Van egy szellemes magyar közmondás:  „Úgy került bele mint Pilátus a krédóba.” Ha valaki elolvassa János evangéliuma 19. fejezetének első tizenhat versét, akkor láthatja, hogy a mondás nem csak humoros, de éleslátó is. Teljesen „biblikus”, mondhatni. Pilátus ebben a tizenhat versben futkos, kérdez, tárgyal, győzköd, stratégiázik és sodródik. A mai divatos politikai szótárunk szerint úgy mondanánk, „vergődik”. A történet és a végkifejlet, amibe torkollik, még a vallástalanok előtt sem ismeretlen. Megy a huzavona, Pilátus enged, Jézust pedig kivégzik.

De van egy érdekes aspektus, amit kevésszer tárgyalunk a gyülekezeti pulpitusokról. Ez pedig a politikus Pilátus vergődésének oka.

Hogyan és miért vergődik Pilátus? Nem furcsa ez egy kicsit?

Tudtunkkal ő egy majdnem korlátlan hatalommal bíró ember, az elnyomó Római birodalom helytartója. Egy ilyen emberről azt hinnénk, hogy minden politikai eszköz, a főbb erőszakszervezetek és a korra jellemző, kiterjedt besúgó/kollaboráns hálózat birtokában azt tesz, amit akar.

De mégsem.

Pilátus vergődik.

A politikus a kampányban

A válasz a hatalom természetében rejtőzik. Sokszor elfelejtjük, hogy a politikusok azért vergődnek, mert különböző érdekek kibogozhatatlan, szövevényes hálójában hozzák a döntéseiket. Ezek között találunk elítélendő és érthető érdekeket. Egy politikus érdeke lehet az például, hogy valami ne tudódjon ki, amivel zsarolhatóvá válik, vagy ami miatt elvesztheti a bizalmat. „Kompromat” az antik korban is volt. De sok olyan érdek kötheti a kezét, amelyek nem tartoznak a köztörvényes kategóriába, hanem a hatalom „kártyavára” miatt szükségesek. A politikus folyamatosan hoz barátságból, háttérbeszélgetésekből, lojalitásból, megtett ígéretekből, elvi szempontokból, kitűzött célokból, kompromisszumból, és a realitás felismeréséből születő döntéseket.

Pilátusra egy ilyen szövevény közepén omlott rá a krédó.

Érdeke volt a római uralom biztosítása, amihez annyi légiót vethetett volna be, amennyit akar. De érdeke volt a tartomány nyugalmának megőrzése is. Ahogy egyes zsidó potentátok vágyainak a kielégítése. Az igazságosság (legalább) látszatának fenntartása. A pogány uralkodói osztály előtti presztízsének védelme. Az előmenetele életben tartása. A katonák előtti tekintély fenntartása. A Húsvét miatt a gyors megoldás megtalálása. És még ki tudja, mi?

Pilátusnak láthatóan nehéz napja volt, de azért sajnálni nem kell. A vergődése végül is meghozta a gyümölcsét. Addig próbálkozott, amíg megtalálta a kiutat az érdekszövevény hálójából a legkisebb kár felé. Erre Török Gábor csak annyit jegyezne meg, hogy „egyrészt-másrészt”. Egyrészt tényleg a lehető legkevesebb politikai kárt szenvedte el, sőt még egy politikai érdekkapcsolatra is szert tett (Heródes). Másrészt ehhez csak egy kevéske kompromisszum kellett: A belső megérzését („ezt az embert ki kell mentenem”) el kellett nyomnia. Az érdek útját az igazság elé kellett helyeznie (ugyan, mi az igazság?). És a felelősséget át kellett hárítania (kérlek, hozzatok nekem egy tál vizet).

Itt mindenki meg is állhatna, és magában elítélhetné a politikusokat. Persze így a kampány kellős közepén ügyelve arra, hogy a vergődő politikust ne azzal azonosítsuk, akire szavazni fogunk.

De ez a történet ennél súlyosabb üzenetet hordoz, mégpedig azért, mert Jézus szerint a történet főgonosza nem Pilátus.

A tömeg a kampányban

Beszéljünk hát a főpapokról és az őket körülvevő tömegről, a Krédó másik „szereplőjéről”!

