesztően elégtelen lesz a végső elszámolásnál.