„Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok.” (4Móz 20,12)

A fejezet Mirjám halálával kezdődik, Áron halálával végződik, a kettő közé pedig az a történet ékelődik, amikor Mózes kétszer csap a botjával a sziklára. Egyikük sem megy be az ígéret földjére.

Mirjám és Áron esetében ezt még csak-csak értjük, hiszen Mirjám fellázadt Mózes ellen, Áron pedig vastagon benne volt az aranyborjú elkészítésében. De Mózes?! Ő miért nem mehet be a földre?

Csak mert nem egyszer, hanem kétszer ütött a sziklára? Csak mert ezúttal kissé indulatosabb volt? Vajon Isten nem veszi figyelembe, hogy Mózesnek mennyi ostoba ellenkezéssel, gáncsoskodással, gonosz lázongással kellett nap mint nap szembenéznie? Nem veszi figyelembe, hogy milyen hűséggel cipelte a rá nehezedő súlyt, milyen kitartóan hordozta a felelősséget? Egy ilyen pitiáner ügy felülírhat minden mást?!

Vagy nem pitiáner ügyről van szó?

Figyeljük meg, mit parancsol Isten Mózesnek és Áronnak! Azt parancsolja nekik, hogy szóljanak a sziklához (‎ודִבַּרְתֶּ֧ם אֶל־הַסֶּ֛לַע), és így fakasszanak belőle vizet. A csodát Isten teszi, az ő dolguk egyszerűen az, hogy felszólítsák a sziklát, hogy adjon vizet. Vajon ez történt? A végeredményt tekintve igen. De az ördög a részletekben van.

„Mózes tehát elvette a botját az Úr színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok.” (9-11)

Isten két dolgot kifogásol a jelenetben. Egyrészt azt, hogy Mózes és Áron nem hittek benne, másrészt hogy nem tartották őt szentnek Izráel fiai előtt. Mózes valamiért úgy gondolta, hogy nem lesz elég, ha szól a sziklához, rá is kell ütnie. Nem is egyszer, hanem kétszer. Ahelyett, hogy Istenre várnának, Izrael fiai azt látják, hogy Mózes a botjával hozza elő a vizet a sziklából. Szavai pontosan tükrözik ezt a szereptévesztést: „Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?”

Ami elsőre jelentéktelen megcsúszásnak tűnik, valójában durva szentségtörés volt. Mózes öntörvényű mozdulatában sértő hübrisz lapult. Szentségtelen mozdulata elvette Istentől a dicsőséget. A sziklára csapó bot a hit helyett a hitetlenség, a bizalom helyett a bizalmatlanság megnyilvánulása. Egy elmulasztott alkalom, hogy a nép meglássa Isten dicsőségét.

Mirjámnak, Áronnak és Mózesnek akkor a Kánaánon kívül ért véget az út. Józsuénak kellett bevinnie a népet a földre. Ami görögül: Ἰησοῦς. Azaz Jézus.

„Urunk, páratlan irgalmadról tanúskodik, hogy ennek ellenére vizet fakasztottál a sziklából!”