Az én generációm még úgy tanulta, hogy 1789. július 14-én tört ki a „nagy francia forradalom”. A marxisták szerették a „nagy” szót olyan eseményekhez biggyeszteni, amelyek szerintük az emberiség haladását szolgálták. Így lett az 1917-es bolsevik puccsból „nagy októberi szocialista forradalom”, így született az 1968-as „nagy generáció”, és így lett az 1789-es francia forradalomból „nagy francia forradalom”. A marxisták – egyébként helyesen – saját forradalmi terrorjuk előzményeit látták a francia forradalom eseményeiben. És azóta sokan mások is, akik az aktuális régi rendet próbálták felszámolni, elhordani. De mi lett a terror vége?

Vessünk egy pillantást az eseménysorra, amelynek kezdőpontját július 14-én ünnepli a „felvilágosult” világ, és aztán ugorjunk a történet végére.

A francia forradalom szimbolikus kezdetének a Bastille bevételét tartják. „A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegve az ún. »nagy félelem« keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek. A városokban többnyire vértelen hatalomátvétel történt: a harmadik rend támogatói kerültek a városi tanácsok élére, és a közbiztonság fenntartására nemzetőrségek alakultak. […] A következő két évben XVI. Lajos és a nemzetgyűlés kölcsönös bizalmatlansággal kezelte egymást.” (Wikipédia)

Ismerős?

A király megpróbált elszökni Párizsból, de 1791. június 20-án elfogták. Megfosztották hatalmától, és 1792. szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot. Még abban az évben megszüntették a Sorbonne hittudományi karát és föloszlatták a szerzetesi kongregációkat, valamint betiltották a betegápoló és tanító rendek működését. Szeptember elején pedig elkezdték a papok deportálását. „Hatalmas vitákat kiváltó bírósági tárgyaláson XVI. Lajost halálra ítélték, majd 1793. január 21-én ki is végezték. Utolsó szavait a katonák dobpergéssel nyomták el.” (Wikipédia)

Ugorjunk előre három évet, 1796-ba.

Akik 1789-ben (vagy 1793-ban) azt gondolták, hogy a forradalommal érkezett el a történelem vége, azt láthatták, hogy alig néhány év alatt a régi rend elleni lázadás szinte teljesen felszámolta önmagát. A forradalom a girondistákat juttatta hatalomra, de az őket leváltó jakobinusok beteljesítették a mondatot, amit 1793. június 21-én a párizsi kommün polgármestere mázoltatott hivatalának falára: liberté, égalité, fraternité ou la mort – szabadság, egyenlőség, testvériség vagy a halál.

A halál jött.

„A jakobinusok a június végére elkészült, demokratikus köztársasági alkotmányt félredobva diktatórikus eszközökkel kezdtek kormányozni. Maximilien de Robespierre a jakobinusok támogatásával rendkívül kemény diktatúrát vezetett be (1793. június – 1794. július). Diktatórikus módon láttak hozzá a gazdasági nehézségek megoldásához is. Semmibe véve az emberi és polgári jogokat, kíméletlen terrort alkalmaztak. Letartóztatták és tömegével küldték vérpadra a forradalom valós és vélt ellenségeit, valamint minden rendű és rangú politikai ellenfelüket is. Így a sok ezer életet kioltó véres jakobinus diktatúrával biztosították a belső rendet és szilárdították meg hatalmukat. Az egykori ellenfelek, a girondiak életének az a tisztogatási hullám vetett véget, melynek előzménye a radikális Jean-Paul Marat halála volt, akit a girondista Charlotte Corday 1793. július 13-án szúrt le. 1793 októberében valamennyi girondit (Brissot, Vergniaud stb.) halálra ítélték és lefejeztették. A francia forradalom idején a terrornak mintegy 40 000 ember esett áldozatul, ebből 17-20 000 embert küldtek nyaktiló alá, de pl. a gyarmatokra való deportálásokba is tömegek haltak bele. A terrorból következő polgárháború embervesztesége még 2-300 000 ember.” (Wikipédia)

A jakobinusok szimbolikus harcot is folytattak az Ancien Régime-mel. Új nevet adtak a hónapoknak, betiltották a hagyományos egyházakat, és elrendelték az ész kultuszát, a Legfelsőbb Lény tiszteletét. Robespierre maga rendezte az első ünnepét, és maga mutatta be az első áldozatot. Egy bábut égetett el, hogy a lángokból a Bölcsesség és Igazság alakja tűnjön elő.

Közben guillotine alá küldték a régi rendet megtestesítő, luxizással és pedofíliával (hamisan) hírbe hozott, hazaárulással megvádolt Marie Antoinette-et is. (Emlékszünk a 2024-es párizsi olimpia morbid nyitójelenetére?) A múltat nem a marxisták próbálták először „végképp eltörölni”, hanem szellemi elődeik, a Marseillaise-t éneklő „nagy” francia forradalmárok. A leszámolásnak nem volt határa. Amikor 1794 májusában lázongás tört ki Vendée-ben, a jakobinusok 170 000 helyi lakost irtottak ki ágyúkkal és kartácstüzekkel.

„A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása.” – mondta Robespierre, a jakobinusok vezetője.

Csakhogy 1796-ban már Robespierre is halott volt.

A bukás belső tisztogatással kezdődött a jakobinus táboron belül. Robespierre nyaktiló alá küldte lehetséges vetélytársait, valójában saját párttársait. Megölette azokat is, akik a forradalmat még radikálisabb irányba folytatták volna (a „veszetteket”), és azokat is, akik azt konszolidálni akarták. A forradalom tablóiról egyre több arcot vágtak le. Lehullott Georges Jacques Danton és Camille Desmoulins feje is, akik kezdettől a forradalom ikonjainak számítottak. Hátrahagyott özvegyeiket is kivégezték.

Robespierre azonban elszámolta magát. A „csúcson”, ahova az „áradás” (débordement) felröpítette, végül épp azoktól szigetelődött el, akik hatalma bázisát képezték. Az összeomlás gyorsan jött. A Konvent 1794. július 27-én megbuktatta őt és tárgyalás nélkül azonnal végrehajtandó halálos ítéletéről döntött. A jakobinusok diktátorát július 28-án húsz társával együtt a vérpadra szállították. Lefejezését a nép örömujjongással és tapssal fogadta.

A forradalom legtöbb vezetője addigra szintén halott volt, és a társadalomnak elege lett az erőszakból. Békére azonban már nem volt mód, hiszen Európa épp a francia forradalom miatt háborúban állt. A franciák itáliai hadjáratát 1796-ban egy különösen tehetséges tábornok vezette, akit úgy hívtak: Bonaparte Napoleon.

Historia magistra vitae est. Historia se repetit.