Ha elolvassuk a történetet, akkor erről a hömpölygő, kiabáló, érvelő, fenyegető csoportról rögtön kiderül két érdekes dolog: Az első, hogy a felvonuló főpapok és az őket támogató nagyobb közösség egybeolvad a szövegben. Nincs megkülönböztetve a vezető és a közember. A felelősség tehát közös. Egy, nagy, követelőző szájként jelennek meg, akikre János csak annyit mond: „a zsidók”. Mintha csak annyit mondana: „a kommentszekció”. A másik érdekesség, hogy ez a csoport nem tűnik politikailag eszköztelennek. A hírhedten elnyomott tartományban, amit a véres Római birodalmi gépezet kitüntetett figyelemmel szekált, elérték, amit akartak.

Egyértelmű a szövegből, hogy Pilátus vergődésének egyik, ha nem a legfőbb oka ez a tömeg. A „zsidók” képesek voltak nyomást gyakorolni a helytartóra. Sőt, ezt tökélyre fejlesztették. Olyan manipulatív mondatokat mondanak, amivel teljesen megfogják Pilátust. „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja!”, „Nem királyunk van, hanem császárunk!”

És persze, amit a legtöbbször megismételnek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”, ezzel kifejezve, hogy mekkora dühvel kell számolnia Pilátusnak.

A római helytartó egyszerűen azért vergődik, mert ennek a tömegnek az ő szövevényes érdekhálójában igenis van befolyása. Ha rosszul lép, ennyi ember el tudja érni, hogy megbukjon, vagy legalábbis kerékkötője legyen minden politikai álmának. Így hát először úgy akarja feloldani a feszültséget, hogy a tömeg véleményét igyekszik megváltoztatni. Még egy bűnözőt is szabadon bocsátana ennek érdekében. De amikor újra és újra a tömeg dühével találkozik, felméri annak erejét, és felismeri, hogy ez megváltoztathatatlan.

És enged.

Magyarország a kampányban

Ha elolvassuk a Krédót Pilátus és a tömeg szemszögéből, nem ismerünk rá a mi mai kampányidőszakunkra? A szereplők nálunk is megtalálhatók. A kérdés tehát nem az, hogy megismétlődik-e a politikusok és a sokaság közötti feszült hatalmi játék, hanem hogy mi hol helyezkedünk el a mai Krédóban.

Szeretjük magunkat áldozatnak látni. Még mi, keresztények is rengeteg időt töltünk azzal, hogy olvassunk, helyeseljünk vagy írjunk olyan véleményeket, amik arról szólnak, hogy mennyire befolyásolnak minket a mai politikai aktorok és mennyi gonoszságot követnek el. Szeretjük őket felelőssé tenni a magyar közállapotokért. A nyakukba varrni mindent, hiszen mindennek az oka a „propi”.

Majd mikor ezt megállapítottuk magunkban, elmegyünk kommentelgetni, mindenre ki vagyunk élezve, nem fogjuk vissza magunkat, hanem mindenre ugrunk, a megfelelő helyekre kiszórunk egy adag mikroagressziót, címszavakat szajkózunk, és este úgy bújunk ágyba, hogy még egyszer megállapítjuk, hogy az a politikus, akire nem fogunk szavazni, ezen a napon is rúgott még egyet az országba.

A János által leírt történet azonban megmutatja, hogy bár hallgatok róla, a politikusaink döntéseiért én is felelős vagyok. Miért nem beszélünk az általunk foglyul ejtett politikai akaratról? Ez ugyanis az érem másik oldala, hiszen ők nemcsak befolyásolni tudnak, hanem bizony vergődni is.

Látjuk, hogy a politikus már Jézus korában is mindent lemért, mindent letapogatott, mert ez volt az érdeke. Ha Pilátus a kora egyik legmeghatározóbb kampányából (Állítsuk meg Jézust! Ez veszélyes!) a nyertes oldalon akart kijönni, akkor a politikai érdeke azt kívánta, hogy számoljon a zsidók dühével.

Miért tenne másként a mai politikai aktorok bármelyike is?

Ha pedig ma is megmérik a választói akaratot, akkor mit látnak?

Egyértelmű. Mérhetetlen sok dühöt.

Ha nem ügyelünk, ott találjuk magunkat, ahol a zsidók Nagypénteken. A politikus helyt ad a dühünknek, aszerint cselekszik és utána mossa kezeit. A kampány egy sötét aréna. Annyira elvakíthat minket, hogy a végén még arra is vetemedhetünk, hogy jó szándékú polgárként azt mondjuk: „Nem baj! Vére rajtunk!” Ki kell mondanom, hogy ha keresztényekben vagy akár magamban látom ezt a lelkületet, akkor elborzadok.

