Két napja leültem a gépem elé, hogy írjak egy posztot arról, ami 1966. október 18-án, vagyis épp hatvan éve történt a brit Evangéliumi Aliansz találkozóján. Ennek sajátos apropót ad az, hogy egy különös gondviselés folytán pont most került elő Martyn Lloyd-Jones híres beszéde az evangéliumi egységről, amely közte és John Stott (valamint J. I. Packer) között ezen a találkozón maradandó törést okozott. Bekapcsoltam a laptopomat, és szinte azonnal egy cikk került elém, amelyben Márkus Tamás egy másik aktualitás kapcsán éppen erről az eseményről írt. Örülök, hogy másnak is feltűnt az évforduló. Egyébként pár éve fókuszba került már az 1966-os törés, mert Rico Tice, aki a vita kapcsán évtizedekig osztotta Stott álláspontját, utólag Lloyd-Jones-nak adott igazat. Akkor ezt a hírt meg is írtam. Most pár benyomásomat hadd osszam meg a hanganyagról.
Kíváncsian hallgattam Lloyd-Jones beszédét (az írott változatát már ismertem, sok éve olvastam). Meglepett, hogy a drámai következmények ellenére, és hogy „a Doktor” előzetesen is tisztában volt a téttel (erről a lánya számol be Iain Murray kétkötetes életrajzában), a beszéd felütése mennyire humoros. A hallgatóság többször is szakad a nevetéstől, és láthatóan Lloyd-Jones is fesztelenül, magabiztosan beszél, holott a levegő tele volt elektromossággal. Persze nagyon is komoly előadásról van szó, súlyos gondolatok hangoznak el, és Lloyd-Jones egyáltalán nem frivol, csak a várakozásaimhoz képest csodálkoztam rá a kedélyes légkörre. Tartalmi szempontból pedig az lepett meg, hogy egyértelműbb javaslatra emlékeztem a liberális felekezetekből való kivonulással kapcsolatban. Ahhoz képest, hogy a beszéd milyen tektonikus mozgásokat indított el a brit evangéliumi világban, a Doktor kifejezetten homályosan fogalmaz, és az érvei időnként szinte szentimentálisnak hatnak. Amikor Lloyd-Jones például azt mondja, hogy mennyivel jobb lenne, ha az evangéliumiak állandóan egymással tölthetnék az időt, ahelyett, hogy hitetlen pásztorokkal tennék ezt, szokatlan érvet használ az elvtelen ökumenével szemben, és korántsem világos, hogyan képzeli el a kivonulás utáni evangéliumi egységet. Persze azt se felejtsük el, hogy a walesi prédikátort hallgató angolok a nemüket is úgy kezdik, hogy „yes, but”, szóval számukra Lloyd-Jones felvetése még így is durván egyértelműen hathatott.
Sajnáltam, hogy nincs rajta a felvételen az ülést elnökként levezető Stott reakciója, amelyben a szerepéből kilépve utasította el Lloyd-Jones javaslatát. A következő évben éppen az ő vezetésével új korszak kezdődött az evangéliumi anglikánok életében, immár Lloyd-Jones és a körülötte formálódó evangéliumi körök nélkül. Az 1966 óta eltelt idő azt gondolom, nem igazolta Stott és Packer felekezeti optimizmusát. Pár évtizeddel később Packer ki is lépett az aposztáziába süllyedő episzkopális egyházból, és gyanítom, ha Stott élne, ma már ő sem tudna jó lelkiismerettel bent maradni a Welby érsek és a jelenlegi Canterbury érsek(nő) által falnak vezetett anglikán felekezetben. De mi lett volna, ha megvalósulhatott volna Lloyd-Jones javaslata? Vajon mi is volt pontosan a javaslat? Nem tudnám ezt a kérdést határozottan megválaszolni. Addig világos, hogy az evangéliumiak jöjjenek ki azokból a felekezetekből, amelyek feladták hitvallásos meggyőződéseiket és legyenek egymással egyek. De mit jelentett volna a látható egység?
Lloyd-Jones kongregacionalisták, baptisták, metodisták, presbiteriánusok és anglikánok között képzelte el ezt az egységet, Tisztában volt az egyházkormányzást és egyéb tanokat érintő különbségekkel, amelyek másodlagosak az evangéliumi identitáshoz képest, de vajon miféle egyesülésre gondolt épp az egyházkormányzási különbségek fényében? Vajon ezek a különbségek lehetővé tették volna az egyesülést egyetlen felekezeten belül? Vagy nem felekezeti egyesülésre gondolt? Akkor mire? Ez nem derül ki a beszédből. Emiatt azt is lehetetlen megmondani, hogy mi lett volna, ha aznap Stott nem opponálja Lloyd-Jones felvetését, hanem az anglikán egyház evangéliumi szárnya egy emberként beáll mögé.
Stott kísérlete az anglikán felekezet megújítására kudarcot vallott. De vajon volt-e realitása Lloyd-Jones javaslatának? Ebben ma sem vagyok biztos, és már nem is fogjuk ezt megtudni. A vita tanulságai viszont velünk maradtak. Amiről Lloyd-Jones hatvan éve problémaként beszélt, ma is aktuális. Aktuálisabb, mint valaha. Ezért valamilyen formában Lloyd-Jones felvetése is aktuális lehet. Ugyebár ecclesia semper reformanda est. Szerintem ma sokkal nagyobb bajok vannak a keresztény felekezetekben, mint az ő idejében voltak. Érdemes meghallgatni ezen a történelmi évfordulón a semmiből előkerülő felvételt.
Idézet a poszt befejező gondolataiból:
„……… Szerintem ma sokkal nagyobb bajok vannak a keresztény felekezetekben, mint az ő idejében voltak. …..”
Vagy beigazolódik Pál apostol látása a jövőt illetően:
„Mert eljön az idő, amikor nem tűrik el az egészséges tanítást, de saját vágyaik szerint tanítókat gyűjtenek majd azzal, hogy meghallgatják őket. Elfordulnak az igazságtól, de a mítoszokhoz odafordulnak.” (2Tim. 4:3 – 4)
Ám bizonyos vagyok abban, hogy a mindenkori jelenben voltak, vannak és lesznek olyanok, akik megfogadják az apostol Timóteushoz írt figyelmeztetését:
„De te józan légy mindenben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd.” (5. vers)