Ez a bejegyzés most rólam fog szólni, meg a korlátaimról, de egy picit rólatok is és a bizalmatokról. Alapból sok levelet kapok, jóval többet, mint amennyit meg tudok válaszolni, de az utóbbi időben olyan mennyiségű privát üzenet érkezett a postafiókomba, sok közülük kifejezetten hosszú levél, hogy ha egész nap csak levelek írásával foglalkoznék, akkor sem tudnám mindegyiket megválaszolni. A szüleim úgy neveltek engem, hogy illik köszönni, visszaköszönni, megköszönni, megszólításra reagálni, ezért egyáltalán nem kezelem könnyedén azt a helyzetet, hogy fizikai, időbeli korlátok miatt még csak reagálni sem tudok minden megkeresésre, nem hogy érdemben mindegyikre válaszolhatnék. Ezért írok most ebben a formában nektek.

Hálás vagyok minden visszajelzésért, kommentért, levélért, bátorításért, úgy általában a bizalomért, vagy akár a bizalmatlanság mögötti rejtett bizalomért, ami egy-egy velem vitatkozót, engem intőt a levele megírására indított. Ha nem is reagálok mindenre, előbb-utóbb mindent elolvasok. Az összes kommentet, minden visszajelzést, minden levelet. A megértéseteket szeretném csak kérni: senkit nem ignorálok, egyszerűen nincs annyi időm, hogy az összes levélre vagy üzenetre reagálni és érdemben válaszolni tudjak, és kitartó, de sikertelen próbálkozásaim végén rájöttem: ígéretet sem tehetek erre.

Amikor a blogomat elindítottam, nem számítottam sok ezres követőtáborra és akár milliós havi nézettségre. Egyszerűen csak a gondolataimat osztottam meg a nyilvánosságban. Introvertált emberként soha nem vágytam a reflektorfényre, az ismertség számomra nyomasztó teher, azt hiszem, mindig is az lesz. Megtisztel és örömmel tölt el, hogy a gondolataim hatnak, de bármilyen ironikus, én inkább a tömegben eltűnve, szürkén érzem jól magam. A telefonszámomat kevesen tudják, ismeretlen számokat soha nem veszek fel, ez a részemről önvédelem és a családi életünk védelme. Emailben jó ideje nem vállalok lelki tanácsadást számomra ismeretlen embereknek, felelőtlennek érzem, meg béna helyzetekbe is belefutottam az évek során, amikből tanultam. De egy-egy ilyen levél írójáért imádkozom, néha visszatérően is. (Van, hogy azokért is imádkozom, akiktől szidalmazó, gyalázó, vagy akár fenyegető üzeneteket kapok, és ők is meglepően sokan vannak.)

A kapcsolati hálóm ma sokszorosa annak, amit fenn tudok tartani, rengeteg találkozóval vagyok adósa hozzám egészen közelállóknak is. Azt hiszem, nekik többel tartozom, már csak az ordo amoris okán is. Közben viszont bánt, ha bárki úgy érzi, hogy cserben hagyom. Nagyon megtisztelőnek tartom, hogy bizalommal írtok, kerestek, és higgyétek el: nem lépek könnyen túl azon, hogy annyi lereagálatlan levél van az inboxomban. A realitás az, hogy jelentős részüket már soha nem fogom megválaszolni.

Szóval csak akarom, hogy tudjátok, saját emberi korlátaim korlátoznak. És köszönöm még egyszer a bizalmatokat: jólesik, ha nem is tudom mindig megszolgálni.