Húsvét a kampányban

Itt vagyunk hát, két héttel a választások előtt. Egyáltalán nem azt szeretném mondani, hogy tartsunk szépen egyenlő távolságot a politikai pártoktól. Vagy hogy ne mondjunk véleményt. Vagy hogy ne érveljünk. Ez egy demokrácia és szólásszabadság van! Éljünk vele, ha úgy tartja kedvünk! Sőt. Mindnyájan úgy érezhetjük, hogy óriási a tét. És ez igaz is, földi mértékkel mérve. Emiatt nem bűn, ha erős politikai meggyőződésünk van.

De a választások előtt van egy fontosabb esemény, ami segíthet visszavenni ebből a felfokozottságból.

Ez pedig a Húsvét, a mi legszentebb ünnepünk.

Ha azt nem is tűzném ki célul, hogy találjunk rá a sztoikus nyugalomra a kampány végéig, de azt megtehetjük, hogy legalább a Húsvétra készülve elgondolkodunk a saját felelősségünkön. Kevéske hatalmunk van, hogyan élünk azzal? Megtehetjük, hogy nem elégszünk meg az ítélettel, hogy a politikus, akire nem fogunk szavazni, csak azért olyan, amilyen, mert egy gerinctelen ember és ő az oka mindennek. A követői pedig ostobák. Megtehetjük, hogy megkeressük és leleplezzük a szívünkben a politikai akaratot, amely azt kívánja: „feszítsd meg!”, és megvizsgáljuk, hogy ebből az indulatból cselekedtünk-e? Feltehetjük a kérdést, hogy a kommentfalunkból és a bejegyzéseinkből kereszténynek látnak-e minket az emberek, vagy csak agitátoroknak? És gondolhatunk a másik politikai táborhoz tartozó keresztény testvéreinkre. Legalább a Húsvét erejéig.

Röviden, harcolhatunk magunkban a keresztény lelkületért, amiben van helye a dühnek, de ami felismeri, hogy ez a düh a Szentlélektől jön-e, vagy csak belekeveredtünk és magunkra vettük a társadalom haragját, mint megannyi tisztes jeruzsálemi polgár azon a bizonyos napon.

Jézus a kampányban

Szeretnék mondani pár szót Jézusról is. Mert ki segíthetne nekünk ebben, ha nem ő? Őrült nehéz a csendet és a lelkületet visszahódítani. De emlékezhetünk rá. Időt tölthetünk vele és a történetével. Hiszen ő is ott volt a Krédóban!

Ő az egyetlen, aki valóban dühös lehetett volna. Ártatlan volt, jó szíve volt, jót akart. De a személyét illető, mondvacsinált politikai termék, a sulykolt karaktergyilkosság végül felülkerekedett, erősebbnek bizonyult, és az ítélet megszületett.

Ő mégsem volt dühös.

Én nem vagyok Jézus, de ebben a kampányban, ami 1994 óta tartó emlékeim alapján az eddigi legrondább, óriási erőt ad, hogy felnézhetek rá. Erőt meríthetek belőle, aki egyenes gerinccel, álságos reakciók nélküli tiszta hangként szólal meg a vergődő politikuson és dühöngő tömegen át.

„Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.”

Belegondoltunk abba, hogy Jézus egy csúf kampány közepén, ami ráadásul róla szólt, ezt mondta egy politikusnak? Belegondoltunk abba, hogy a dühöngő kommentek közepette ez vezérelte a szívét? Borzongató. Nekünk, keresztényeknek van valamink, ami senki másnak. Van egy királyunk, aki tele van méltósággal és bölcsességgel. És ezt a királyt ünnepeljük meg pár nap múlva. Együtt.

Isten a kampányban

Ha pedig ilyen királyunk van, nézzünk oda, ahova az ujja mutat. Miért olyan erős ez a mondat, amit Jézus mond? Mert átsüt belőle az Isten tisztelete. Jézus a választás előtti utolsó percekben is (ami tényleg élet-halál kérdés volt számára) oda mutatott, ahol a lényeg van. A dühcunami közepén sem feledkezett meg az Istenről. Kimondta és elismerte róla az igazságot.

Sőt. Ő is ebbe kapaszkodott.

Tisztelhetjük mi is úgy Istent, hogy kimondjuk, „Neked adatott minden hatalom mennyen és földön”, „Az lesz, amit te akarsz!” és „Legyen meg a te akaratod!” Ezekben a mondatokban béke van.

Jézus azzal bátorít és azzal mutat példát, hogy bármekkora is a zaj, a megátalkodottság és a düh, egy körülmetélt szív képes megadni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.

Ez a törekvés lehet a mi kis kampánycsendünk középpontjában is az előttünk álló egy hétben.